Hozzászokott már, hogy futnia kell, amikor a telihold magasan jár a feketéllő égbolton. Hozzászokott már a mellkasában égő félelemhez, amikor a Falka első, türelmetlen vonyítását hallatja a Hajsza izgalmait várva. Hozzászokott már a bőrébe vájó karmokhoz, a húsába csapódó öklökhöz és lábakhoz, a csontok gyomorforgató reccsenéséhez. Hozzászokott már a fájdalomhoz, ami mindezzel jár.

Mégis fut, még akkor is, ha nincs értelme, ha a Hajsza mindig ugyanúgy ér véget. Abban a pillanatban, hogy meghallja a Falka egységes vonyítását, ő olyan gyorsan kezd futni, ahogyan csak tud, és ők, a családja, akiknek megvédenie kellene őt, habozás nélkül rohannak utána éhesen.

Hangos csattanással robban ki az utcára, ahogyan az Odú ajtaja a téglafalnak ütközik. Egyensúlyát vesztve a földre esik, talpa alatt a beton lenyúzza tenyerén a bőrt, de ő feltápászkodik és pániktól ködös aggyal csak fut tovább. Hallja a Falka sietős lépteit az Odúból, valahol bent üveg törik és fa reccsen, az adrenalintól kábult tömeg zajaitól a torkában dübörög a szíve.

Mély levegőt vesz, a tüdeje belesípol. Körbenéz, kétségbeesetten búvóhelyet keresve: egy sötét és mocskos sikátort, ami elrejthetné őt is és a szagát is, vagy egy utat, ami eléggé ismerős és eléggé biztonságos ahhoz, hogy végig kísérje ezen az átkozott éjszakán. Az Odúból kiszűrődő zajok minden másodperccel egyre közelebb érnek, keservesen szerzett előnye pillanatról-pillanatra csúszik ki az ujjai közül. Nincs ideje gondolkodni, nincs ideje gondosan átgondolni a döntését – csupán az ösztönei és a tüdejében rekedt hideg decemberi levegő marad számára.

A városközpont felé veszi az irányt abban reménykedve, hogy az eléggé zsúfolt és hangos lesz ahhoz, hogy eltűnjön benne. Az Odú ajtaja ismét a téglafalnak csapódik a háta mögött, de ő nem hajlandó odanézni, a berzerker Falka üvöltve ömlik az utcára. Mindent beleadva, teljes erőből fut – sosem merve hátranézni, sosem merve megállni.

A basszus és nevetés távoli hangja felé rohan, az égő cigaretta és kilöttyent alkohol szaga után. A tüdeje fáj, a levegő rövid, felszínes sóhajokban törik ki belőle, a szemei előtt apró, fekete pontok táncolnak, ahogy kétségbeesetten igyekszik utolérni a vidám, részeges embertömeget. Az embertömeget, ahol a Falka többé már nem tudja büntetlenül bántani. Már majdnem ott van, a bárok és kocsmák szinte karnyújtásnyira tőle. Látja őket, az emberek áldottan zsibbadt és zavaros gyülekezetét, az olyan rettentőmód tudatlan faj képviselőit, amelynek egykor, egy élettel ezelőtt ő is tagja volt. Egyetlen rövid pillanatra megkönnyebülés járja át.

Aztán erős, akaratos kezek ragadják meg a nyakánál fogva, és a földre rántják. Félelmében felkiált, a bőrébe kosz és kavicsok vájódnak, miként a fülében kegyetlen nevetés visszhangzik, amelyet a Falka diadalittas vonyítása követ. A nevetés mély, haragos morgássá torzul, míg egyedül két éles és csöpögő agyart lát csak. A színtiszta horror újabb hullámától mozdulatlanná dermed, majd a bőrébe vájódó karmok a hátára fordítják. Ismeri az arcot, amellyel szembe találja magát, ahogyan jól ismeri azokat a vérvörös szemeket és az őrülettől megnőtt szemfogakat is. Pontosan tudja, hogy a húsát markoló karmok mire képesek – érezte már őket a bőrén, amikor azokban a vérvörös szemekben hasonló éhség égett.

Valami mélyen benne eltörik, és ezúttal nem valamely csontja az. A benne tomboló harag felbugyog és megfojt minden más érzést. Az eddig benne feszítő félelem elszivárog, amikor tudatosul benne saját helyzetének abszurditása, a benne fortyogó dühöt táplálja az ellene elkövetett igazságtalan és ésszerűtlen, perverz kegyetlenség. A torkából szokatlan, ismeretlen hang tör elő, a szemfogai a Változás óta először, hirtelen gyorsasággal nőnek ki az ínyéből, a nyomukban kibuggyanó vér fémes ízt hagy a nyelvén.

Minden erejét beleadva, gondolkodás nélkül emeli lábát és rúg. A bakancsa támadójának hasába csapódik, és a rohadékból meglepett nyögés szakad fel. A rá nehezedő súly egy pillanatra bizonytalanná válik, éppen elég időt adva neki ahhoz, hogy remegő végtagokkal ki tudjon mászni alóla. Feltápászkodik, az izgalomtól a mozdulata bizonytalan és töredezett, és az újult mániával felé nyúló karmok felszakítják oldalán a húst. Érzi, amint a bőre ég a karmok mérgétől és a húsába olvad. És mégis – dühös, megkínzott kiálltással ismét a támadója felé rúg.

A karmok elengedik és ő ismét futni kezd a pulzáló neonfények felé, miközben az oldalán tátongó lukból vér és méreg csöpög émelyítő ritmusban. A Falka a sarkában van, szinte már érzi leheletüket a tarkóján, de nem mer hátra pillantani. A városközpont közel van már, olyannyira közel, hogy az éles fények elvakítják és a dübörgő zenétől úgy érzi, kilukadnak a dobhártyái, de nem törődik vele. Tudja, hogy csak a kocsmák részeges sorát kell elérnie, és aztán végre biztonságban lesz – legalább ma estére.

A biztonság határán, egy sötét sikátor közepén, ahol még az utolsó lámpa is lassan haldoklik, ismét a földre rántják. Az első kocsma hátsó bejárata előtt két pár karom a bőrébe kap, két nehéz test a mocskos földbe döngöli, és ő csak arra tud gondolni, hogy nem, ez így nem helyes, el kellett volna engedniük, itt már biztonságban kellene lennie. Semleges területen van. A Paktum minden Falkától fegyelmet követel, hogy ne vonják magukra a halandók figyelmét, de a hátán a farkasok mégis szilárd kezekkel fogják és nem engedik.

Próbálja lerázni őket, megszabadulni tőlük, és addig forgolódik alattuk, míg az aszfalt le nem nyúzza a bőrét a kezén és a térdein. Nem hajlandó harc nélkül megadni magát. A lelkének egy vad és primitív része vezérli, ütésre, rúgásra, harapásra készteti – bármire, de feladni nem lehet, mert inkább hal meg itt és most, minthogy behódoljon. A Paktum nem engedi átváltozni, de nem is biztos benne, hogy tudna: évek teltek el, mióta a Falkához került és elvették tőle a jogot. Tudja, hogy az agyarai és a karmai nélkül nincs esélye, hogy a remény abban a pillanatban nevette arcon, hogy kilépett az utcára, de nem hajlandó feladni.

A hátára fordítják, pedig teljes erejéből üti és rúgja a ruháját marcangoló két farkast. Nem olyan erős, mint ők: a ketrecben töltött hosszú évek alatt az izmai már rég elsorvadtak. De az elméjét elöntő reménytelenség ellenére tovább harcol.

A kocsma ajtaja vadul kicsapódik, és az őt fogó kezek megdermednek. Ő nem. A harcra való ingertől forr a vér az ereiben, így hát még egyszer rúgásra emeli a lábát. Ezúttal sikerül arrébb másznia, és egy pillanatra átjárja a megkönnyebbülés. Aztán a sikátor falairól olyan vehemens és fenyegető farkasüvöltés verődik vissza, hogy attól ő is mozdulatlanná válik.

A kocsmából kiviharzó idegen megragadja az egyik farkas – Hajtó, jut eszébe a szó – tarkóját, és vasököllel a hajába markolva felemeli annak fejét, majd az állkapcsába térdel. A mozdulat olyan gyors és olyan erős, hogy a Hajtó csontja gyomorforgató roppanással törik ketté, és a feje ellenkezés nélkül hajlik hátra. Nem sokkal később a teste is követi és fejjel előre csapódik bele a mocskos betonba.

A másik Hajtó felhúzott ajkakkal a felette tornyosuló sötét alakra morog, aztán ráveti magát. Az idegen a csuklója után nyúl és nemes egyszerűséggel, egyetlen könnyed mozdulattal kipattintja azt a helyéről, a felbőszült farkas torkából fájdalmas kiáltás szakad fel. Az idegen még mindig törött csuklóját szorítja, de a Hajtó újra nekitámad – aztán öklendezve hétrét görnyed, amikor az alak a gyomrába mélyeszti bakancsának sarkát. A megvadult farkas tüdejéből kiszökik a levegő, majd az idegen ismét megemeli a térdét. Ellenfelét szánalmas, kicsavart végtag-halomban hagyja a földön. Az előtte a földön heverő, véres fiúra néz.

A fiú gyorsan két lábra tápászkodik, és fenyegető morgással az ajkain a sikátor falának nyomja hátát. Óvatos, bizalmatlan szemekkel méregeti az alakot készen állva a harcra még annak ellenére is, hogy az ismeretlen férfivel szemben még sokkal kevesebb esélye lenne.

Az előtte álló idegen magas és izmos, fekete haja majdnem a válláig ér. Zöld szemei világítanak a sikátor sötétjében, a pillantása kemény és közömbös. Az orrát és száját takaró fekete keménymaszkon vicsorgó agyarak fehérlenek. Öltözéke teljesen fekete, uniformisa leegyszerűsített rohamfelszerelésnek tűnik, a felette hordott fekete kabát leng a szélben.

A fiú ismét rávicsorít. A férfi maga elé emeli kesztyűs kezeit jelezve számára, hogy nem akarja bántani. A sikátor végében a Falka megmaradt tagjai egységes, türelmet morgást hallat. A férfi rájuk néz, és szilárd tekintetéből tisztán kivehető a harag. A Falka egyik tagja előre lép egyet, és a többiek ösztönszerűen a háta mögé lépnek.

- Add vissza az Omegát! – követeli a fiúra mutatva.

A férfi megfontolt lépést tesz előre, a tekintete a fiú határozott arcán időzik.

- Szeretnél visszamenni velük? – kérdezi egyszerűen. A hangja mély és rekedt, mintha a beszéd fájdalmas manőver volna.

- A faszt! – kiált fel a fiú méltatlanul, egyenes háttal, készen a harcra. A puszta gondolattól, hogy bárki is azt feltételezné, vissza szeretne menni, ismét forrni kezd benne az indulat.

- Hozzánk tartozik! – üvölt a férfi. A fiú őt is ismeri, de még az elméjében sem hajlandó Alfának hívni.

- Valóban? – kérdezi a maszkos alak. A fiúra néz, a szemeiből pedig egyértelműen látszik, hogy már azelőtt tudja a választ a kérdésére, hogy feltenné azt. – Tényleg hozzájuk tartozol?

A fiúból felháborodott, undorodó morgás tör elő. Állát magasra emelve, dacosan néz az előtte álló idegen szemeibe.

- Én is így gondoltam – jegyzi az meg. Még egy lépést tesz a fiú felé, és a válaszként kapott vicsor nem éri váratlanul. Még mindig maga előtt tartott kezekkel így szól: - Nem foglak bántani.

- Ezt már hallottam.

- Láttál harcolni – válaszolja az idegen nyugodt, ésszerű hangon. – Tudod jól, hogy már sok mindent megtehettem volna.

A fiú elbizonytalanodik egy pillanatra. Tudja, hogy a férfinek igaza van, tudja, hogy ha az előtte álló maszkos idegen valóban ártani akarna neki, mostanra már könnyedén megtehette volna. Bár vállainak izmát lazulásra kényszeríti, ő még mindig kimérten, bizalmatlanul figyel. Bólint.

- Még mindig.

A férfi közömbösen megvonja a vállát.

- Mi a neved? – kérdezi végül.

A fiúnak gondolkodnia kell a válaszon. A tény, hogy nem képes azonnal felidézni a saját nevét újult erővel kelti életre a benne pislákoló haragot. Éveket töltött egy ketrecbe zárva, és a nevét örökre elfelejtették a körülötte élők. Az agyának egy rejtett zugában mégis távoli emlékre bukkan, bizonytalan és ködös foszlányokra. Ha eléggé erősen koncentrál, életének fekete-fehér visszajátszásai életre kelnek a szemei előtt, és az így megtalált név idegen a nyelve hegyén, mikor szólásra nyitja a száját.

- Orion – feleli bizonytalanul. – A nevem Orion.

Az idegen bólint, és ismét előrébb lép egyet. Orion a háta mögött álló, viharvert falnak támaszkodik nem törődve a ruhájához és bőréhez tapadó vakolatfoltokkal. Élesen beszívja a levegőt, aztán az oldalába hasító fájdalomtól fintorba torzul az arca. A véráztatta ingje alatt sötéten pulzáló sebre nyomra tenyerét.

A földön fekvő egyik vérfarkas nyöszörögve megmozdul. Néhány centivel eltolja magát a földtől, és Orion döbbent elégedettséggel figyeli, miként az előtte álló maszkos férfi erősen a Hajtó hátába vájja bakancsát és lenyomja azt.

- Marad – parancsolja acélos hanggal.

- Baszd meg – nyögi a Hajtó.

A maszkos teljes erőből a hátába mélyeszti cipőjének sarkát. A vérfarkas gerince groteszk roppanással válik ketté, csontjának hangra visszaverődik a sikátor falairól és fájdalmas, szánalmas kiáltásával keveredik össze. A Hajtó teste megremeg, aztán szótlanul kiterül a földön. Többé nem mozdul.

- Ügyes fiú.

Orion nem tudja megállni az őt ellepő perverz elégedettséget, sem pedig a torkából előtörő méltányoló hangot. Hatására a sebéből újabb fájdalomhullám jár szét a testében. Előre görnyed, de nem foglalkozik vele. Mélyen benne, valami primitív és nyers elégedettséget érez a Hajtó veszte láttán, az elvei és az igazságérzete gyáván félrenéz.

A maszkos férfi a szemébe néz, és Orion kihúzza magát. A falnak nyomja a fejét és úgy néz vissza az alakra, félig lehunyt szemekkel. Éles, felszínes levegőt vesz és a csillagtalan égbolta emeli tekintetét. A sötétség hirtelen borítja be a látómezejét. A térdei elgyengülnek, az oldalát égeti a sebből hullámzó fájdalom.

- Hamarosan elájulsz – jelenti ki a férfi egyszerűen, olyan nyugodt és összeszedett hangon, hogy Orionnak beletelik néhány másodpercébe felfogni az információt. A férfi egészen közel van már hozzá, szinte már karnyújtásnyira, de hozzá nem ér. A kezeit még mindig maga előtt tartja. – Két lehetőséged van – folytatja, mire a fiú élesen néz rá vissza.

- Ó, tényleg?

A férfi ismét bólint. A szemei komolyak és óvatosak.

- Vagy visszamész a bájos falkádhoz, – mondja, és egy pillanat szünetet tart, hogy tisztán lássa az Orion arcát elöntő undort – vagy elvihetlek egy olyanhoz, ahol nem követik a Régi Utat.

Orion felhorkant.

- Aha, szerintem kihagyom mind a kettőt – mondja cinikusan.

A térdei ezt a pillanatot választják, hogy kimenjenek alóla. A Falka kegyetlenül felvonyít a sikátor végében, a hangjuk elhalványul fülének zúgásától. Erős kezek ragadják meg a vállánál fogva és már éppen készülne a támadója felé kapni, amikor meghallja a maszkos férfi szinte már vidám hangját:

- Attól tartok, nem nagyon lesz beleszólásod.

Orion látása ismét elhomályosul, fülében a szívének dobogása hangosan zakatol. A légvétel hirtelen fárasztó, nehéz feladatnak bizonyul miként igyekszik eszméleténél maradni és harcolni az őt ostromló szédülés ellen. Próbál az őt tartó férfire koncentrálni és arra a távoli, különös illatra az orrában, próbál ébren és egyenesen maradni. Próbál szabadnak maradni. Próbál biztonságban maradni a folytonos rettegésben töltött évek után. Nem engedheti meg magának, hogy elájuljon. Az rövidéletű szabadságának végét jelentené.

De aztán azok a kezek szorosabban fogják őt és az az illat is egyre erősödik, olyannyira nagyon, hogy már csak ezekre tud összpontosítani. Van valami abban az illatban, ami lenyugtatja és elhiteti vele, hogy talán csak most az egyszer tényleg minden rendben lesz.

- Minden rendben lesz.

Nem tudja, melyikük mondja ki – ő vagy a maszkos férfi, aki még mindig szilárdan tartja, miként szépen-lassan a tudatlanság felé sodródik. Talán nem is számít.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés