Ezek után egy újabb hétig nem látom Gilbertet, de Drake valahogy új polcra kerül a fejemben. Ugyan eddig is szinte már egészségtelen csodálattal néztem fel bátyámra, szerdán olyan dolgot tett értem, amit sosem fogok elfelejteni.

Hétfőn enyhén görcsölő gyomorral lépem át az iskola küszöbét, de nem vagyok hajlandó többet meghunyászkodni. Felemelt fejjel, csak részben megjátszott magabiztossággal sétálok végig a neonfényben ázó folyosón, és kihívó tekintettel nézek bele minden egyes bámuló szempárba. Amikor elhaladok mellettük, a tanulók valamiért nem súgnak össze a hátam mögött, hanem helyette kilépnek az utamból, amikor észrevesznek. Kyle és a haverjai csak egy futó pillantást vetnek rám, aztán gyorsan el is kapják a tekintetüket. Bár tény, hogy Kyle arcán alig palástolt gyűlölet ül, a vonásait rendre elcsúfítja az a töménytelen mennyiségű zúzódás és véraláfutás, amiknek pontosan olyan alakjuk van, mint az ökleimnek. Ennek ellenére nem szólnak hozzám, nem gáncsolnak ki, és nem löknek bele szekrényekbe, szóval összességében elégedett vagyok a fejleményekkel, akármennyire is váratlanok.

A könyvtár előtt ott vár a falka. Bobby szokásához és személyiségéhez hűen a nyakamba ugrik, amint meglát. Spike és Rió furcsa módon felállnak a helyükről és elém lépnek: Spike elvigyorogja magát és férfias félölelésbe húz, Rió pedig lazán kinyújtja a tenyerét és kezet fog velem. Tadaco úgy látszik, végleg kivonta magát a társaságból, de nem túlságosan kedves reakciója után úgy gondolom, helyes.

- Hogy vagy? – kérdezi aggódva Bobby, ahogy leülünk szokásos helyünkre.

Megvonom a vállam. Idegesen dobolni kezdek a lábammal, mert nincs se kedvem, se erőm ehhez a beszélgetéshez. Nem tudok újat mondani, úgyhogy csak összefonom a mellkasomon a karjaimat és igyekszem olyan hidegnek és nyugodtnak tűnni, amennyire csak tudok. Nem fogom hagyni, hogy ebben a kurva iskolában bárki újra gyengének nézzen, mert két héttel ezelőtt megtanultam, hogy ennél durvább és kegyetlenebb hely nem létezik a világon.

- Tudsz valamit Gilbertről? – kérdezi Spike, amikor világossá válik a számukra, hogy nem fogok megszólalni.

- Múlt héten találkoztam vele – mondom egy vállrándítás kíséretében. – Nem valószínű, hogy visszaíratnák.

- Bassza meg – káromkodik Spike.

Egyetértően bólintok és beharapom a számat. Igyekszem nem belegondolni, mit jelent, ha Gilbert soha többet nem jöhet vissza az iskolába.

- Az ő szülei hogy reagáltak? – kérdezi Rió.

Felvonom rá a szemöldökömet.

- Szerinted?

- Bassza meg – ismétli ezúttal Bobby.

Először azt hiszem, a válaszomra reagál, de a tekintete meredten fókuszál egy pontra a folyosón. Tadaco közeledik felénk lehajtott fejjel, ijedt tekintettel, a léptei félénkek és lassúak. Mire odaér hozzánk a könyvtár, megszólal a jelzőcsengő, és a srácokkal együtt felkapjuk a táskánkat és megindulunk az óráinkra. Tadaco vékony hangon szólít meg, miközben a többiek zavartan, egy vállrándítással ott hagynak minket.

- Igen? – kérdezem türelmetlenül, egyáltalán nem kedvesen.

Tadaco láthatóan összerezzen ettől és összébb húzza magát, olyan közel vonja a vállát az arcához, hogy szinte már eltűnik.

- Beszélhetnénk? – kérdezi ennek ellenére.

Összepréselt szájjal bólintok, mire ő nagy levegőt vesz, és könnybe lábadt szemekkel rám néz.

- Én… - kezdi, de elcsuklik a hangja. – Én annyira sajnálom, Sam – sírja.

Összezavarodva figyelem, ahogyan mutatóujjával megtörli szemének sarkát.

- Mert? – kérdezem hidegen. – Jogod van úgy reagálni, ahogy akarsz.

Megrázza a fejét, és az arcán újabb könnycsepp gördül le. Kurvára nincs hangulatom a bűnbánó műsorához, és még kevésbé van kedvem elkésni az óráról, hogy megint az igazgatóiban kössek ki.

- Nem – mondja pityeregve. – Én… én miattam tudta meg Kyle és mindenki.

Hazudnék, ha azt mondanám, az infó meglepetésként ér, de ettől függetlenül az engem elöntő dühöt nehezen tartom kordában. Minden önfegyelmemre szükségem van ahhoz, hogy ne tépjem meg Tadacót, és valószínűleg ezt ő is nagyon jól látja rajtam, mert azonnal folytatja a magyarázkodást:

- Nem… nem direkt volt – sírja. – Én nem akartam, tényleg, csak hittanon pont erről volt szó, - szaggatott, nedves levegőt vesz – és Mrs. Johnson mondta, hogy Isten mindenkit szeret, és én meg akartam kérdezni valamit, de név nélkül, esküszöm, mire a többiek elkezdtek nevekkel dobálózni és, és…

Egyetlen szó nélkül hátat fordítok neki és otthagyom.

***

Kedden iskola után anya és apa fogadnak a nappaliban, miután Drake-kel együtt hazaérünk. Mintha minden erejükkel azon lennének, hogy a lehető legjobban meg legyek győződve arról, hogy valami nagyon nincs velem rendben: apa közönyösen közli velem, hogy öt órára időpontom van pszichológushoz, és most azonnal szálljak be a kocsiba.

Érzelemmentes arccal, de mintha újabb pofont kaptam volna szállok be az anyósülésre. Némán, feszülten csatolom be magamat, miközben apám beindítja az autót és útnak indul. A vonásai pontosan ugyanolyan zártak és feszültek, mint anyának az elmúlt hetekben. Minden apró mozdulatából lesüt, hogy irdatlan kellemetlenül érzi magát mellettem, hogy minden ösztöne azt kiálltja a fejében, hogy visszataszító vagyok és meg kell gyógyítani.

Az egyik pirosnál idegesen dobolni kezd a kormányon. Feszült tekintettel figyeli a kereszteződés forgalmát, és már abból tudom, hogy mondandója van, ahogyan az állkapcsa fel-alá ugrál.

- Csak nem értem, miért – mondja frusztráltan. Éppen, hogy nem üvölt, de nem sok hiányzik hozzá. – Hm? Mi az istenért, Samuel, hm? – Nem vár tényleges választ, mert annak ellenére is folytatja, hogy tüntetőlegesen kibámulok az ablakon. – Te is tudod jól, hogy ez nem normális, nem? Ennyi eszed csak van, nem? Bele sem merek gondolni, mire lettél volna, ha Mrs. Williams nem lát meg titeket.

Nem válaszolok. Igyekszem a lehető legjobban kizárni a hangját az út hátralevő részében, igyekszem nem kivenni mondandóját, de egyes szavak már örökre beleégtek az agyamba.

Visszataszító. Természetellenes. Betegség.

Az autóút után a pszichológus kellemes csalódás. Mrs. Rosewater középkorú, nyugodt nő, aki tónusával azonnal lenyugtatja apát és finomat, de határozottan kitessékeli az irodájából. Nem faggatózik és nem erőszakoskodik, ellenben türelmesen hagyja, hogy a foglalkozás végéig csendben, egyetlen szó nélkül üljek keresztbe font karokkal minimális interakció mellett.

Szadista elégedettséggel nyugtázom, hogy apám – és valószínűleg anyám is – kisebb vagyont hagynak ott Mrs. Rosewaternél pusztán csak azért, hogy én harminc percen keresztül szótlanul meredtem magam elé. Mrs. Rosewater úgy néz rám, mintha megértene, mintha pontosan tudná, min megyek keresztül, és a foglalkozás végeztével tettetett türelemmel fordul oda apámhoz:

- Úgy gondolom, rendkívül célravezető lenne, ha Önnel és Samuel édesanyjával közösen ülnénk össze legközelebb.

Apán vérig sértve felhorkant, és arrogánsan közli a nővel:

- Minek? Nem velünk van a baj.

Nem bírom megállni a torkomból felszakadó szarkasztikus horkantást.

***

Péntek este, amikor anya már megivott két üveg bort egymagában és a szobájában horkol fejhallgatóval a fején, egy kő pattan neki az ablakom üvegének. Azonnal tudom, hogy Gilbert az, kétség sincs efelől a fejemben, úgyhogy izgatott mosollyal az arcomon nyitom ki az ablakomat és hajolok ki rajta. De Gilbert megtört, kétségbeesett arcától azonnal lehervad a mosolyom.

Gil zsebre tett kézzel, tanácstalan tekintettel néz fel rám, és az utcai lámpák sápadt fényében is azonnal látom, hogy az arcán tenyérnyi méretű és formájú piros folt éktelenkedik. Gondolkodás és kérdezés nélkül rohanok le hozzá, a szobám ajtaja és a bejárati is valószínűleg a kelleténél jóval hangosabban csattan mögöttem, de nem érdekel.

Ezúttal én veszem két tenyerem közé Gilbert arcát, miközben ő összeszorított ajkakkal, türelmetlen kezekkel kap utánam és húz magához.

- Mi történt? – kérdezem ijedten.

Gil megrázza a fejét és átölel. A nyakamnak nyomja a homlokát és teljes erőből szorít. A rémülettől zakatol a szívem és minden múló pillanattal egyre nő bennem a pánik.

- Nem tudtam hamarabb jönni, mindig otthon voltak – mondja bele a bőrömbe bocsánatkérőn. Elcsuklik a hangja. – Sajnálom.

Gilbert sír.

Megdermedve, tehetetlenül tartom a vállánál fogva az éjszaka kellős közepén, a csendet csak a tücskök hangja és Gil halk, visszafojtott könnyei szakítják meg. Az utca túloldalán a házuk teljes sötétségben áll, egyetlen lámpa sem ég.

Nagyot nyelek, és finoman eltolom magamtól Gilt. Összefonom az ujjainkat, és bevezetem a házba – fel a nyikorgó lépcsőfokokon és aztán a szobám csendes, magányos falai közé. Kulcsra zárom az ajtót, a zár szinte fülsüketítő hangossággal kattan, miközben Gil mindvégig úgy néz rám, mintha eltűnnék, ha leveszi rólam a szemeit.

Felé fordulok, ő pedig azonnal átszeli a szobát. A nyakamnál fogva közel von és az enyémre tapasztja a száját, durván és kétségbeesetten. Rettegve, fulladozva csókolom vissza, a derekánál és a vállánál markolászva, válaszra, magyarázatra várva.

Ismét eltolom magamtól. Megszorítom az ujjait és könyörögve ránézek.

- Gil – mondom remegő hangon. – Mi történik?

Gilbert szájának sarka lefelé gördül, és a szeme túlságosan csillog a falilámpám haldokló fényében ahhoz, hogy az normális legyen. De Gilbert sosem sír, Gilbert nem esik kétségbe, így az agyam minden erejével azon van, hogy racionális magyarázatot találjon erre az egészre.

- Elköltözünk – feleli Gilbert távolinak tűnő hangon.

Körülöttem a világ hirtelen lelassul, aztán végleg megáll. A Föld megszűnik forogni, és olyan érzés fog el, mintha a talpam alól kirántották volna a szőnyeget. A szívem kihagy egy ütemet, miközben a bőröm egyszerre tűnik forrónak és jéghidegnek. A gyomrom összeszorul és lever a víz, az agyam meg zsibbadtan, erőtlenül próbál értelmet találni Gil szavaiban.

- Nem – rázom meg a fejem. – Nem – mondom megint, szinte már üvöltve.

Gilbert megint utánam kap. Megragadja a pólóm elejét és erőből magához ránt, a kezei reszketnek a bőrömön. Megcsókol. Egyetlen rövid pillanatra elfeledteti velem, miért égnek a szemeim és miért szorít úgy a mellkasom – egyetlen apró, jelentéktelen pillanatra, aztán Gilbert szavainak valóságától összetört sóhaj szakad fel belőlem.

- Mikor? – kérdezem levegőért kapkodva.

Gil lehunyja a szemeit. Az arcán fájdalmas kifejezés terül el.

- Túl hamar – mondja rekedten. – Sajnálom. Annyira sajnálom.

Ezúttal én csókolom meg, olyan szükséggel és türelmetlenséggel, mint még akkor, a hotelszoba vékony falai között sem. Gilbert el fog költözni, és én soha többet nem fogom látni, soha többet nem fogom érezni a csókját a számon, az ujjait a bőrömön, az illatát magam körül. Elköltözik, és én soha többet nem látom a legjobb barátomat, az első szerelmemet, az idióta szemöldökét és a zöldet a szemeiben.

Nem fair. Annyira kurvára igazságtalan és kegyetlen, és a magatehetetlenségtől és a kétségbeeséstől furcsa, türelmetlen szükség ébred fel bennem.

Gilbert tincsei közé fonom az ujjaimat, és elmélyítem a csókot. Az arcom nedves és csíp a könnyeim alatt, de egyszerűen muszáj, mert ez az utolsó alkalom. Gil hasonló éhséggel és vágyakozással viszonozza a csókot, a kezei finomkodás nélkül, puszta muszájból nyúlnak a pólóm alá. A tenyere forró a bőrömön, és az egyetlen gondolat, ami a reményvesztett imák mellett életben marad a fejemben az az, hogy ennél több kell, most rögtön, mert Gilbert elköltözik, és én soha többé nem fogom látni.

A pólójának szélébe akasztom az ujjaimat és türelmetlenül felrántom azt. A mellkasán az izmok még a gyér lámpafényben is kidudorodnak, a bőre fehér és puha, az ajkai vörösek és duzzadtak. Gil azonnal a földre dobja a felsőjét és utána dobja az enyémet is, miközben az ujjai a zipzárammal babrálnak. Még mindig engem csókolva az ágy felé hátrál. Finomkodás nélkül tolja le a sliccemet és vele együtt a nadrágomat is, majd teszi ugyanezt az övével, aztán a térdének hátulja nekiütközik az ágykeretnek. Megragad, a derekamnál fogva szorít, és maga után húz az ágyra.

Gilbert a nyakam érzékeny bőrébe csókol, és én hamarosan elveszek az illatában és az érintésében, csókjának ízében és csípőjének mozgásában. Kétségbeesett, reményvesztett utolsó alkalom ez, keserédes a maga szívszaggató módján, ahogy minden mozdulattal egyre közelebb kerülök néhány másodpercnyi boldogsághoz, és közben mégis megszakad a szívem.

Amikor a boldogság röpke hazugsága utolér, felzokogok. Szánalmas, férfiatlan könnyek szöknek ki a szememből, amiket Gilbert némán remegő ajkakkal csókol le az arcomról. Aztán a nyakamnak nyomja a homlokát és a vállamba harap, egyetlen utolsó, mély mozdulatot tesz a csípőjével, és amikor a hazugságot felváltja az igazság, Gil szorosan ölel magához az összegyűrt takaró alatt.

Mellkasának csupasz, forró bőrének nyomva az arcomat mélyen magamba szívom az illatát. Igyekszem megjegyezni Gil minden apró részletét, amire eddig nem figyeltem annyira: ahogyan a hajának vége enyhén felfelé kunkorodik, ahogy a szeme sarkában apró ráncok jelennek meg, amikor mosolyog. Az ujjainak melegére gondolok, amikor megfogja a kezem, aztán a bőrdzsekijének és a bőrének illatára, amikor közel húz magához. A nevetésére, amikor béna viccet mondok és a sóhajára, amikor miattam reked a levegő a tüdejében.

Gil a hajamba hajol és csókot nyom a homlokomra. Elkeseredett elhatározással ölel, egészen addig, amíg a hajnal meg nem jelenik a horizonton. Kimerülve, rettegve kapaszkodva alszunk el, néhány órányi tudatlan megváltás erejére, a másik közelségébe burkolózva.

Amikor reggel felkelek, Gilbertnek hűlt helye. A fejem mellett a párnán magányos, gyűrött papírfecni hever:

„Sajnálom.”

Az ablakon kinézve Gilberték háza előtt egyetlen tábla áll, rajta egyetlen szimpla szóval, amitől összegörnyedve sírok a hideg padlón teljes tagadásban. Gilbert elköltözött, és én itt maradtam egyedül az emlékeivel.

Súgó 11 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2022.08.09. 21:22 Blodwolf Már az idejét sem tudom, mikor találtam a Merengőn rá az írásodra, de azt tudom, hogy igen gyorsan a szívemhez nőttek a karakterek, a történet és maga az ahogyan írsz. Aztán rátaláltam a gportálos oldaladra (lehet ezt már talán nem is látod az új oldal miatt). Volt pár év kihagyásom, az egyik hosszabb szüneted után, de a mai napon szöget ütöttek valamiért a srácok a fejembe. Pedig piszkosul kinzott a migrén xD. Leültem és csak olvastam és olvastam, újra eszembejutott mennyire szerettem pár éve olvasni...most az élet gondjai, a minden napok távol tartanak ettől. Idősebben máshogy látok dolgokat, midenestre az utolsó párfejezet teljesen kifacsarta a szívemet. Az emberek szörnyetegek, nagy a szegénység érzelmi és tudási szinten, cseppet sem elfogadóak. Picit sokkol mind a két család részéről ez a mérhetetlen elutasítás. Mi csupán a felszínt látjuk, de mélyebben nem tudom elképzelni mennyire szenvedhettek a srácok és azok, akik közel áltak hozzájuk. Egy barát ott van, elmondhatod neki mi bánt, de valószínűleg nem fog tudni segíteni azon kivül, hogy figyelmesen meghalgat. Elszomorít a vég, de örülök, hogy a srácok nem vetettek véget az életüknek és úgy érzem nem érhet így véget. Szöktek volna el, vagy valahogy barátokon keresztül tartották volna a kapcsolatot, akár új helyről, akár tanteremből infó órán stb. Remélem egyszer meggondolod magadat és az igértekhez képest, tényleg kapnak egy happy endinget ♥.

2020.12.03. 19:58 Kérlek tegyél meg ennyit értünk! Rengeteget vártunk minden részre! Kérlek! Nagyon szépen kérlek! Már vagy 1,5 órája csak sírok és nem akar apadni, kérlek, még egy utolsó részt!

2020.12.03. 19:48 Szia! Végig sírtam a végét! Könyörgöm.... még egy részt,csak egyet! Kérlek,had legyen boldog a befejezés! Kérlek! Ezeket a sorokat mint a többiek is sírva írom neked.

2020.08.30. 12:20 Pillepolli Szia, Én nem akarok keseregni. Pár év. Pár év múlva muszáj, hogy egymásra találjanak, újra megismerjék egymást. Nincs vége. Csak most egy ideig külön kell lenniük. De nem sokára felnőnek és már nem szólhat bele senki, hogy együtt legyenek. Ugye? Ugye így lesz...?

2020.08.24. 17:58 Tündi Szia! Nos, amióta kiírtad a facebook csoportba, azóta nem mertem megnézni a befejezést. Képtelen voltam, pláne a beharangozás után.  Ma végre erőt vettem magamon - úgy sem lehet rosszabb ez a nap címszóval - hát de. És mégsem.  Úgy érzem magam, mintha egy jókora tőrt döftek volna a szívembe, alaposan megforgatták volna, aztán a torkomon keresztül kihúzták volna. Közben persze mosolygok is egy kicsit, hiszen szeretem az írásaidat. Azt hiszem ez a mazochizmus.  Az ezelőtti fejezetig reménykedtem a boldog befejezésben, de akkor már annyira elfajultak a dolgok, hogy egy Jótündér keresztanya és Mary Poppins szerelemgyereke sem tudott volna csodát tenni. A befejezés reális, ütős és durva volt. Nyomtatott formában valószínűleg új példányra lenne szükségem, úgy telesírtam volna a lapokat...  Mindent összevéve, a Friendship csodálatosra, valósra, életszagúra sikerült! Légy rá nagyon büszke!

2020.08.20. 08:16 Kriszti Szia! Én kb 4-5 éve követtem a történetet, mindig is kifejezetten azért szerettem, mert cukormázas és aranyos. Lehet, sőt biztos, hogy az én 'vén' szívem nem bírja az angstot, de nagyon csalódott vagyok, hogy nem kaptak happyendet a srácok. Tudom, hogy nem mindig az az életszerű, de nem erre vártam, számítottam. Most olyan érzésem van, mint az Így jártam anyátokkal végén. Az is ilyesmi volt számomra, szerethető sztori, néha életszagú, néha egyáltalán nem, aztán adtak neki egy szomorú befejezést, ami teljesen megölte az egészet. Drake mindig is kedvencem volt, örülök, hogy ő támogatja Samet. De akkor miért nem beszél az anyjával, hogy ne tegyék tönkre az öccsét? Én is nagytesó vagyok, biztos nem asszisztálnék csendesen ehhez. Gilbert gondolataira és őrlődéseire mindig kíváncsi voltam, nekem ez hiányzott. Tudom, hogy ő egy nagyon nehéz karakter, de pl érdekelne, mióta érzett máshogy Sam iránt, az meg pláne, hogy az utolsó pár hetet hogyan élte meg. A viselkedése a végén meglepett, nem éreztem karakterhűnek, hogy pont ő csak úgy beletörődik a költözésbe, és otthagyja Samet. Ha tudnánk, mit élt át pontosan (azt éreztem, hogy Rylan verni fogja, sajnos igazam lett), az talán validálhatná ezt a reakciót. Az előző fejezetben meglepett, hogy nem Sam kérdezte meg, hogy mi történt… Hiszen azt tudjuk, hogy vele mi van. Összességében szomorú vagyok, a legnagyobb félelmem volt, hogy szakítanak/szakítaniuk kell. Természetesen el fogok olvasni bármilyen folytatást, de valami itt mégis lezárult. Köszönöm, hogy olvashattam, és mielőbbi happyendet drága fiainknak. (Addig is a 23. fejezet a vége, szánalmas tagadásban élek…)

2020.08.19. 11:48 Adél Szia! Húha, szerintem hosszú leszek. Tegnap este olvastam el, és akkor nem is tudtam véleményt formálni. Azóta kialudtam magam, elolvastam újra és emésztettem egy picit. Nos… Először is, le kell szögeznem, hogy ez a történet volt a legjobb, amit valaha ovastam. Nem vicc. 13 éves korom óta -13 éve, jó ég ez az életem fele😳😂- olvasok Slash történeteket, mindenféle fandomban, tényleg, angolul és magyarul is, igazi fan vagyok. A Friendship olyan zseniálisan van megírva, olyan jók a karakterek hogy szerintem érdemes lenne komolyan fontolóra venned az írást, mert van tehetséged hozzá, nem is kicsi. Gilbert az abszolút kedvencem, Drake pedig nagyot nőtt a szememben a végére. A szülőkről nem tudok semmi jót mondani, de valamiért azt érzem, hogy Gilbert anyukája nem olyan szörnyű mint a többiek, csak a manipulatív párja befolyásolja… Sejtettem egyébként, hogy költözés lesz a vége… de a mai világban, Facebook és társai korában talán nem lesz olyan nehéz egymásra találniuk… Illetve remélem találkozni is fognak, mikor már nem függnek a szülőktől. A pszichológuson amúgy nevettem, ő biztos levágta hogy bizony a szülőkkel van a gond😂 Szomorú lett a vége, nem is kicsit… de sajnos az élet sem tündérmese -kicsit sem- én így reálisnak látom, persze nem örülök neki, mert én is a cukormázas happy endeket szeretem😄😅 Mindenesetre nincs szó mennyire imádom ezt a szorit - a vége ellenére is, igen!💗 Remélem érkezik még folytatás, ami happy end lesz Puszi, imádunk😘🥰

2020.08.19. 09:30 Doreen Szia! Húúúha, azt se tudom mit mondjak :) Nem is emlékszem, hogy a Merengőn írtam-e valaha kritikát neked. Majdhogynem az eleje óta követem a történetet, az egyik kedvencem amit valaha olvastam, emiatt zaklatom néha a vőlegényemet hogy ugyan milyen szép név ez a Gilbert, ha egyszer fiunk lenne majd... :'D  Nagyon szerettem, hogy mindig olyan könnyed volt a sztori, és sírva tudtam nevetni a legtöbb fejezeten. És ez az ami miatt személy szerint nem örülök ennek a befejezésnek, még akkor se ha a második kötet beharangozása arra enged következtetni, hogy fognak még a fiúk találkozni. Bevallom, ez az én hülyeségem, hogy kifejezetten rosszul bírom ha nem happy endes egy sztori, szóval ne vedd nagyon magadra amit az előbb mondtam :D  Mindenesetre ami egy picit összeegyeztethetetlen volt a számomra, az az volt, hogy bár ez az utolsó 2 fejezet nagyon mélyre ment az érzelmekben és nagyon jól lett megírva, szerintem ez elüt egyrészt az előző fejezettől, másrészt ez az utóbbi 3 fejezet teljesen elüt a történet egészétől... Talán ezért is vagyok ennyire lesújtva erről a depis befejezéstől, mert legnegatívabb pillanataiban sem engedett erre következtetni a történet, hogy valaha ilyen drámai fordulatot vesz majd. Ráadásul a fiúk helyében tutira megszöktem volna, Bobby vagy akárki tutira tudott volna nekik segíteni! Mindenesetre problémám tényleg csak ezzel a végső negatív vonulattal van, nagyon imádtam olvasni a Friendshipet, rengetegszer elolvastam az addig meglévő fejezeteket, és valószínűleg még el is fogom, bár amíg nem lesz folytatás, lehet hogy az eskövős fejezetet fogom az utolsónak tekinteni, mert gyenge kis lelkem nem szeretne többször összetörni :'D De viccen kívül, vagy 2x is bőgtem a végén... :'D Várom a folytatást, és addig is, köszönöm hogy olvashattam a Friendshipet! <3

2020.08.19. 08:59 Jons Érzelmileg nagyon a helyén van, de azt nem igazan értem, az miért nem merült fel, hogy tartják a kapcsolatot? Vagy hogy Gil hová költözik? Ha nem is tudja, valami fake profilról megírhatja neki később, ha mást nem, tehát vannak kiskapuk, nem kell ennyire véglegesnek lennie a dolognak. Remélem, ezekből később lesz valami :))

2020.08.19. 02:13 Lucy Szia! Huhh hát nagyon félve kezdtem el olvasni nagyon paráztam a végétől és szinte végig sírtam. Én azt hiszem olyan 7 éve találtam rá a történetre és nagyon nem ilyen befejezést képzeltem neki. Tudom én vagyok naív, hogy azt hittem minden happy lesz ha kiderül a fiúk kapcsolata hát ennél nem is tévedhettem volna nagyobbat. Viszont örülök, hogy a végén azért még tudtak beszélni és végülis elbúcsúzni egymástól. Remélem évekkel később amikor már nem lesznek rákényszerülve a szülőkre majd találkoznak az annyira jó lenne. Nagyon köszönöm, hogy végül nem adtad fel és megírtad végig a történetet!! <3

2020.08.18. 22:15 L. Andi Huhh hol is kezdjem.. 2016-ban találtam rá a történetre, és annyira megtetszett, hogy utána havonta olvastam  újra mind a 18 részt, ami akkor elérhető volt, abban reménykedve, hogy talán egyszer lesz folytatás.  Nagyon megszerettem a karaktereket, szinte a mindennapjaim részévé vált a történet, a karakterek jelleme sokat formált a még kialakulóban lévő személyiségemen. Gilbert volt az örök kedvenc, talán azért, mert ő hasonlított rám a legjobban. Amikor pár hete megláttam, hogy bevettél a facebookos csoportba, illetve, hogy új fejezet is van, először szóhoz sem jutottam, annyira megörültem neki. Kicsit féltem attól, hogy így 4 évvel később már nem olyan lesz, mint annak idején 15 éves fejjel, de szerencsére pozitívan csalódtam, és újfent lelkesen vártam a folytatást.  Egyáltalán nem csalódtam a végében, örülök neki hogy ilyen "pozitív " lett - mentségemre szóljon, egész idő alatt attól tartottam, hogy halálesettel lesz vége, de szerencsére nem így történt 😅. Barmikor találkozhatnak még az életben, és remélem fognak is😁. Számomra nagyon sokat jelent ez a történet, az összes barátom kívülről fújja már a tartalmát- anélkül, hogy valaha is olvasták volna 😂. Valamiért szerves része lett az életemnek, kíváncsian várom, hogy mit tartogatsz még számunkra 😊.  Összességében csak annyit szeretnék még mondani, hogy köszönök mindent ❤.

1