Suli után az utam értelemszerűen egyből Gilberthez vezet. Elfagyott ujjal nyomom meg a csengőt, a táskámban minden jegyzettel, amit csak össze tudtam kaparni. A legrosszabb az, hogy a délutáni órák közül egyikre sem tudtam bemenni, beleértve az olaszt is, ezért végül mégiscsak Tada segítsége kellett. Osztályfőnöki után bement a többi órára, és ő volt az, aki jegyzetelt Gilnek, és rohadtul nem tudom felfogni, hogy miért dühít ez engem ennyire.

Gilbert pár perc késéssel nyitja ki az ajtót, ami legjobb esetben is csoda. Már csak azért is, mert egyáltalán képes járni – a gumóba zárt hernyó úgy néz ki, időközben szörnyet halt, de azért visszajött holtából. A srác haja még mindig szénaboglya, a szemei mögül ki sem lát, alattuk meg rohadék táskák. A válla körül szigorúan ott van a takarója. Zombi-hernyó lett. Kurvára sajnálom szegényt.

- Gyere már be – mondja fáradtan. A hangja csak éppen egy fokkal jobb a reggelinél, de még mindig közelebb van egy sípolós gumikacsa és a Sötét Nagyúr fura kölykéhez. Megteszi.

- Hoztam jegyzeteket – mutatom fel neki a táskámat, miközben beljebb lépek mellette. Gil bólint. – Hogy érzed magad?

- Soha jobban.

Sietve ledobom a kabátomat a fogasra, és ránézek. Szarul néz ki, alig áll a lábán. Nyelek egyet, és közelebb lépek hozzá. Értetlenül rám pillant, ami rohadt nagy hülyeség, mert elméletileg járunk, és azok, akik járnak, ilyet is szoktak csinálni. Legalábbis ezzel nyugtatom magam, mert ha őszintén belegondolunk, Gilbert meg én nem mindig viselkedünk úgy, mint a megszokott párok. Ezt én is tudom, és szerintem neki sem maradt ki.

Megint a homlokára teszem a kezemet. Forró, mint a rohadt élet.

- Vettél be lázcsillapítót? – kérdezem aggódva.

- Nincs rá szükségem – feleli makacsul, és tüntetőlegesen megindul a lépcső felé. Még le sem vettem a cipőmet.

- Halvore, lángol a ki-bebaszott homlokod! – üvöltöm utána, miközben próbálom leerőszakolni a lábamról a cipőmet. – Ha nem veszel be valamit, én fogom lenyomni a torkodon, hallod?

Kurvára nem érdekli. Az előszobából látom, ahogyan megfontoltan fellépdel az emeletre, a hátán a takarójával, aminek a vége lelóg a földre. Idegesen utána bámulok. Az egész napom szar volt, és most még ő sem könnyíti meg a dolgomat, csak azért, mert túlságosan nagyképű elismerni, hogy rosszul érzi magát. Makacs szemétláda.

Ahelyett, hogy egyből követném, felkapom a táskámat a hátamra és a konyhába megyek. Kétlem, hogy Zombi-hernyó legalább egy rohadt teát csinált volna magának a torkára, szóval jobb alternatíva híján csinálok neki én. Mézzel, mert az jó a toroknak. És mert Gilbert utálja.

Csak ezután vagyok hajlandó utána menni. Felegyensúlyozom magamat meg a gőzölgő teát az emeletre, és könyökkel belököm az ajtót. Gil ismét az ágyán ül, nagyjából ugyanolyan bábszerű pozícióban, mint reggel. Az éjjeliszekrénye és a kukája környéke tele van papírzsepivel, ami nagyon-nagyon ijesztő, mert pontosan tudom, hogy mennyire kényes a rendre. Ha ennyire nem képes tartani magát, akkor most már tényleg tutibiztos, hogy Gilbert kifejezetten ramatyul érzi magát. Amit egyébként eddig is tudtam.

- Hoztam neked teát – szólok, ahogyan leteszem a forró bögrét az éjjeliszekrényére.

- Nincs rá szükségem – válaszolja. Sápítja, inkább.

- Olyan a hangod, mintha Darth Vader megdugott volna egy sípolós gumikacsát! – Kezdek kicsit mérges lenni. – Idd meg, mert ha így folytatod, holnapra minden hangszálad átáll a sötét oldalra.

A kezembe fogom a bögrét, és az orra alá dugom. Nem hajlandó elvenni. Mérgesen fújok, és megpróbálok minél határozottabban ránézni. Pár másodpercig farkasszemezünk, mire Gil végre megadja magát, és kelletlenül kikapja a kezemből. Habozás nélkül belekortyol. A kurvára forró teába. Ez még mindig egy rohadék sárkány, de nem is értem, miért lepődök meg. Három másodperc alatt kiissza az egészet, aztán visszarakja a szekrényre a bögrét.

- Kérem a jegyzeteimet – követeli kinyitva a markát.

- Gyík vagy.

Lekapom a vállamról a táskámat. Kizipzárazom és előveszem belőle azt a füzetet, amit direkt Gil miatt raktam félre. Minden, amit ma vettünk, benne van – ugyanezt a salátát adtam oda Tadának is. Odanyújtom a Sötét Hernyónak, ő meg csak éppen, hogy nem hívja drágaságnak. Azonnal kikapja a kezemből, és olyan kritikus szemmel kezdi el lapozgatni, hogy úgy érzem magam, mintha ez lenne életem legnagyobb megmérettetése.

- Ezt te csináltad? – kérdezi zavartan. Felém fordítja lapokat, és a matekfeladatokra bök a mutatóujjával. Bólintok, mire felhúzza a szemöldökét és hümmög egyet. – Ha egyetlen számítást is elbasztál, szétrúgom a segged.

- Inkább nyald ki – fordítok neki hátat.

Ledobom a táskámat az íróasztalának a székére, és felkapcsolom a villanyt. Odakint már erősen kezd sötétedni.

- Mi a bajod?

Hátrafordulok. Gilbert engem méreget összehúzott szemekkel. Megvonom a vállamat, és a zsebembe dugom a kezeimet.

- Csak szar volt a nap.

- Mi van, ilyen magányos voltál nélkülem? – kérdezi vissza. A beszólásától két teljes másodpercig meggyógyul, és valahogyan talál elég erőt magában ahhoz, hogy a szája szélébe odakússzon az a fölényeskedő mosolya.

Túlságosan elegem van ahhoz, hogy zavarba jöjjek.

- Ha ennyire tudni akarod – kezdem –, akkor elmondom, hogy Mrs. Dolan kurvára engem jelölt ki, hogy megcsináljam a dekorációt erre a rohadék bálra.

- Feltételezem, önként jelentkező voltál – mondja kárörvendően.

- Hát hogy is persze. – Lerogyok az ágyra. – Egész nap ezt a szart csináltam. A pöcsöm tele van.

- Te szegény – mondja gúnyosan. – Én meg azt hittem, hogy én szívtam meg.

Tusé. Igaza van. Az én bajom az övéhez képest semmi: ő egész nap egyedül haldoklott itthon, miközben én elmenőt kaptam az összes órámról, hogy alig csináljak bármi értelmeset.

- Ne haragudj – válaszolom. Hirtelen elszégyellem magam.

Ő is megvonja a vállát. Kisimítja a szeméből a homlokára tapadt hajszálait, aztán ismét a kezébe veszi a jegyzeteket. Az asztala felé bök a fejével.

- Adj egy tollat meg egy cerkát – utasít.

- Miért? – nézek rá értetlenül.

Türelmetlenül fúj egyet.

- Házit kell csinálnom – mondja, mintha egy retardáltnak magyarázna.

- Te nem vagy normális – felelem csodálkozva, de azért megcsinálom, amit kért. – Állni nem bírsz.

- Házi íráshoz nem is kell – válaszolja.

Az ölébe veszi a füzetet, és kinyitja a legelején. Végigfut rajta a tekintetével egyszer-kétszer, aztán úgy dönt, egyelőre úgy néz ki, nem követtem el semmiféle hatalmas hibát. Bólint egyet, csak úgy magának, és a fogai közé csippenti a ceruzája végét. Beletelik pár pillanatba, mire rájövök, hogy valószínűleg semmit nem lát a szemüvege nélkül.

- Nem is látod – állapítom meg az egyértelműt.

- De látom – erősködik.

Felveszem a szemüvegét az íróasztaláról, és a füzetre dobom. Nem szólok semmit, csak leülök a székre az asztal elé, és jobb híján én is neki állok tanulni. Egyértelmű, hogy Gilbert egészen addig teljességgel használhatatlan lesz, amíg meg nem nyugtatja a lelkét, hogy igenis megtanult mindent, amit még minimum három hétig senki sem fog számon kérni. Szóval szépen sorjában én is előpakolom a könyveimet meg a füzeteimet. Aztán negyed órán keresztül meredten bambulok rájuk, mire sikerül valahogyan rájönnöm, hogy melyik az, amelyiknek a megoldására a legtöbb esélyem van. Sóhajtva előveszem az irodalmat, és kinyitom a szöveggyűjteményt. Olvasni legalább még tudok.

Valahol félúton járok Antigoné szenvedései között, amikor Gil nekiáll krákogni. A srác torkából-tüdejéből olyan hangok jönnek elő, hogy egy kis időre még a szar is megáll bennem. Perceken keresztül csak köhög, de úgy, hogy ő közben úgy tesz, mintha ez egy rohadtul természetes dolog lenne, én meg sápadtan figyelem őt a székből. Nem néz rám, még csak félre sem pillant a füzetből. Amikor csillapodik a köhögő rohama, egyet-kettőt még prüszköl, aztán fájósan a torkára teszi a tenyerét. Látom, ahogyan kellemetlenül elhúzza a száját, de szóvá persze nem tenné. Gyógyszert sem venne be. Minek? Ha rajta múlna, belefulladna a büszkeségébe.

Felkelek a székből. Zombi-hernyó nem reagál, akkor sem, amikor odaballagok az ágyához, és leemelem az üres bögrét a szekrényéről. Hangtalanul kisétálok a szobából, és megint a konyha felé veszem az irányt, hogy csináljak neki még egy bögre teát. Amíg várom, hogy felforrjon a víz, odamegyek a kabátomhoz az előszobába, és három perc szenvedés után sikeresen kihámozom az ujjába gyűrt sálamat. Fekete-fehér csíkos. Kötött. Tök jó.

Amikor kész a tea, a sálammal együtt felviszem Gilbertnek. Előbb a bögrét nyújtom neki. A szeme sarkából észleli az arcához közelítő azonosítatlan tárgyat, majd miután felismeri, sóhajtva elveszi. Már éppen készülne az egészet egyben meginni, amikor még idejében hozzáteszem:

- Lassan idd. Raktam bele mézet.

Nem válaszol. A szemembe néz, fura tekintettel nyel egyet, aztán kortyol a teából. Látom, ahogyan az ádámcsutkája fel és le ugrál. A homloka gyöngyözik a láztól, és a szemei is furcsán csillognak a szemüvege mögül. Gilbert nagy gyógyszer-ellenes, de egyáltalán nem érzem magam rosszul, amiért a teájába lázcsillapítót is tettem.

A tekintete a kezemben szorongatott sálra téved. Kérdőn felvonja a szemöldökét, aztán ismét beleszürcsöl a bögrébe. Habozva a sálat is odatartom neki, mire a szemöldökei csak magasabbra szállnak a homlokán, amiről már kezdtem azt hinni, hogy képtelenség. Ezt is az ölébe dobom, de Gilbert nemhogy nem nyúl érte, még csak rá sem néz. Egyértelmű, hogy nem fogja elfogadni, és hirtelen annyira zavarba jövök és olyan hülyének érzem magam, hogy felkapom a szart és visszaveszem a sálat. Megint hátat fordítok Gilnek, és visszarogyok az asztal elé. Mérgesen olvasni kezdem az Antigonét.

Hallom, hogy a Harci Hernyó ficánkolni kezd a gumójában, de nem vagyok hajlandó odanézni. Nem vagyok kifejezetten mérges, inkább csak enyhén bosszús. Időnként igenis idegőrlő tud lenni Gil természete, főleg akkor, amikor tudom és látom, hogy szarul van, és segíteni akarok rajta, de nem engedi.

Megköszörüli a torkát. Még mindig nem nézek rá. Újra próbálkozik. Sóhajtok, de a pillantásom továbbra is a szöveggyűjteményt fixírozza.

- Fáj a torkom – hallom aztán a sípolását.

Ingerülten megpördülök a székben, és bosszúsan ránézek. Azzal a lendülettel fel is adom a haragomat. Gilbert a mellkasán összefont kezekkel ül, de úgy, mintha rajtakapták volna valami iszonyatosan szégyellni való dolgon. Lassan felnéz rám, aztán a pillantása az asztalon fekvő sálra vándorol. Értem a célzását.

Ismét a kezembe veszem, és fáradtan sóhajtva odalépek Gilhez. Először úgy helyezkedek, hogy leüljek a lába mellé az ágyra, de aztán más ötletem támad. Eltemetem a zavaromat, és nyugodtságot erőltetve magamra Gilbert ölébe ülök. Érzem, hogy kiszárad a szám, és azt is hallom, ahogyan egy pillanatra Gil tüdejében reked a levegő. Rám pillant.

- Meg ne merj szólalni – súgom neki oda remegő hangon. Nem válaszol.

A szemébe nézve a kezeimbe fogom a sál két végét, és a feje mögött átnyúlva lassan a nyakára tekerem. Hosszú, ezért beletelik pár percbe, mire az egészet sikerül Gilbert köré vonnom. Nevetséges a jelenet, mert még mindig elég csak ennyi ahhoz, hogy a szívem a torkomban dobogjon. Az egyetlen vigaszom az, hogy őt sem hagyja hidegen a jelenet. Helyes.

Dübörgő mellkassal nyugtázom, hogy jól végeztem a dolgom. Készülök, hogy feltápászkodjak Gilbert öléből és visszatérjek a tanuláshoz, de amint az első lábam leér a földre, Gil megragadja a csuklómat. Minden maradék erejét összeszedve visszaránt az előző helyemre.

Vigyorra húzom a számat. Átkarolom a nyakát – amin az én sálam van, és nem tudom megmagyarázni, de hihetetlen nagy öröm és büszkeség tölt el, amiért Gilberten az én sálam van. Mintha ő is az enyém lenne, és a gondolatra olyat csinál a szívem, hogy lassan tényleg kitöri a bordámat. Gondolkodás nélkül csókért hajolok. Az utolsó pillanatban elhúzom a fejem.

- Mi van, ha én is elkapom? – kérdezem.

Gil megáll egy pillanatra. Sóhajt, az ujjainak hegyével a hajamat babrálja a tarkómon.  Mindvégig a számat bámulja.

- Leszarom – mondja aztán, ahogyan mégis rám néz. Rámarkol a nyakamra, és az arcához húzza a fejemet.

Megcsókol. Megkönnyebbülten kifújom a tüdőmben tartott levegőt. Az egyik kezem ujjai a hajába markolnak, és a másikkal benyúlok a sál alá a nyakához. A bőre ijesztően forró a láztól, és érzem, ahogyan a nyelve az ajkamon jár, hogy mennyire nehezen tud lélegezni. A haja nedves a verejtéktől, és a tarkómon a markának fogása olyan gyenge, hogy szinte alig veszem észre.

Most hasít belém igazán a felismerés, hogy mennyire beteg is. Nem úgy értem, hogy eddig nem tudtam, és nem is úgy, hogy eddig nem sajnáltam – persze, hogy sajnáltam. De ahogyan az ölében ülök és csókolom, rájövök, hogy ez a csókja a leggyengébb, legpuhább és erőtlenebb, amit eddig adott.

A szája alig ér az enyémhez. A nyelve nem feszíti szét az ajkaimat, hogy mindenáron utat törjön magának, hanem csak türelmesen és ráérősen kóstolgat. Nem kér többet annál, amit adok, és nem is követelőzik úgy, ahogyan szokott. Volt már hasonló, lusta csókunk Gillel, de az egyáltalán nem ilyen volt.

A két tenyerem közé fogom Gilbert arcát, és elhajolok a szájától. Még egy utolsó puszit nyomok rá, aztán a szemébe nézek. Rámosolygok.

- Ma ne bunkózzunk egymással, jó? – kérdezem aztán. – Beteg vagy, így nem jó.

Elvigyorodok, mert látom rajta, hogy mennyire erőlködik, hogy ne szóljon vissza. Helyette vesz egy nagy levegőt, és feljebb biggyesztve a szájának sarkát bólint. Elégedetten én is bólintok, mert miért ne.

- Oké – nyugtázom. A jegyzetekre nézek az ágyán. – És ma már nincs több tanulás se.

- Na, nem – ellenkezik azonnal. Reflexből a füzet után nyúl. – Muszáj tanulnom.

- Nem, nem muszáj – válaszolok. – Tudod, mit muszáj? Pihenned.

- Jól vagyok.

Kikapom a leckét a kezéből. Utána kap, de addigra már a hátam mögé dugom, hogy ne érje el. Nem adja fel: kitámasztja a tenyerét maga mellett, és küszködve feljebb tolja magát az ágyon, hogy jobban hozzáférjen. A mellkasára nyomom a tenyeremet, és mérgesen visszanyomom az ágyra.

- Gilbert – mondom nyugodtságot erőltetve magamra.

- Add ide! – folytatja.

Ezzel a lendülettel a szoba másik végébe dobom a nyavalyás füzetet. Gil olyan szemeket mereszt rám, hogy ha nem lennék ennyire hozzászokva, biztosan betojnék tőle. Csakhogy hozzá vagyok szokva, arról nem is beszélve, hogy már ekkora erőfeszítéstől is úgy piheg, mintha maratont futott volna.

- A faszomat beléd, Gilbert! – bukik ki belőlem.

- Máris?

Rámeredek. Érzem, hogy szarrá vörösödik a fejem, ahogyan felfogom, mit is mondott. Nyelek egy nagyot, és a meglepettségtől még pár másodpercig értelmesen bámulok rá. Egyszerre tör ki belőlünk a nevetés.

Lefordulok róla, mellé az ágyra. Még mindig nevetve felnézek rá. Komolyságot színlelek, és halkan sóhajtva felnyúlok az arcához. Nem tehetek róla, de megint a homlokán köt ki a tenyerem. Hiába tudom, hogy láza van, valahányszor látom a hajszálait a bőréhez tapadni, muszáj leellenőriznem, hogy biztosan nem fog-e felforrni az agya.

- Komolyan mondom – szólalok meg ismét. A szemébe nézek. – Pihenned kell. Legalább csak ma, hogy a rohadék lázad lemenjen.

- Nem akarok pihenni.

- Ezt pedig én szarom le – zárom le a témát.

Felkelek az ágyról, és odamegyek a földön kuporgó jegyzetekhez. Lehajolok értük, aztán belegyömöszölöm őket a táskámba. Ezután a könyveimért és a füzeteimért nyúlok, és szépen sorjában ezeket is beleerőszakolom a helyükre. Behúzom a zipzárt, és csípőre tett kezekkel, felhúzott szemöldökkel Gilbertre nézek.

- Két lehetőséged van – kezdek bele. Még az ujjaimmal is illusztrálom.

- Mégpedig? – kérdezi vissza durcásan.

- Egy: alszol egyet, miközben csinálok neked még teát meg valami kaját, mert tudom, hogy basztál ma odafigyelni magadra – mondom az első opciót.

Szünetet hagyok. Gilbert arcán látom, hogy mérlegeli az ajánlatomat pár másodpercig, de aztán a vonásai váltanak, és fintorogva megrázza a fejét.

- Kettő? – kérdezi.

- Kettő: lecuccolunk a nappaliba, belőjük a tévét és Doctor Who-t nézünk.

Először kapásból bólint, majd kis gondolkodás után oldalra billenti a fejét.

- Tennant, Smith vagy Capaldi?

- Ebben a sorrendben.

Ismét bólint. Aztán megint kérdése támad.

- És Eccleston?

- Csak ha muszáj.

Lelöki magáról a takarót. A hajába túr, kisimítja a szemébe lógó tincseket, és a parkettára nyomja a lábait. A háta mögé nyúl, aztán rövid tapogatózás után megmarkolja a takaróját. Félig már a vállán van, amikor ismét kételkedni kezd.

- És csinálsz nekem kaját?

Vigyorra húzom a számat. Felkapom a bögréjét az éjjeliszekrényről, és kérdőn felmutatom neki.

- Megiszol legalább két liter teát estig? – kérdezem.

Megadón sóhajt egyet. Kissé imbolyogva feltápászkodik az ágyról, és maga után húzva a takarót megindul az ajtó felé.

- Pirítóst kérek – mondja rekedten. – És vaníliás teát.

***

Megkapja.

Amint leérünk a földszintre, leültetem a kanapéra, és a kezébe nyomom az összes Doctor Who DVD-t, hadd döntse el, melyiket akarja. Amíg teljesen döntésképtelenül, összezavarodott tekintettel vacillál, én beállok a konyhába, és nekiállok a pirítósnak meg a teájának.

Eleget csinálok mind a kettőnknek. Először a teát viszem neki oda egy nagy kancsóban, két bögrével kísérve. Leteszem elé a kávézóasztalra, miközben ő még mindig a DVD-ket forgatja a kezei között. A tekintete minden egyes múló perccel egyre kétségbeesettebb. Visszafordulok a konyhába, és fél perccel később egy felpúpozott tányér pirítóssal jövök ki, dzsemmel meg mogyorókrémmel. Ezt is leteszem az asztalra, majd belepréselődök mellé a kanapéba.

- Azt ne mondd, hogy még mindig nem tudsz dönteni – nézek rá ijedten.

- Nincs kedvem Eccleston doktorához – mutat rá az asztalon heverő lemezre. – És most Capaldiéhoz se. – Ezzel egy másik elvetett DVD-re mutat. – De nem tudok dönteni Tennant és Smith között.

- Majd én segítek - kapom ki a kezéből a második évadot.

Otthagyom a kanapét, és beteszem a lemezt a lejátszóba. Kezembe veszem a távirányítót, és rövid nyomkodás után elindítom az első részt. Mikor visszaülök a helyemre, Gil még mindig a megmaradt dobozokat szorongatja, miközben megindul a betétdal. Elveszem őket a kezéből, és az asztalra dobom.

- Hol van Kate és a tuskó? – érdeklődök.

Gil megvonja a vállát. A takaróba dugja a kezeit, és a piercingjét kezdi babrálni a nyelve hegyével. Az orrán ott virít a szemüvege, a lencsén visszatükröződik a tv fénye.

- A szokásos – feleli. – Üzleti út.

Görcsbe rándul a gyomrom. Szegény Gilbertet itthon hagyták tök egyedül egész napra, betegen. Lehet, hogy velem nem történt ilyen, de attól még pontosan el tudom képzelni, hogy milyen lehet.

- Mikor jönnek haza?

Elhúzza a száját, és megrázza a fejét. Úgy csinál, mintha a sorozatot nézné.

- Valamikor ma éjjel. Nem mondták.

Lenyelem a mérgemet. Gil vállára teszem a tenyeremet, olyan nyugtatásképpen.

Az asztalhoz hajolok, teát töltök mind a két bögrébe, és odanyújtom neki az egyiket. Egyetlen szabadon maradt kezével elveszi. Mélyet lélegzik a meleg gőzből, aztán lassan kortyol. Az ölembe veszem a tálnyi pirítóst, és megkenek egyet dzsemmel és mogyorókrémmel. Azt is Gilbertnek nyújtom, de csak felhúzott szemöldökkel, hümmögve rám néz.

- Mi van? – kérdezem értetlenkedve.

- Egy kezem van – mondja.

- Nem igaz, kettő van – harapok bele a neki készített pirítósba. – Az egy dolog, hogy a másikkal ki tudja, mit csinálsz a takaró alatt.

Halkan felnevet. Nem szól vissza. Leteszi a bögrét az asztalra, és a meggyalázott szeletre emeli a tekintetét. Kínálón az orra alá tolom, hogy vegye végre el. Gilbert gyanakodva megszagolja, aztán akkorát harap belőle, hogy a fogai az ujjam végét súrolják. Kiráz tőle a hideg, és nem feltétlenül a rossz értelemben.

Nem veszi el a pirítóst, ellenben megeszi az egészet. A kezemből. Kell egy pár perc, mire felfogom: kézből etetem Gilbert Halvore-t. Wow.

- Kérek még – követeli hátradőlve, beletemetkezve a halomnyi párnába. Hogy minden kérdésemet megválaszolja, az eddig kint maradt kezét is visszadugja a takaró alá, és szorosabbra húzza azt maga körül.

- Egy elkényeztetett disznó vagy, ugye tudod? – kérdezem, miközben szófogadóan megkenek még egy darabot.

- Beteg vagyok – vonja meg a vállát.

A szájába tömöm a pirítóst, és már csak azért sem veszem ki. Hagyom, hadd csüngjön csak kifelé Gilbert szájából, miközben a hernyó felháborodott hümmögések közepette gonoszan néz rám. Nem hat meg, amikor pedig erre rájön, legyőzötten kihámozza a kezét a takaróból, és megragadja a kenyeret. Harap belőle, lenyeli, és mérgesen tovább méreget.

Rávigyorgok, aztán a tévé felé fordulok, hogy végre ténylegesen nézzem is. Gilbert még egy kicsikét szuggerál, majd megunja, és ő is követi a példámat. Időközben még arra is képessé válik, hogy mind a két kezét kihámozza a gumójából. Lehajtja a válláról a takarót, és hagyja, hogy az hanyagul a dereka mögé hulljon. Az ölébe veszi a tányért, és fölé hajolva ráérősen falatozni kezd.

Totális csöndben nézzük a sorozatot, amíg teljesen be nem sötétedik. Egy idő után a lakás is kezd hűvösödni, én meg fázni, mivel egyetlen vékony póló nem ad túlságosan sok meleget. Fázósan a karjaimra tapasztom a tenyeremet. Gilbert észreveszi.

- Fázol? – kérdezi összevont szemöldökkel.

Felmehetett a láza, mert néhány résszel ezelőtt lekanyarította magáról a takarót, és maga mellé gyűrögette a kanapéra. A homloka csillog a tévé fényében, és a pólója enyhén rátapadt a hátára, arról nem is beszélve, hogy jól érzem, mennyire forró a bőre mellettem.

- Egy kicsit – mondom.

Nem csinálok belőle nagy ügyet. Visszatérek a Doktorhoz, és erősen koncentrálva igyekszek emlékezni, mi fog történni. Aztán megérzem Gilbert takaróját a vállamon-hátamon, és vele együtt a huzatból áradó illatát is. Akaratlanul is mély levegőt veszek. Mikor kérdőn ránézek, ő csak lazán vállat von, mintha teljesen természetes volna. Szerintem neki is ugyanannyira új és szokatlan még a dolog, mint nekem.

Közelebb hajolok hozzá, és puszit nyomok a szájára.

- Köszönöm.

Nem felel. Az arcomra teszi az egyik kezét, és újra megcsókol. A piercingje hideg az ajkaim alatt, de nincs elég időm ahhoz, hogy felmelegedjen. Gil elhúzódik.

 - Nincs mit – válaszolja.

 A tévében megszólal Sátán. Mármint tényleg. A második évad kilencedik részét nézzük – az egyik olyan epizódot, amitől halálra rettegtem magam, amikor először láttam. Az Ördögről szól. Megköszörülöm a torkomat. Minden idegszálammal az Ood-okat nézem, a fura világító gömbbel a fura csápos fejükön, ahogyan megszállja őket a Sátán.

A rész megy tovább, és közben Gilbert ismét bebújik a takaró alá. Csakhogy most már én is ott vagyok. Gil természetesnek veszi az egészet, vagy legalábbis úgy csinál, amíg én már megint zakatoló mellkassal, ledermedve várom, hogy mit fog tenni. A képernyőre tapasztott tekintettel, a szemem sarkából figyelem, ahogyan egyszerűen felemeli a takarót, és közelebb araszolva hozzám magára húzza. Éppen, hogy összeérnek a vállaink. Csalódottnak érzem magam.

Gilbert eltávolodik egy kicsikét, és összehúzott szemekkel rám pislog.

- Feküdj le – parancsolja álmosan.

- Miért?

Lenyom a kanapéra. A hátamon fekve, tüdőben rekedt levegővel nézem, miként megragadja a takarót, és a hátára terítve azt előre hajol. Rám. Gilbert teljes nyugodtsággal a mellkasomra fekszik, és összekulcsolja a lábainkat. Oldalra billenti a fejét, és úgy nézi tovább a részt.

- Nyugodj már meg – mondja vontatottan. – Fej a fejem, ahogyan dübörög a szíved.

- Bocs, hogy mindjárt infarktust kapok.

Nyűgösen fújtat egyet, és a kezeivel megtámaszkodva eltolja magát tőlem.

- El is mehetek, ha gondolod – feleli.

Remegő kezekkel átkarolom a nyakát, és visszahúzom magamra. Reflexből átölelem.

- Agyon is ütnélek.

- Akkor meg pofa be – mondja.

Megfogadom a tanácsát.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés