2021. május 22. szombat

Olivér tenyere izzad és a szíve a torkában dobog, ahogyan a Tettye várfalának dőlve, Ádámra várva nézi az előtte elterülő várost. Még nagyjából fent van a nap, de a világ már szürke és az utcalámpák sárga fénye visszaverődik a panelablakokról. Az égen nagy, dagadt felhők úsznak, a hasuk lila és narancssárga a lemenő nap maradék fényétől.

Olivér túlzás nélkül nagyjából két és fél órán keresztül készülődött a mai napra (illetve, egészen pontosan a mai nap ezen részére). Bori sem segítette előre a dolgokat túlságosan, mert állandóan talált valami kifogásolni valót Olivér megjelenésében: a haja túl lapos volt, a pólója túl kisfiús (mégis mióta kisfiús Deadpool?), a farmere nem elég szűk, a dorkója túl szakadt. A dolgok odáig fajultak, hogy valamikor a harmadik ruhacsere környékén teljesen kétségbeesve Bori felüvöltött: „Mégis miféle meleg vagy te?!”. Olivér természetesen nagy duzzogva, vérig sértve meg is jegyezte Borinak, hogy 1) ő nem meleg, hanem talán, valószínűleg, a jelek szerint bi, és 2) köszöni szépen, remek stílusérzéke van.

Bori ezzel nem értett egyet, ami abszolút nem segített Olivér lassan kezelhetetlenné váló szorongásán. Sőt. A folyamatos átöltözés csak arra volt jó, hogy nem csak a (makulátlan) stílusérzékében kezdett el kételkedni, hanem cserébe még a szokásosnál is jobban észrevette, hogy mennyire szarul néz ki a teste. Amikor ezt meg szóvá tette Borinak, a lány nyakon vágta és közölte, hogy talán pszichiáterre lenne szüksége, nem fogyókúrára.

Szóval, Olivér idegei a végét járják.

Vesz egy mély levegőt, bent tartja egy, kettő, három másodpercig, aztán kifújja. Megpróbálja lenyugtatni az idegeit meg zakatoló gondolatait, de igazából már az elején tudja, hogy hamvában halt dolog az ötlet.

Ez az első randija egy sráccal. Már, ha ez randi – ezt lehet, hogy nem ártott volna letisztázni Ádámmal, de most már tökmindegy.

Szóval: ez az első potenciális randija egy sráccal. Nyilvános helyen, ráadásul. Miért is gondolta, hogy jó ötlet ezt az egészet (bármi is legyen „ez az egész”) egy teljesen publikus helyen lebonyolítani?

„Lebonyolítani”. Mintha valami üzletkötésre készülne.

Tényleg zakatolnak a gondolatai, és a szíve is egészen úgy ver, mintha mindjárt pánikrohamot kapna. Na, az még tökéletes lenne. Komolyan, mi is lehetne romantikusabb (nem, mintha bármi romantikára számítana itt) annál, mintha azonnal elvágódna, amint Ádám megjelenik? Nagyszerű lenne, egyszerűen fenomenális, ha rögtön az elején komplett idiótát csinálna magából.

Miért is ment bele ebbe az egészbe?

Őszintén nem tudja.

Na, jó, kicsit sejti. Kezdett már kényelmetlen lenni abban a szekrényben.

De most sem érzi magát valami rendkívül jól, szóval lehet, hogy mégis csak maradnia kellett volna a szekrényben még egy kis ideig. Végül is, egészen komfortos volt. A folyamatos bűntudatot, lelki nyomort, mert szorongást leszámítva.

Oké, most már tényleg kezdenek kezelhetetlenné válni a gondolatai. Meg az idegei. Remegnek a kezei, és kocsonyásak a térdei. Össze fog esni, ha meglátja Ádámot. Egy szó sem fog kijönni a torkán, már most tudja. És amúgy is: mit kéne mondania? Hogyan kellene viselkednie? Mit kéne várnia ettől a… találkozótól? És mire számít Ádám?

Ez egy rémálom, szinte biztos. Az egészet csak képzeli, az egész csak egy nagy hallucináció, egészen a Szabad Kikötő óta, és nemsokára felébred. Nincs az az isten, hogy ő ebbe tényleg, komolyan belement volna. Megcsípi a karját, mert az a filmekben mindig beválik. Nem használ.

Hirtelen egy árnyék vetődik rá, és a szeme sarkából még érzékeli, hogy valaki megáll mellette.

- Hali! – hallja Ádám félig-meddig már ismerős hangját, mire Olivér felkapja a fejét és ránéz.

Újra karon csípi magát, de Ádám még mindig ott áll mellette, ő pedig egészen biztosra veszi, hogy pontosan úgy néz ki, mint egy idióta, partra vetett hal.

Olivér nem túl feltűnően nagyot nyel, és magát megemberelve igyekszik úgy viselkedni, mint egy normális emberi lény. Mosolyt erőltet az arcára, remélhetőleg egy egészen elfogadhatót, ami talán még egészen imponáló is lenne, ha az arcába zúduló vértől érezné az arcizmait.

- Szia! – köszön bénán, és hirtelen azt sem tudja, mit kéne kezdenie a végtagjaival.

- Régóta vársz? – kérdezi Ádám.

- Ja, nem, dehogyis – vágja rá Olivér. – Pár perce.

(Valójában fél órája áll itt, de Ádámnak ezt nem kell tudnia.)

Ádám vakító, harminckétfogas vigyort virít Olivérre, amitől összeráncolódik szemének sarka. Megvakarja a tarkóját és beletúr rövid barna fürtjeibe – Olivér látja, hogy az alkarján négydarab, rúnajellegű vonaltetkó[1] van: az első rúna úgy néz ki, mint egy nagy „G” betű; a második leginkább balra néző kacsacsőrre emlékezteti, míg a harmadik egy fejjel lefelé álló „V”, az utolsó pedig egy rendes „V”. Olivér nem tudja, mit jelentenek a szimbólumok, de máris tudja, hogy ha úgy alakul Ádámmal a dolog, rá fog kérdezni.

- Oké – mondja Ádám még mindig mosolyogva. – Van kedved sétálni?

Olivér viszonozza a mosolyt és bólint. Ádámmal közösen megindulnak a fák és bokrok között, aztán nem sokkal később tágas, lekövezett útra térnek át. Kétoldalt a fák és bokrok még mindig rendületlenül állnak: az út egyik oldalán támaszfal tartja meg alattuk a földet, a másik oldalt viszont már korláttal lekerített lejtő vonaglik lefelé a belváros felé. A Mecsek kanyargó, dimbes-dombos vonala mentén haladva Olivér idegei lassan mintha csillapodni kezdenének.

Ádám hangja kedves és kíváncsi, ahogyan séta közben beszélgetésbe húzza Olivért. Kérdez Olivér munkájáról, az egyetemről, a hobbijairól, és érdeklődéssel hallgatja végig a válaszokat, akármekkora hülyeségnek is érzi azokat Olivér. Nem nyomul bele agresszívan Olivér személyes terébe, sőt: ha nem lett volna annyira ideges, amikor megadta a számát a Szabad Kikötőben, Olivér nem is gondolná, hogy ez egy randi. (Igazából annyira nem adja jelét bármiféle romantikus szándéknak, hogy Olivér már komolyan kezdi is azt hinni, csak ő értette félre az egészet).

Olivér hasonlóakról kérdez, már csak azért is, mert fogalma sincs, hogy miről szokás ilyenkor beszélni, de Ádám nem mond túlságosan sokat magáról. Elmeséli, hogy a közelben, valahol a Tettyén van albérlete (Olivér túlságosan ritkán jár errefelé, hogy az utca neve bármit is mondjon a számára), és hogy a nappali munkája halál unalmas, de néha esténként fellép a zenekarával egy-két helyen. És nagyjából ennyi.

Olivér nem tudja eldönteni, Ádám direkt titkolózik-e, hogy esetleg érdekesebbnek és rejtelmesebbnek tűnjön, vagy pedig tényleg, komolyan ennyire visszahúzódó. Ha nem sütne Ádámból teljesen egyértelműen, hogy egyébiránt nem sorozatgyilkos, és nem, kiskutyákat sem szokott hobbiból kínozni az alagsorban, Olivér lehet, hogy intő jelnek venné Ádám hallgatagságát. De nem veszi annak.

Ádám megáll, aztán körbenéz, Olivér pedig kíváncsian figyeli. Nem sokkal később, amikor Ádám vélhetően szabadnak nyilvánítja a terepet, vakító vigyort dob Olivér felé és átugrik a korláton. A túlsó oldalon a föld száraz és porzik a lába alatt, arról nem is beszélve, hogy egyetlen rossz lépéstől van attól, hogy lezúgjon a Mecsek oldalán. De legalábbis szilánkosra törje a bokáját a szikladarabokon.

Ádám kinyújtja a kezét Olivér felé. Olivér habozik egy pár pillanatig, mert minden nyomora ellenére azért eléggé ragaszkodik még az életéhez, de végül nem akar csicska lenni, és ő is átugorja a korlátot. A szíve zakatol, mert igen, nyuszi, és jobban belegondolva az is lehet, hogy tériszonya van. Zseniális. Még csak azt sem tudja megcsinálni, hogy nem néz lefelé, mert a Mecseken vannak, és ezen az oldalán már konkrétan csak lefelé van.

Olivér nem teljesen emlékszik, hogyan és mennyi idő alatt, de leülnek egy halom kiálló sziklára, és onnan figyelik az alattuk kanyargó utcákat és fákat. A lehető legbeljebb ül le – amennyire csak tud, belebújik a mögötte lévő kőbe. Így már egészen képes kontrollálni a halálfélelmet, aminek hála hirtelen az összes létező érzékszerve ráfókuszál Ádámra. Ádámra, aki az őket tartó szikla méretéből adódóan annyira közel ül Olivérhez, hogy a válluk és az oldaluk összeér, és Olivér az orrában érzi Ádám illatát.

Ádámnak nincs rossz illata. Sőt, egészen kellemes.

Már majdnem ellazul kicsikét, már majdnem Ádámnak dől egy kicsikét, egy egészen leheletnyit, amikor már megint eszébe jut: ez élete legelső (potenciális) randija egy sráccal. A Tettye közepén, ahol bárki megláthatja őket. Jó, oké, momentán a kutya se jár erre, de akkor is.

És azt még mindig nem tudja, mire számít Ádám pontosan. Ádám jóképű, kedves és vicces, szóval teljesen egyértelmű Olivér számára, hogy nem ez az első (potenciális) randija egy másik sráccal. Nem-nem, Olivér egészen biztos benne, hogy legalább egy páran voltak már előtte, mert Ádám túlságosan magabiztos a maga visszafogott módján ahhoz, hogy új legyen ebben.

És Olivér hihetetlen, szinte már fájdalmas gyorsasággal ráeszmél, hogy oké, erre a találkára ő nagyjából készen áll, de ennél többre biztosan nem.

- Minden oké? – szakítja ki Ádám aggodalmaiból.

Olivér hangja a saját fülének is túlságosan hangosnak és vékonynak tűnik, amikor válaszol:

- Persze! – mondja. – Minden oké.

Ádám kétkedve, enyhe aggodalommal az arcán figyeli őt.

- Biztos? – kérdezi. – Nem akarom erőltetni, de nem úgy hangzik.

Olivér nem tudja, mit válaszoljon. Nem tudja, hogyan fogalmazza meg és öntse szavakba a gondolatait, főleg nem úgy, hogy ne tűnjön valami szerencsétlen szendeszűznek (mert nem az, egyébként, ha bárki is kételkedne benne – az összes kínos, bakikkal teli testnedvcsere emléke élénken él az emlékeiben).

- Oké – vesz egy mély levegőt Olivér. Nem néz Ádámra, mert túlságosan zavarban van. Egyszerűbb a várost meg az autók sárga fényeit nézni, miközben mérlegeli magában, pontosan mennyire is szeretne őszinte lenni Ádámmal. Úgy nagyjából hetvenöt százalékra jönnek ki a számok, szóval nagy levegőt vesz, és folytatja: – Még sosem csináltam ezt.

Ádám ezek hallatán láthatóan még jobban összezavarodik, mert a két szemöldöke között elmélyülnek az árkok. Egy másodpercig furcsán néz Olivérre, amitől Olivér totál idiótának érzi magát, aztán Ádám lassan elmosolyodik.

- Ezt? – kérdezi. – Mármint még sosem beszélgettél másokkal?

Olivér tudja, de legalábbis erősen sejti, hogy Ádám humorral próbálja oldani egy kicsikét a hallható feszültséget Olivér hangjában. Olivér halkan felnevet és az ég felé emeli az arcát – a nap már majdhogynem teljesen lement, a fűben kabócák visítoznak, a fák között meg repkednek a denevérek.

- Nem, mármint… - kezdi újra Olivér. Megint nagy levegőt vesz, aztán reménytelenül ki is fújja azt. Megint.  – Tudod, mire gondolok.

Ádám érzékeli, hogy most egy fokkal komolyabb hozzáállás szükségeltetik tőle, szóval elhagyja a szemöldökráncolást, de megtartja a mosolyt.

- Ez az első randid? – találgat Ádám, de az arcán hitetlenkedő kifejezés ül.

- Á, akkor ez tényleg az – bukik ki Olivérből egy erőtlen nevetés kíséretében. – Oké, ezt jó tudni.

- Mármint… – kezdi Ádám mentegetőzve. – Ha nem szeretnéd, hogy az legyen, akkor nem kell annak lennie.

Olivér értékeli, hogy Ádám hangjában egy csepp sértettséget vagy haragot sem észlel. Ennek ellenére nehézkesen folytatja a mondadóját, mert hiába huszonkétéves, az érett beszélgetés sosem volt erőssége.

- Nem így értettem – mondja Ádámnak. Folytatná, de megint elakad, úgyhogy idegesen megvakarja a tarkóját, aztán a tenyerébe nyomja a homlokát. – Bocs, ne haragudj. Látod? Nem csináltam még ezt.

- Még mindig nem teljesen értem, hogy mire gondolsz – válaszolja Ádám bocsánatkérő mosollyal az arcán. – Nem voltál még randin?

- De, de voltam – vágja rá azonnal Olivér. – De nem egy sráccal.

- Ó – reagálja Ádám, aztán másodpercekig csöndben ül Olivér mellett. – Ó, basszus, komolyan?

- Ja – sóhajt Olivér. Szeretné, ha elnyelné a föld. Az nagyon, nagyon jó lenne most. Igazából még az is jó lenne, ha valamilyen véletlen történés folytán csak úgy kellemesen lezakózna a Mecseken. – Amikor megadtad a számod a Kikötőben és igent mondtam, az volt a coming out-om.

- Ó, azta. – Ádámnak láthatóan kell egy kis idő, hogy feldolgozza az infót. Pár másodperccel később bólint, csak úgy magának, aztán: – Oké.

- Csak gondoltam jobb, ha tudod – vonja meg a vállát Olivér, mert talán így nem olyan feltűnő, hogy mennyire zavarban van. – Szóval, ha ez így túl gázos neked, tökre megértem.

(Tényleg megértené, tök jogos lenne, de azért bent tartott levegővel, görcsben álló lábujjakkal várja Ádám válaszát.)

- Mi? Nem, dehogyis! – feleli Ádám a kelleténél talán kicsit hangosabban. Hasonló hangerővel és hevességgel folytatja: – Figyelj, nem kell lennie semminek ebből az egészből, ha nem akarod. Meg komolyan, ha bármi nem tetszik, vagy nem t’om, akkor szólj. Nem vagy kötelezve semmire. Nyilván.

Olivér végre kifújja a bent tartott levegőt. Ez az egész tüdőben-rekedt-mély-levegő téma úgy látszik, hogy a mai este védjegye.

- Szóval, akkor nem lenne gond, ha babalépésekkel haladnánk? – kérdezi reménykedve. –Nem zavarna?

- Dehogy, abszolút nem! – vágja rá Ádám rögtön.

- Szuper. Az tök jó.

- Aha.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés