2021. május 28. péntek

Olivér Ezráék kanapéján ül két kezében kontrollelt szorongatva, Ezrára várva. Ez az első közös estéjük Olivér múltheti randija óta, amiről őszintén szólva nem sokat mesélt Ezrának, mert Ezra nem sokat kérdezett róla. Gyakorlatilag semmit.

Olivér nem teljesen tudja, hogyan kellene kezelnie ezt az egészet. Ideális esetben nem kellene sehogyan sem, mert a huszonegyedik században már nem kéne ennek semmiféle problémát meg fennakadást okoznia senkinek, és Ezra különben is retardáltnak nevezte őt a múltkor, amikor Olivér a reakciójától tartott. De ennek ellenére Ezra igenis furán viselkedik vele. Nem mindig, néha abszolút fel sem tűnne Olivérnek a változás, ha nem ismerné Ezrát ennyire piszkosul. De ismeri, szóval feltűnik.

Ezra nem bunkó vele. Na, jó, ez így nem igaz, a helyes megfogalmazás inkább az lenne, hogy Ezra nem bunkóbb a szokásosnál jobban vele. De, amikor véletlenül videójátékozás közben összeér a válluk, vagy amikor Olivér random módon belerúg az oldalába, Ezra megmerevedik, aztán néhány gyors másodperc múltával elhúzódik. Amikor Ádám keresi Olivért, akár üzenetben, akár telefonon, Ezra hátat fordít és elmegy, mintha még látni és hallani is borzasztó lenne a dolgot. Amikor Bori ezerwattos vigyorral faggatni kezdi Olivért a kínos részletekről, Ezra összepréseli a száját és ökölbe szorítja az ujjait. De nem mond semmit.

Olivér tényleg nem tudja, mitévő legyen. Az idő nagyrészében szinte teljesen normálisnak tűnik minden Ezra és közte: Ezra ugyanúgy felveszi munka után, ugyanúgy együtt lógnak a többiekkel, sőt, a mai Mortal Kombat estét is Ezra kezdeményezte. Szóval, Olivér nem érti, mert ennél összekuszáltabb jeleket már nem is kaphatna. Így még a saját érzései is folyamat összecsomósodnak-ragadnak, mert nem tudja eldönteni, hogy jogosan érzi-e magát felváltva megbántva, vérig sértve, és iszonyat dühösnek.

Szóval, Olivér egyelőre vár. Várja, hogy boruljon a bili vagy törjön a mécses – amelyik hamarabb következik be.

2021. június 3. csütörtök

Alig egy héttel később Ádám újra randira hívja Olivért – csütörtök este, mert pénteken nem lesz a városban. Olivér nem kérdezte, miért lesz távol, de nem azért, mert nem érdekli: igazából csak egyáltalán nem érzi úgy, hogy jelenleg bármi joga lenne még a kérdezősködéshez.

Ezra a szokásos módon munka után eljött érte és hazahozta, de közös programban nem maradtak, így amikor Ádám egy gyors üzenetben megkérdezte, lenne-e kedve találkozni, gondolkodás nélkül igent mondott. Így legalább nem Ezrán és a furcsa viselkedésén fog kattogni az agya egész éjszaka. Helyette ettől a gondolattól bűntudata támad, mert Ádám tényleg nagyon helyes és kedves, és nagyon jól érzi magát mellette, és komolyan nem akarja kihasználni. Néha mégis úgy érzi, mintha ezt tenné.

De még egy hét sem telt el az első randijuk óta. Még csak nem is csókolóztak, konkrétan nem történt köztük semmi olyan, ami arra engedne következtetni, hogy bármi komoly lenne kialakulóban. Különben is, mind a ketten teljesen felnőtt emberek, nem kell ekkora tragédiát csinálnia abból, hogy nem esett azonnal hatméter mély szerelembe, amint megpillantotta Ádámot, pláne úgy, hogy előtte éveken keresztül csak Ezrára tudott gondolni.

Ugye?

Ugye.

Olivér vesz egy mély levegőt, lassan kifújja, aztán felhúzza a Dorkóját. Megpróbálja lenyugtatni magát, és megbeszélni saját magával, hogy már megint túlaggódja az egészet, hogy már megint csak a szorongó természete miatt kerülgeti a bűntudat. Ami valamiért minden egyes nap ott ül a mellkasán, akármi is történik, mint egy nagy, dagadt elefánt.

- Már megint elmész? – hallja meg a háta mögül Olivér Reát.

Olivér igyekszik nem felhúzni magát annak ellenére, hogy tudja, Rea direkt konfliktust keres. Ma is ivott, erre bizonyítékként szolgálnak a dohányzóasztalon heverő sörösüvegek és az újonnan vásárolt díszpárnán mágikusan megjelenő parázsnyomok. A hangja is más: furcsán nazális és magasabb, mint lenni szokott, a nyelve pedig meg-megakad pár nehezebb mozdulatnál. Amikor Olivér felé fordul és a szemébe néz, látja, hogy Rea szemei furcsán csillognak és fókuszálatlanok, hogy a szarkalábai és nevetőráncai mély, durva vonalakat alkotnak kipirosodott bőrén.

- Tízre itthon vagyok – válaszolja nyugalmat erőltetve a hangjába, mintha legszívesebben nem törne-zúzna és üvöltözne. Pedig de. Csak egyszer, egyetlen-egyszer az életben olyan jól esne totál kiakadni.

Rea szája fintorba torzul és összehúzza a szemeit. Olivér tudja, mi jön most, ha nem lép ki az ajtón azonnal: Rea újabb hosszú bűntudat-túrára viszi őt, amire Olivér közli vele, hogy köszöni szépen, ő erre igazán nem kíváncsi. Aztán Rea elhordja őt mindenféle szemétnek, amiért nem hatja már meg az állandó lelki terror, Olivér totál kiakad, de nem mutatja, és ezzel csak olajat önt a tűzre, és egész este megy majd a passzív-agresszív „én szegény” Rea részéről.

Szóval, ehhez most nagyon nincs kedve. Mondjuk amúgy sem szokott lenni, de ez részletkérdés.

Olivér kínosan, mintha semmi para nem lenne éppen készülődve, elköszön Reától és becsukja maga mögött az ajtót.

2021. június 7. hétfő

Olivér érzi, hogy a homlokán lüktet egy ér az idegességtől, ahogy Ezra apjának újabb kirohanását hallgatja a konyhájukban állva. Ezra a konyhapultnak támaszkodva, rezzenéstelen arccal tűri az irányába intézett sértő, durva szavakat, időnként kortyol egyet a kezében tartott üveg vízből. Ezra kívülről hidegnek és rendíthetetlennek tűnik, az arcának vonalai kemények és zárkózottak, csupán a szemeiben vibráló dac és a poharat fehéredésig szorongató ujjai árulkodnak a benne zajló érzelmekről.

Olivér őszintén nem érti, Ezra hogyan képes mindezt szó nélkül tűrni. Ha nem ismerné őt, ha nem lenne képes kivenni és felismerni, hogy a srác a háta mögött halkan, alig láthatóan dobol az ujjaival nyugtatólag, szinte már azt hinné, Ezra nem is hallja apjának szavait. De hallja, és Olivér tudja, hogy minden egyes dühös, vádló szó precízen és élesen ér célba.

Olivér mértéktelenül sajnálja Ezrát, és őszintén nem tudja eldönteni, melyikük van jobban megáldva (értsd: elátkozva) a családjával. Olivér anyja az utóbbi időben egyre többször néz a sörösdoboz/borosüveg aljára, jobb esetekben hozzá sem szól, rosszabbakkor pedig minden tőle telhetőt megtesz, hogy valamiféle konfliktust generálva Olivért mindenféle gerinctelen féregnek el tudja mondani – ezutóbbi pontosan két nappal ezelőtt hangzott el a szájából, de Olivér még mindig nem tudja, mivel érdemelte ki.

Olivér anyja legalább többségében részegen mondd ilyen és hasonló dolgokat, de Ezra apjának nincs meg az alkohol mentsége. Ezra apja minden egyes alkalommal józan, és teljesen tisztában van azzal, hogy mik azok a szavak, amikkel a leginkább támadni tudja a fiát annak ellenére, hogy azokban nem sok igazság szokott lenni. Általában a pénz és a fizetések is elő szoktak jönni, az ilyesféle megjegyzéseket gyakran Olivér felé is irányítja, mert valamiért teljesen elfogadható dolognak tartja Olivért is belevonni ezekbe.

Ezra apja szerint mind a kettejüknek szar a fizetése, amiből megélni nem lehet (jó, oké, tényleg szar, de cserébe nem szívnak két hétig egy kamionban). De nem gond, mert Ezra apja tudja a megoldást (mondjuk azt is, hogy ők túlságosan lusták ahhoz, hogy bármit is kezdjenek az életükkel): szerinte egy hónapban kétszer két hétig, napi huszonnégy órában kéne szívniuk a faszt egy kamionban kushadva, hogy aztán hatvanegy éves korukra száztizenkét kilósak legyenek és meglegyen a harmadik szívkatéterezésük. A legjobb az egészben az, hogy Ezra apja hatvanegy éves, száztizenkét kilós, és egy hónappal ezelőtt esett át a harmadik szívkatéterén. Ja, és cukorbeteg is. Nyilván. Ja, és tavaly kapott egy térdprotézist. De cserébe nettó négyszázezer forintot keres, és a felesége halála után olyan sok ideje volt a fiával foglalkoznia, hogy az gyakorlatilag a nagymamájánál nőtt fel. Teljesen megéri, igaz?

Olivér vesz egy mély levegőt, amire Ezra felé kapja a tekintetét. Szokásához híven felemeli az egyik szemöldökét, sőt, a szájának egyik sarka groteszk mosolyra húzódik, mintha azt kérdezné: „tetszik a műsor?”. Nem, Olivérnek rohadtul nem tetszik, és pontosan tudja, hogy Ezrának sem igazán.

2021. június 11. péntek

Ádám a Mecseken, a Niké szobor előtt csókolja meg Olivért először. Késő délután van, a júniusi nap egyre nagyobb vehemenciával éget, az ég teljesen csupasz és felhőktől mentes. A Niké szobor alatt Pécs egyszerre tűnik aprónak és hatalmasnak, élettel telinek és kihaltnak.

Olivér őszintén kedveli Ádámot: minden alkalommal, amikor megbeszélnek egy találkozót, Olivér szíve gyorsabban kezd venni és akkora vigyor ül ki az arcára, hogy belesajdulnak az izmai. Ádám okos, figyelmes és türelmes, nem sürgeti Olivért semmivel, hagyja, hogy kellőképpen megszokja a helyzetet, de nem telik el úgy találkozó, hogy Olivér akarva-akaratlanul ne hasonlítaná Ádámot Ezrához.

Mert Ádám helyes, de nem úgy, mint Ezra: Ádám vonásai gyengédek és puhák ott, ahol Ezra vonásai határozottak és durvák; Ádám humora ártalmatlan és vidám, míg Ezráé néha úgy vág, mint a penge; Ádám óvatos és tisztelettudó hangja mellett Ezráé inkább tűnik fegyvernek.

Szóval, amikor Ádám annyira hevesen gesztikulál beszéd közben, hogy a kezében szorongatott fagylalt nemes egyszerűséggel lecsúszik a tölcsérjéről és egy nedves cuppanás kíséretében a földön landol, ő pedig mindezt gyermeki szomorúsággal az arcán nézi végig, Olivérből kitör a nevetés. Hangosan, és természetesen egy zavarba ejtő röfögés mellett, mert Olivér akkor sem tudna méltóságteljesen viselkedni, ha az élete múlna rajta.

Olivér Ádám felé nyújtja a saját fagylaltját (három gombóc, Snickers, Velencei álom és pisztácia, szigorúan édes tölcsérben és extra csokis sziruppal, mert Olivér olyan édesszájú, hogy csoda, hogy nem rohadt még ki az összes foga).

- Tessék, lásd, kivel van dolgod – mondja még mindig kuncogva.

Ádám színpadiasan beszívja a levegőt és a mellkasának nyomja a tenyerét.

- Igazán megtisztelve érzem magam – válaszolja.

- Minimum – nevet Olivér.

Olivér leharap egy darabot a gombócból, majd ismét Ádám felé nyújtja a fagylaltot. Ádám nem veszi el tőle, helyette Olivér ujjaira teszi a sajátjait, és úgy harap egyet ő is. Olivér egy pillanatra elgondolkodik, vajon a Covid járvány kellős közepén mit szólna ehhez Győrfi Pál (bár, végül is, már feloldották a korlátozásokat), de a gondolat hamar el is hal, amikor Ádám a pillái alól Olivér szemébe néz. Olivér nagyot nyel, és öntudatlanul megnyalja a száját.

Ádám Olivér szájához kapja a tekintetét, aztán közelebb lép. Egy pillanatig habozik, időt ad Olivérnek, hogy felfogja a szándékait, aztán még mindig Olivér ujjait szorongatva olyan közel hajol, hogy Olivér érzi a leheletét a száján. Aztán az ajkait is.

Olivér ösztönösen lehunyja a szemeit és belehajol a csókba. A gondolatai közben ezerrel cikáznak a fejében, de egyik sem alkot értelmes, koherens egészet, helyette teljesen összekuszálódnak. Szóval a gondolatai helyett megpróbál inkább arra koncentrálni, ami éppen történik. Ami: csók. Ádámmal.

Olivér nem tudja, mikor hozza meg a döntést, lehet, hogy nem is hozza meg teljesen tudatosan, hanem az agyának valamelyik totálisan egyszerű és barbári része veszi át az irányítást, mert mire észbe kap, már szét is nyitotta az ajkait és Ádám szája puha, meleg és édes a nyelve alatt. Ádám vesz egy mély levegőt, talán azért, mert nem számított Olivér ennyire bátor reakciójára, de talán azért, mert Olivér titokban egy csókkirály (álmodozni szabad), aztán még közelebb lép, és szabad kezét Olivér nyakának nyomja. Olivér ujjain valami meleg és kellemetlenül ragacsos folyik végig, aztán csöpp-csöpp-csöpp.

Ádám megáll, kicsit távolabb lép, de a kezét Olivér nyakán tartja. Az Olivér kezében szorongatott, erősen olvadozó fagylaltra néznek.

- Basszus – nevet Olivér.

- Jobb, ha gyorsan megeszed – válaszolja Ádám.

Olivér átveszi a tölcsért a tiszta kezébe, aztán illem és zavar nélkül nekiáll lenyaldosni másik kezéről a megolvadt fagyit. Ádámra néz és elvigyorodik, megint kinyújtja felé a fagylaltot.

- Segítesz?

Ádámmal közösen elfogyasztják a maradék fagylaltot. Nem sokkal később megindulnak hazafelé, és Ádám hazakíséri Olivért annak ellenére, hogy rohadtul nem esik neki útba. Nem csókolóznak megint, mert Rea otthon van, de megegyeznek abban, hogy hamarosan újra találkoznak. Elköszönnek, Olivér becsukja maga mögött a kaput, és a házba beérve hálát ad az égnek, amiért Rea kivételesen józan és jókedvében van. Leül mellé a kanapéra és az este hátralévő részében közösen nézik a Nagy pénzrablást a Netflixen.

- Hogy van Ezra? – kérdezi Rea.

Olivér egy pillanatig nem válaszol, mert hirtelen belé csap a felismerés: Rea rengeteg mindenről nem tud, és Olivér – egyelőre legalábbis – nem is szeretné, hogy ez máshogy legyen.

- Jól – hazudja bűntudattal a mellkasában.

Olivér egy furcsa, köztes helyzetben érzi magát, mert a barátai előtt viszonylag gond nélkül tud beszélni az Ádámmal kialakulóban lévő dolgokról, de a családja és a külvilág további része előtt felvállalni nem meri. Nem tudja, hogy a későbbiekben az utcán sétálva mennyire lesz majd merész, mert igen, összességében elmondható, hogy a barátai elfogadják és támogatják, de nem gondolja úgy, hogy Magyarország átlaglakosa (ideértve a Barbakánnál sétálgató, magában beszélő, őrült nénit és az ezerkilencszázhatvanhét óta szünet nélkül részeg, egykori uránbányász bácsikát) – túl hosszú volt ez a gondolat. Szóval, Olivér nem érzi úgy, hogy Magyarország átlaglakosa szó és agyérgörcs nélkül képes lenne végignézni, ahogyan két fiú romantikusan ölelkezik a Széchenyi tér közepén. Vagy a Niké szobor mellett.

Reáról nem is beszélve.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés