A Kyle-lal történtek eredménye az, hogy felfüggesztenek egy hétre. Öt teljes napon keresztül egyedül vagyok a pia- és nikotinszagú házban, bár Drake időnként fel-felbukkan. Üres és magányos élmény, annak ellenére is, hogy kifejezetten jó érzés végre kiszakadni a gyűlölködő tekintetek és a megbotránkozó suttogások kereszttüzéből.

Az idő legnagyobb részében rajzolok – legalábbis megpróbálok. Az íróasztalom fölött görnyedve az ablakom Gilbertére néz rá, és a szemem minden percben odatéved, szánalmasan reménykedve abban, hogy legalább egyetlen, futó pillantást tudok majd vetni Gilre. Hogy talán meglebben a függönye, vagy kinyílik az ablaka; hogy talán este, a felkapcsolt villany fényében meglátom sötét, kócos haját, vagy a szemüvegéről visszatükröződő fényt. Nem járok sikerrel.

Anya dolgozik. Hétfőn csendben, hűvösen hagy egyedül a házban, és csupán csak azért nem veszi el a kulcsomat és zárja rám a bejárati ajtót, mert Drake közli vele, mennyire veszélyes és egyébként is nevetséges ötlet volna. A saját anyám viselkedése miatt érzett remegő szomorúság minden nappal egyre inkább halványul, bár tény, hogy teljesen sosem múlik el. Ugyan a modorától a mai napig enyhén sajog a mellkasom és valahol a bordáim között egyre mélyül a kiábrándult üresség, a szánalmas búbánatot szinte már majdnem teljesen felváltja a helyzet igazságtalanságából fakadó mérhetetlen, tömény harag, amin a Kyle-lal történtek nem csitítottak. Igyekszem magamba temetni, de félek, hamarosan újra ki fog törni belőlem, hacsak nem történik valami. Az a valami szerdán történik meg.

Szokása ellenére Drake reggel otthon van, és egy hiábavaló, ámde kedves gesztusként lehív a konyhába teázni. Szinte már fájdalmas vehemenciával és erőltetett jókedvvel vágja ki a szobám ajtaját, aztán kérdezés nélkül, hangos trappolással az ágyamhoz lép, és lerántja rólam a takarót.

- Jó reggel, Hamupipőke! – kiálltja szadista vigyorral, én pedig morogva a fejemre nyomom a párnámat.

Nincs humorom megjátszani magam, és nincs energiám ahhoz sem, hogy kijavítsam őt. A takaró nélkül fázok, de nem eléggé ahhoz, hogy meg is mozduljak. Drake nagy léptekkel az ablakom előtt terem és olyan erővel húzza szét a függönyömet, hogy belereccsen a karnis. A napfény hirtelen és tolakodóan lepi el a szobát, túlságosan vidáman és idegesítően, mert a fasznak sincs kedve verőfényes napsütéshez akkor, amikor a családja nagyrésze gyűlöli.

- Gyerünk, emeld fel a segged! – parancsol Drake. Amikor nem válaszolok, visszalép az ágyhoz és megragadja a bokámat. Húzni kezd. – Elég az önsajnálatból, Samuel! Emeld fel a csoffadt segged – mondja erőlködve.

Bájtól és eleganciától mentes huppanással érkezem a földre. Felnyögök.

- Anyádat, Drake.

- Az a tiéd is – válaszolja könnyedén.

Megvonom a vállam.

- Sajnos.

Drake egy pillanatra megmerevedik, de nem válaszol. Nem sokkal később összecsapja két tenyerét és türelmetlenül dobbant egyet a lábával.

- Na, gyerünk lefelé! – sürget.

Vonakodva, nehézkes mozdulattal tápászkodom fel a padlóról és hunyorgok fel rá.

- Minek? – kérdezem sóhajtva.

- Jaj, ne legyél már ennyire emó – mondja a szemét forgatva. – Az élet szép! Süt a nap, csiripelnek a madarak…

- …gyűlölnek a szüleim, rólam pletykálnak az iskolában, fel vagyok függesztve – vágok a szavába, mire benne reked mondadójának vége. – Folytassam még? Tényleg kurvára jó az életem, Drake.

Sajnálkozó, tehetetlen arcára nézve elfog a bűntudat. Tudom, hogy segíteni akar. Tudom, hogy ebben az egész szarviharban ő az egyetlen családtagom, aki nem undorodik tőlem, aki ténylegesen próbál mellettem állni és jobb kedvre deríteni.

Sóhajtok és megvakarom a tarkómat. Bocsánatkérőn ránézek, de nem szólok. Kinyitom a szobám ajtaját és leindulok a lépcsőn, Drake követ, aztán bemegy a konyhába. Vizet tölt a forralóba és lenyomja a nyelvét, aztán két bögrét és egy doboz teát vesz elő a konyhaszekrényből. Ismerős, kellemetlen módon rándul össze a gyomrom a látványtól, mert akaratlanul is Gilbert jut az eszembe. Inkább félrenézek, és leülök az asztalhoz. Az ablakból Gilberték bejáratát látom.

Drake az orrom alá tolja a gőzölgő teát, aztán leül mellém az asztalfőre. Szemével követi a tekintetemet, és mentségére szóljon, hogy nagyon igyekszik hangtalanul kiengedni fáradt sóhaját. Megdörzsölöm a szemem és belefújok a bögrébe, de nem tudom levenni a szemem Gilberték házáról. Ha eléggé kitartóan bámulom az ajtót, ha eléggé erősen szuggerálom az ablakokat, talán meglátom. Buta remény, valószínűleg hamvában is halt, de nem érdekel.

Drake már épp szólna, valószínűleg azért, hogy ismét boldogságra parancsoljon ebben a kiváltságosan szar helyzetben, amikor Gilberték garázsának ajtaja lassan felnyílik. Mintha odaragasztották volna a szemgolyómat, úgy bámulom visszafojtott lélegzettel, ahogy Rylan beül az Audi kormánya mögé, és megáll vele a bejárati ajtajuk előtt, várakozva. Pár perccel később Kate kilép az ajtón és beül Rylan mellé az anyósülésre. Nem szólnak egymáshoz. Rylan komoly arccal sebességbe rakja az autót és elhajtanak.

Gilbert nélkül.

Valahol a házukban, az üres, szülő nélküli házukban ott ül Gilbert, teljesen egyedül, felügyelet nélkül, egy alig háromméter széles úttal arrébb. Szinte már karnyújtásnyira, annyira közel, hogy a gondolattól az ujjbegyeim bizseregni kezdenek, mintha megérinthetném. Mintha.

A tudattól, hogy ilyen közel van hozzám, mégis ennyire kibaszottul lehetetlen távolságban, megremeg az ajkam. Nem bőgöm el magam – az elmúlt hetekben a könnyeim elfogytak. De érzem, hogy összeráncolódik a szemöldököm és fintorba kanyarodik a szám a vágyakozástól és a haragtól, miközben még mindig kitartóan figyelem Gil ablakát. Hátha. Csak egyetlen pillantást, csak egyetlen rohadt másodpercig – csak, hogy tudjam, hogy jól van, és hogy lássam az arcát legalább még egyszer utoljára. Mielőtt még elfelejtem idióta szemöldökének ívét, mielőtt elfelejtem azt az árnyalatnyi zöldet a szemében és azt, ahogyan a piercingjéről visszaverődik a fény.

- Menj – mondja Drake valahol a távolban.

A fülem zúgása mellett nem fogom fel elsőre szavának jelentését. Drake a nevemen szólít, hangosabban és türelmetlenül, mire gondolataimból kizökkenve, összezavarodva ránézek.

- Menj! – ismétli, és a kezében Gilberték háza felé legyint.

Hitetlenkedve bámulok rá. Nem merem elhinni, amit mond – nem merek reménykedni, hogy ennyi hét után végre újra láthatom Gilt, hogy Drake tényleg képes elengedni és kussolni róla. Kínkeserves lassúsággal fogom fel és hiszem el.

Aztán kapkodva, zakatoló szívvel kirúgom magam alól a széket. A háttámlája a konyhakövön csattan, hirtelen és hangosan, de én pont leszarom. Csőlátással rohanok az előszoba felé és rántom ki az ajtót, hitetlenkedve és izgatottan, mert végre újra láthatom Gilt.

Drake a konyhából még utánam üvölt:

- Érj vissza anya előtt!

Nem válaszolok. A bejárati ajtó akkora erővel csapódik be utánam, hogy beleremeg a konyhaablak, de azzal sem foglalkozok, mert olyan égető szükséggel rohanok át az úttesten, hogy körbe sem nézek. Amikor megállok Gilberték ajtaja előtt, a mellkasomban a szívem dübörög és az ujjaim türelmetlenül, idegesen nyomkodják a csengőt újra meg újra.

Gilbert mogorván, indulattal nyitja ki az ajtót. Időt sem hagyok neki felfogni, ki áll az ajtóban és miért csönget úgy, mint egy retardált: abban a pillanatban, hogy meglátom az arcát és megérzem az illatát, a nyakába vetem magam. Őt ölelve közel húzom magamhoz, az öklömben markolászom a pólójának hátulját, és a vállába temetem az arcomat. Gil azonnal visszaölel: a derekam köré fonja két kezét és szorít, erősen, remegő kezekkel. Tudom, hogy Drake valószínűleg a konyhaablakból minket figyel, de nem érdekel.

Gilbert finoman eltol magától. Két tenyere közé veszi az arcomat és megcsókol. A megkönnyebbüléstől és attól, mennyire nagyon hiányzott, egyetlen hitetlenkedő zokogás szakad fel a torkomból, de Gilbert szájával azonnal elnyeli a hangot.

- Sam – mondja rekedt hangon, amikor elválik tőlem. – Mit keresel itt?

Újra megölelem. A nyaka köré fonom a kezeimet és magamba szívom az illatát.

***

Gilbertnek nem kell sok idő, hogy észrevegye felszakadt számat és a horzsolásokat az öklömön. Vehemens, fortyogó haraggal forgatja a kezemet az arca előtt, a homloka mélyen ráncolódik összevont szemöldökei nyomán útban a romokhoz.

- Jól vagyok – mondom sokadszorra, de Gil nem válaszol.

Az erdőbe érve abbahagyja ujjaim tanulmányozását, de nem engedi el a kezem. Kéz a kézben, némán baktatunk az ezernyi részeges összejöveteltől simára taposott ösvényen, száraz gallyakat és makacs vadvirágokat kerülgetve. Egyikünk sem szól a másikhoz – a szavak valahol az elmúlt hetekben megkoptak és elvesztették a jelentőségüket, és a helyükbe olyan feszült, magányos csend lépett, ami örökre beleette magát a lelkünkbe.

A romokhoz érve Gilbert lassan és óvatosan az egyik leomlott várfalnak nyomja a hátamat. Közel lép hozzám, egyik combját a lábaim közé tolja, és még akkor is szaporán veszem izgalmamban a levegőt, amikor komor arccal ismét két keze közé veszi az arcomat és a számon éktelenkedő, lassan gyógyuló sebet vizsgálja. Az alsóajkamra teszi hüvelykujját, mutatóujját az állam alá görbíti, és a fény felé emeli az arcomat.

Őt figyelem. Hülye szemöldökének hülye ívét nézem, azokat a különös, zöld pontokat egyébként kék szemeiben, és a piercingjéről visszaverődő lusta délelőtti fényt.

- Mi történt? – kérdezi.

Megfogom a csuklóját és elemelem két tenyerét az arcomtól. Az ujjai közé fűzöm az enyémeket és megvonom a vállam. Felülök a mögöttem omladozó várfalra, megpaskolom magam mellett a helyet, és megvárom, amíg Gilbert is csatlakozik hozzám. Eltökélt figyelemmel néz rám és várja, hogy elmondjam a történteket – szóval az elejétől kezdem az egészet, és elmesélem anyáék reakcióját, az iskolában keringő pletykákat, Kyle folyamatos baszogatásait. Ha észre is veszi, amikor egy-két helyen a hangom elcsuklik, nem teszi szóvá és nem rója fel ellenem. Feszült, erőltetett higgadtsággal hallgatja végig az elmúlt hetek eseményeit, és a benne dúló indulatról egyedül az elfehéredett ujjai alól lepergő vakolat árulkodik.

- Sajnálom – mondja végül.

- Mit? – kérdezem. – Nem a te hibád, hogy mindenki gyökér.

Gilbert merengve néz rám, mintha nem teljesen értene egyet velem. Az arca furcsa, mintha bűntudat kerülgetné valamiért.

- Ez az egész nem történt volna meg, ha… - kezdi, de nem fejezi be. Egészen olyan, mintha a hangja egy pillanatra megremegne. Ökölbe szorítja az ujjait.

- Ne is fejezd be. Komolyan, Gilbert – felelem határozottan, szinte már mérgesen. A szemébe nézek, és nagy levegőt veszek. – Megérte.

Ugyan igyekszik nem mutatni, de a válaszom meglepi. Elgondolkodom, vajon az elmúlt időben hányszor gondolhatta azt, hogy azt kívánom, bárcsak meg sem történt volna az egész. Vajon hányszor hihette azt, hogy mérges vagyok rá, hogy utálom, amiért hónapokkal ezelőtt azon az éjszakán megcsókolt, amiért úgy gondolta, barátságnál több kell? Vajon hány estén át feküdt az ágyában feszült mozdulatlansággal bámulva a plafont arra gondolva, hogy megbántam az egészet? Hogy nem érte meg, hogy nem tenném meg újra?

Megszorítom az ujjait.

- Ne legyél idióta – mondom.

Gilbert szájának sarka felkunkorodik. A távolba emeli a tekintetét. A fák susogó lombjait nézi, a gusztustalanul kék égen elvétve hempergő felhőket. Az ágak között teli tüdőből, éles hangon visítozó madarak zaja mellé a fűben ciripelő kabócák is becsatlakoznak, a levegőben vadszeder illata keveredik Gillével.

- Apa nem így reagált volna – szólal meg hirtelen Gilbert. A hangja halk, de határozott: olyan kétség nélküli biztos tudattal jelenti mindezt ki, hogy összeszorul a torkom.

Hiszek neki. Ha Edward Halvore még mindig itt lenne, most minden más lenne. Mr. Halvore végtelenül nyugodt volt és megértő, olyan apa, aki a csillagokat és lehozta volna az égről a fiáért. Ketten együtt Kate-tel irigylésre méltó harmóniában nevelték Gilt, a világuk túlzás nélkül forgott körülötte, és Gil olyan odaadással szerette az apját, hogy amikor először diagnosztizálták, minden egyes kezelésre elkísérte. Nem lehetett elszakítani az oldaláról; hét évesen Gilbert minden harmadik héten órákon keresztül ült az onkológia folyosóján Kate-tel együtt, és szilárd akarattal hitte, hogy minden rendben lesz.

De semmi sem lett rendben. Mr. Halvore hasnyálmirigyéről riasztó gyorsasággal terjedt át a kór. Gil végignézte, ahogy az apja szépen-lassan elvesztette a harcot a rákkal: remegő ajkakkal, vasakarattal nézte, ahogyan Kate kopaszra nyírta Edward fejét, minek után a lefolyó eldugult kihulló hajától, és hasonló konoksággal nézte, ahogy az apja napról-napra elfogyott, hogy a folyamatos küzdelem minden erőt kimart belőle. Amikor Mr. Halvore elaludt és többet nem kelt fel, Gilbert nem sírt. Hosszú-hosszú éveken keresztül tartotta magában a fájdalmat és a veszteséget, olyan mélyre temetve magában a történteket, hogy néha attól féltem, belefullad.

Ha Edward még ma is itt lenne, ha Rylan nem manipulálná ennyire gyönyörű átlátszósággal Kate-et, akkor anya most hozzám szólna. Ha Edward lenne itt Rylan helyett, Gilberttel most önfeledt bénasággal próbálnánk elnavigálni ennek a kapcsolatnak éppen, hogy nevezhető akármit. Edward lenyugtatta volna anyát és meggyőzte volna arról, hogy nincs velem semmi baj, hogy nem vagyok perverz, aberrált szégyen, és humorral a hangjában közölte volna velem, hogy ha összetöröm Gilbert szívét, tudja, hol lakom.

De Gilnek ebből nem mondok el semmit.

- Tudom – felelem helyette.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés