- Gilbert!

Ijedten összerezzenek. Nem fogom fel elsőre, hogy miért, csak akkor, amikor az üvöltés megismétlődik, ezúttal jóval hangosabban.

- Gilbert! – hallom Rylan mérges-türelmetlen hangját a lépcső felől. A csukott ajtótól az üvöltése tompa és életlen, de még így is éppen elég ahhoz, hogy idegesítő legyen.

- A faszomat ebbe a seggfejbe – morogja Gil álmosan.

Kinyitom a szememet. Nem túl meglepő módon Halvore ágyában fekszek, a fejemmel a mellkasán (a csupasz mellkasán) másnap reggel. Süt a nap, csicseregnek a madarak, a köcsög mostohaapja meg a földszintről kiabál, mint egy igazi bunkó.

Félhomály van a szobában. Kint hóvihar tombol, ez elsőre is teljesen tiszta: a szél szétveri a háztetőt. Gil alattam puha és meleg, a mellkasa csupasz minden értelemben. Fel-le emelkedik a fejem alatt, ahogyan mély levegőt vesz.

- Mifaszt akar már megint? – dünnyögöm bele Gilbert bőrébe, miközben szorosabban ölelem magamhoz.

Átvetem a lábamat a lábán. A takaró lejjebb csúszik, és összegubancolódik köztünk. Gil végigfuttatja az ujjait a hajamban, a másik kezével pedig megdörzsöli a szemét. Az órára néz az éjjeliszekrényen, majd felettébb dramatikusan, egy elkínzott nyögés kíséretében visszadobja a fejét a párnára.

- Tököm tudja – válaszolja. – Leszarom.

- Tovább fog üvöltözni – nyomok el egy ásítást.

- Nem érdekel.

- Fel fog jönni – mormogom bele a nyakába.

- Még mindig nem érdekel.

- Ránk fog nyitni.

- Bezártam az ajtót.

- Cseles vagy.

Elégedetten hümmög. Lejjebb csúszik az ágyon, és oldalra fordul. Egy vonalban van az arcunk, és Gilbert olyan tekintettel néz rám, mintha bármelyik pillanatban sikítva kipattannék az ágyból és kifutnék a világból. Attól tart, hogy megint berezelek, ez eléggé nyilvánvaló és érthető, de ettől függetlenül hangyányit igenis kurvára bosszantó. Szóval felhúzom mind a két szemöldökömet, olyan gilbertesen, csakhogy ő is érzékelje, hogy mennyire frusztráló, amikor ezt csinálja.

Nem mintha egyébként bármi olyan történt volna tegnap éjjel, amin annyira kiakadhatnék. Oké, a dolgok eléggé felmelegedtek – ha-ha, szóvicc –, de a pólókon kívül más nem került levételre, tehát nem érzem indokoltnak, hogy Gil megint az én kibaszott reakciómtól tartson. És különben is: járunk. Rendben, durván három napja, de akkor is. Tizenhat, sőt majdnem tizenhét éve a legjobb barátom, szóval szerintem ránk annyira nem is vonatkoznak olyan szigorúan az ide vonatkozó szabályok. Nem? De. Nalátod.

- Gilbert! – dönget az ajtón Rylan. – Kelj fel, de azonnal, hallod?!

Gil hitetlenkedve sóhajt, és lehunyja a szemét. A nyakamba hajol, mély levegőt vesz, puszit nyom a bőrömre, aztán mérges arcot vág, és lerántja magáról a takarót. A hajába túr, aztán az ajtóhoz lép, és úgy ahogy van, póló nélkül elfordítja a kulcsot a zárban, és kinyitja az ajtót. Csak résnyire, hogy a feje éppen, hogy kilóg, és a túloldalt álló vasparaszt nem lát engem, amint szintén felső nélkül hempergek a mostohafia ágyában. És természetesen még véletlenül sem tapad a szemem Gil csupasz, kurvafehér hátára. Meg más hátsó testrészeire. Nem. Nope. A-a.

- Mi a szar van már? – kérdezi Halvore idegesen.

Wow. Ezen azért meglepődök. Az tény, hogy a srác nem szívleli túlságosan Rylant (és fordítva), de azért Gil általában próbál többé-kevésbé illedelmesen, legfeljebb enyhe gúnnyal szólni hozzá. Úgy látszik, elsőre Rylan se kap szikrát, mert pár másodpercig csak némán áll a folyosón. Aztán annyira mély levegőt vesz, hogy még én is simán hallom.

- Na, ide figyelj, te kis… - kezdi, de Gilbert simán a szavába vág.

- Ne is folytasd – legyint, aztán türelmetlenül két ujja közé csippenti az orrnyergét. – Nem vagy az apám. Nincs jogod ahhoz, hogy kiossz – folytatja. – Csak mondd el, hogy mit akarsz, aztán hagyj békén, Cuthbert.

Kíváncsian felülök az ágyon. Próbálom figyelmen kívül hagyni, hogy Gil szándékkal a vezetéknevén szólítja Rylant, de nem megy. Aszta. Még a végén tényleg az én hősöm lesz a srác. Rylan – Cuthbert –, nagyon-nagyon mérgesen beszívja a levegőt, aztán még ennél is mérgesebben kifújja.

- Kezdj el készülődni, egy óra és indulunk – mondja. Hallom, hogy megindul lefelé. Gil készül, hogy becsukja az ajtót, amikor Cuthbert keze hirtelen megállítja. Csak az elejét hallom annak, amit mond. – És ha még egyszer így mersz velem beszélni…

Gilbert végül rácsukja az ajtót. Sóhajt egyet és felém fordul, aztán megindul vissza hozzám az ágyhoz. Annyira lezsibbadok a jelenettől, hogy tök kussban nézem, ahogyan elegánsan rátérdel a paplanra, és megtámaszkodik a kezeivel. Hirtelenjében átfut az agyamon, hogy a karja tele van fehér-rózsaszín-piros karmolásokkal, de amilyen gyorsan bevillan a gondolat, akkora sebességgel el is úszik, merthogy Gil kifejezetten csábosan odaaraszol hozzám.

- Szép volt, cicus – vigyorgok bele az arcába, pont mielőtt megcsókolna. Ennek eredményeképpen félúton megakad a mozdulatban, és tettetett méreggel rám néz.

- Fogd be – válaszolja, és ismét a szám felé hajol. Hátra vonom a fejem, hogy ne érjen el, és felnevetek, amikor türelmetlenül morog egyet.

- De tényleg – folytatom –, nagyon tetszett ez az egész megvadult nagymacska-style.

- Fogd be – ismétli. Megint megpróbál megcsókolni. Ezúttal sikerrel jár, mert ravaszul a tarkómra teszi a tenyerét és helyben tart, szóval a menekülés esélytelen. Nem mintha most szándékomban állt volna, de hát akkor is. Ez van. Asszem túl fogom élni.

Amikor elválunk, a hangulat valahogy komollyá válik. Nem teljesen értem, hogy miért, elvégre nyilván eddig is összekaptak már ezek ketten. Viszont mondjuk az nem rémlik, hogy Gil bármikor is így beszólt volna Rylannek.

Átkarolom a nyakát, és a homlokának támasztom a fejem. Puszit nyomok a szájára. Vicces: tök természetesnek tűnik. Mondjuk, a tegnap után azt hiszem, ez normális.

- Rylan egy pöcs – állapítom meg hangosan sokadszorra is.

- Ja – reagál. – Ezen sosem fogunk összeveszni.

Pár másodpercig még így maradunk. Végigfuttatom a kezem a vállán meg a karján, aztán egy tompa huppanás kíséretében visszadőlök az ágyra, takaróval a derekam körül. Nyögök egyet, és eltakarom a kezemmel a szemem, egyrészt azért, mert besüt a nap, másrészt meg azért, mert csak. Gilbert a lábaim közé kúszik, és két tenyerével megtámaszkodik a fejem két oldalán, majd lassan leereszkedik. Rajtam fekszik, többé-kevésbé, és ez nem egy olyan dolog, amit teljesen nyugodtan ignorálni tudok, ezért szépen elveszem a kezem a szememről. Ránézek.

- Hali – mondom.

Gúnyosan félmosolyog egyet – ami technikailag egy nem is létező szó. Mindegy, az értelmes mondatszerkesztés alapból nem megy, hát még kora délelőtt.

Megint átkarolom, a lábaimat meg felhúzom, így kényelmesebben elfér ő is meg én is. Nem csókol meg, de nem is baj, helyette a fejét a vállamra hajtja, és lehunyja a szemeit. Nagyon-nagyon furcsa belegondolni abba, hogy amíg csak legjobb barátunk voltunk, el nem tudtam volna képzelni róla, hogy valaha bárkivel ilyet csinálna.

Beletúrok a hajába, mert az jó. Megnézem, mennyi az idő.

- Lassan haza kell mennem – szólok. Gilbert belebólint a vállamba. – Mikor jöttök?

Yep, merthogy ma lesz az a várva várt közös ebéd.

- Egy óra múlva, kábé.

***

Egy óra alatt lezuhanyozok, átöltözök csinosba (mert anya szerint az embernek igenis csinosba kell öltöznie, ha ismerősök jönnek vendégségbe), és valamennyire összekaparom a szobámat. A maradék tíz perc elég arra, hogy anya sikeresen elküldjön melegebb éghajlatra valami random baromságért, továbbá arra is marad időm, hogy észrevegyem, Drake még mindig fura.

Éppen a fürdőszobában állok a tükör előtt, amikor megszólal a csengő. Anya felüvölt a bátyámnak meg nekem, hogy toljuk le a seggünket. Kifújom a levegőt és egy utolsó pillantást vetek magamra. Megigazítom az ingem gallérját (mert inget kellett húznom, a saját házamban, hétvégén, csupán csak azért, mert Gilberték átjönnek hozzánk), és megpróbálom elhitetni magammal, hogy nem nézek ki hülyén, csak én érzem úgy. Nem megy. Az ing fehér és kurvára nem kényelmes, arról nem is beszélve, hogy túlságosan szűknek érzem, merthogy még valamikor tavaly vettük. Konkrétan feszül rajtam. Ami nem jó – nem nézek ki eléggé jól ahhoz, hogy feszülős holmikban járjak.

Szar ügy. Senkit sem érdekel.

Leballagok a lépcsőn. Éppen időben érkezek ahhoz, hogy lássam, ahogyan a Halvore-Cuthbert félcsalád tagjai lepakolják hatvan réteg ruhájukat a fogasra, meg bármelyik éppen szabad felületre.

Drake már ott áll az előszobában, kék virágos ingben és fekete nyakkendőben, bájosan mosolyogva. Rylan kezét rázza – és a csóka elismerősen vállon is veregeti, merthogy Draket mindenki szereti, még a tajparasztok is. A kisebbségi komplexusom azonnal gyomron vág, már csak azért is, mert kettőnk közül mindig is a bátyám volt a jóképű, és egyszerűen csak nincs az az isten, hogy legalább egyszer az életben legalább feleannyira jól nézzek ki mint ő.

Az egész csak rosszabb lesz, amikor Gilbertre nézek. Oké, a srác az esetek kilencven százalékában ingben és öltönymellényben jár, ami szimplán csak kibaszott jól áll rajta, de ez most más. Nem tudom, miért, de igenis más. Rohadtul alulöltözöttnek és szánalmasnak érzem magam a rengeteg divatmodell mellett, és legszívesebben csak felrohannék a szobámba és magamra zárnám az ajtómat a hétvége hátralévő részében.

Oké, nagyszerű. Az ebédnek még neki sem álltunk, de már szar a kedvem. Nem vagyok normális.

Gil rám néz, és felvonja a szemöldökét. Mind a kettőt. Az arca enyhén ki van pirosodva, mert odakint még mindig rohadék hideg van, tavasz ide meg vissza. A haja alighanem egy rohadtnagy boglya lenne, ha nem volna elegáns copfba fogva. A fülében fülgyűrű van. Tök jó.

- Mi van? – kérdezem.

Elvigyorodik. Gúnyosan, természetesen. Hogyan máshogy?

- Szép fölső – mondja.

Elvörösödök. Idegesen megvakarom a tarkómat. Felnevetek kínomban.

- Menj a kurva…

- Samuel! – szól rám anya mérgesen, mielőtt még befejezném.

Fasza. Anya még mindig pikkel rám.

Olyan dühös a tekintete, hogy egy másodperc alatt elhal a hangom. Kate meg Rylan engem figyelnek – Mrs. Cuthbert arcán elnéző mosoly, a bunkóén valami olyan kifejezés, ami azt sugallja: „Ha az én kölyköm lennél, most vágtalak volna szájon.” Ami őszintén szólva nem igazán hat meg, de azért bekaphatja.

A nyelvemre harapok, mielőtt mondanék valamit, amivel egy életre megutáltatom magam anyával. Értem én, hogy bántja ez az egész helyzet, ami apával van, de azért nem teljesen értem, hogy miért én vagyok itt a főgonosz. Az általában Gilbert szerepe.

A plafonra meredek, hogy lenyugtassam magam. Elkapom Gil kérdő tekintetét, mire megvonom a vállam. A szemem sarkából még azt is látom, hogy Drake szintén engem néz, de azt már nem tudom megfejteni, hogy mi jár a fejében. Lehet, hogy jobban is járok így.

- Na, ne ácsorogjunk itt – szólal meg anya kínosan. – Gyertek be! Az ebéd nem sokára kész.

Kate anyára mosolyog, miközben megindulunk a konyha felé. A füle mögé tűr egy tincset, ami kijött a kontyából, és megigazítja a szoknyáját, hiszen ez egy annyira fontos ebéd, hogy az embernek ugye ki kell hozzá öltöznie. A következő alkalommal tuti, hogy Gilbertnek is kontyba kell kötnie a haját. A gondolattól máris jobb kedve derülök.

Kate anya kezébe nyom valamit, aminek sütemény formája van, aztán leül az asztalhoz. Rylan még egyszer egy lesújtó pillantást vet rám, mintha a káromkodásom olyan szokatlan és rohadék sértő dolog lenne, majd kibaszott felsőbbrendűen leül az asztalfő helyére, Kate mellé. Gil mögém lép és vállon lök. Visszalököm.

Drake leül Rylan másik oldalára, és vidám csevegésbe kezd vele. Anya először a hűtőszekrényhez lép és berakja a sütit, aztán kavargatni kezdi a tűzhelyen lévő kaját. Én leülök Drake mellé, Gilbert meg a másik oldalamra. Anyáék felszínes csevegésbe kezdenek, és már az első két mondat elég ahhoz, hogy szétunjam az agyamat.

- Inkább menjünk fel – mondom Halvore-nak, mire ő csak egyetértőn bólint. – Felmegyünk – jelentem ki mindenkinek, és már állok is fel a székről.

Senki sem tiltakozik.

Ahogyan becsukódik mögöttünk az ajtó, az ágyra vetem magam. Hasra fordulok, és a párnába temetem az arcomat. Érzem, hogy Gilbert nyugodt mozdulattal leül a lábamhoz. Nem kell kvantummágusnak lennem ahhoz, hogy tudjam, engem néz. Oldalra fordítom a fejemet, és rápillantok.

- Ölj meg – nyögöm reményvesztetten.

- Nem lehet – mondja pszichopata hangon. – Ha megölnélek, valaki mást kellene keresnem, akin kiélhetem a szadizmusomat. Tudod, milyen nehéz az?

- Szóval ezzel most azt mondod, hogy pótolhatatlan vagyok?

Sóhajt. Nem nevet vagy mosolyog, viszont látom rajta, hogy csak visszatartja. Helyette háttal lefekszik mellém az ágyra. Nem néz rám. A plafont bámulja teljesen fapofával.

- Azt mondom, Samuel – kezdi komolyan –, hogy egy kibaszottul nagy pók van a faladon.

- Tudom – válaszolom.

- De ez tényleg kurvanagy.

- Tudom – bólintok.

- Szerintem megette a pockaidat.

- Nincsenek pockaim.

- Pontosan – helyesel sejtelmes hangon. – Mert megette őket.

Felém fordítja a fejét, hogy a szemembe nézhessen. Az oldalamra fordulok, és hitetlenkedve meredek rá, nagyjából három másodpercig. Utána egyszerre tör ki belőlünk a nevetés.

- Bobnak hívják – teszem hozzá, amikor már levegőhöz jutok. Nyugodtságot erőltetek a hangomra, mintha tök természetes lenne, hogy egy pókról van szó. – Ő a második legjobb barátom. Időnként párkapcsolati tanácsokat is ad nekem.

Gilbert arca a másodperc törtrésze alatt válik teljesen érzelemmentessé, és mire ismét rápillantok, a vonásai gúnyosak.

- Mi van? – kérdezem vigyorogva. – Azt nem mondtam, hogy hallgatok is rá.

- Kérdőjel – mondja szemöldökráncolva. Visszamered a feje fölé. Hosszú ideig bámulja Bobot, aztán nagy levegőt vesz. – Szóval, mi történt?

Én is a hátamra fordulok. Az egyik kezemet a hasamra vetem, a másikat meg a párnám alá dugom, és rendkívül okosan Bobot kezdem nézni. Gil illatát érzem, és elképeszt, hogy még mindig ennyire zakatol tőle a szívem.

- Csak a szokásos – válaszolom, mintha nem jelentene semmit. – Még mindig ki van akadva apa miatt, gondolom. Tudod, milyen.

- Tudom.

Egy ideig nem mondok semmit. Lehunyom a szemem.

- Lehetne rosszabb is – vonom meg a vállam. – Mondjuk, mint amilyen a válásnál volt.

Gilbert arca erre hirtelen aggódó lesz, ami annyira nem meglepő, de azért váó. Amint kimondom az egészet, el is szégyellem magam, mert anyáék válása, és az azt követő egy év kissé tabu téma. Merthogy anya eléggé szarul viselte a dolgot. Ami azt jelenti, hogy a bánatát piába fojtotta. Ez nyílt titok – Kate meg Rylan meg Gilbert is tudja. Csakhogy Gillel nem igazán beszélünk róla, mert az egész kábé ugyanabban az időszakban történt, amikor Mr. Halvore meghalt, és ez csak kurvára el van cseszve, mert neki bűntudata van azért, mert a saját bajával volt elfoglalva, nekem meg ugyanez ugyanezért. Mint mondtam: el van ez cseszve.

- Beszéljünk valami vidám témáról – mondom inkább. – Mi volt ez a balhé reggel Rylannel?

Gil felhorkant.

- Ez mióta vidám?

- Oké, sztornó – sóhajtom. – Csini vagy.

Fingom sincs, ezt miért mondtam. Felvonja a szemöldökét. Elvigyorodik, ezúttal szarkazmus vagy egyéb hasonló szarság nélkül, ami tök jó és nagyon király. Ellenben még mindig fura, hiába fordul elő egyre többször. Végigmér. Ettől eszembe jut a tegnap este, és annak ellenére, hogy egészen eddig tök felnőttesen és éretten voltam képes kezelni az egészet, hirtelen zavarba jövök, mert miért is ne.

Amint észreveszi, a mosolya máris gúnyos.

- Menj a picsába – röhögök fel kínomban.

- Nem az én világom – reagálja le teljesen lazán. A reakciómat figyeli, amikor leér az utalás. Azért sem hagyom magam.

- No shit, Sherlock – forgatom meg a szemem.

Oké, ez azért nem volt valami menő visszaszólás, de megteszi.

Kopognak az ajtón. Gilbert mély levegőt vesz, és még éppen azelőtt ül fel, hogy Drake kinyitná az ajtót, és bedugná a fejét. Körbenéz, a tekintete megállapodik Gilen, végigméri, aztán ugyanezt megcsinálja velem is. Halvore összeráncolja a szemöldökét, de nem mond semmit. Drake megtalálja a hangját, és felettébb bátyósan ennyit mond:

- Kész a kaja.

Aztán hátat fordít, és az ajtót nyitva hagyva leindul a lépcsőn. Tudja jól, hogy utálom, ha nem csukja be maga után, de pont leszarja.

Megdörzsölöm az arcom, hogy erőt gyűjtsek.

- Ne vedd sértésnek, de kurvára semmi kedvem a családodhoz – nyögöm. – Meg a sajátomhoz se.

- Üdv a klubban.

***

Hasonló ülésrendben várjuk végig, amíg anya szépen elénk pakolja a tányérokat, tálakat meg evőeszközöket, és minden más idiótaságot. Az egészből olyan nagy felhajtást csinál, mintha valami kibaszott fontos vendégeket szolgálna ki, nem pedig a barátait meg a családját. Unatkozom, rohadtul, főleg hogy a beszédtéma kimerül a munkában, anya kertjében és Kate süteményeiben, ami valljuk be őszintén: nem túl érdekes.

Szóval Gilbertet basztatom. Átvitt értelemben.

Belebököm a villámat az oldalába, amikor senki sem figyel. Az ügyeletes Norman Bates reflexből összerezzen, majd gyilkos tekintettel rám néz. Anya éppen a levesestálat helyezi le az asztal közepére, ezért Gil nem mond semmit, de a szája sarka gonosz vigyorba ível. Fenyegetőn felhúzza a szemöldökét.

- Hé, Sammy – kezdi aztán vidám hangon. A becézéstől kiráz a hideg. –, hogy megy a matek?

- Rohadj meg – sziszegem, mire kárörvendően felnevet.

Az egyetlen szerencsém az, hogy Draken kívül senki sem figyel ránk.

Minekután anya mindent kellő precizitással eligazgat az asztalon, helyet foglal. Rylan habozás nélkül, elsőként nyúl a merőkanálélt, és lehet, hogy ez nem nagy dolog, de attól még megforgatom tőle a szemeimet. Mert arrogáns. Hogy ez abból, hogy elsőként mer, honnan következik, azt nem tudom, de attól még az. Mindenki tudja, senki sem állítja az ellenkezőjét. Én utolsóként kapom meg a kanalat, Gilbert meg Drake után. Nem tudom, hogy ez mit mond a hierarchiánkról, vagy hogy mond-e egyáltalán bármit is, de ha igen, akkor lehet, hogy megszívtam.

Egy ideig mindenki csöndben ül, de aztán hamar megindul a beszélgetés. Anya meg Kate elújságolják egymásnak, hogy mi történt a munkahelyükön. Levegővétel nélkül átlag három perc alatt elmondják a legszaftosabb pletykákat a munkatársaikról, majd miután végeznek, még hatvanszor elismétlik az egészet úgy, ahogy volt. Rylan megkérdezi a bátyámtól, hogy mi a véleménye a tegnapi meccsről, az meg azonnal elemezni kezdi a két csapat taktikáját. Az egészen olyan, mintha Gilbert meg én láthatatlanok lennénk.

De nem sokáig. Drake, miután abbahagyta a csevejt a bunkóval, lenyeli az utolsó kanál levesét, megtörli a szája sarkát a szalvétájában, majd úgy dönt, megint köcsög lesz. Annak ellenére, hogy két napon keresztül hozzám se szólt, hirtelen megint csesztetni kezd, mintha olyan kurva vicces lenne a dolog. Mintha nem lenne már agyoncsépelve a téma. Már fel sem veszem, komolyan.

- Szóval – köszörüli meg a torkát, és beledobja a szalvétát a táljába –, Gilbert.

Már tudom, hogy mit fog ebből kihozni. Halkan leteszem a kanalamat, és abbahagyom az evést. Elfojtok egy sóhajt, amikor észreveszem, hogy anya meg Kate abbahagyták a párbeszédüket. Gilbert kifejezéstelen arccal a bátyám felé fordul, előrehajolva az asztalon. Egy futó pillantást vet rám, mire megvonom a vállam. Minden felnőtt minket hallgat.

- Ki tetszik Samnek?

Drake vigyorog, de a tekintetén látszik, hogy csak erőlteti. Nem teljesen értem, hogy mire megy ki a játék, és ettől csak még idegesebb leszek, mert azt hittem, hogy végre vége ennek a témának. Gilbert megint rám néz. Egyértelmű, hogy ő sem vágja le, hogy ez most honnan és miért jött.

- Hát – gondolkodik el teljesen komolyan, hideg és tárgyilagos hangon –, ez egy bonyolult kérdés, Drake, tudod? – Gúnymosolyra húzza a száját. – A múltkor például fél teljes percen keresztül gátlástalanul flörtölt a büfés nénivel. Annyira durván nyomta, hogy azt hittem, az öreglány szívinfarktust kap.

Felröhögök. Gilre nézek – totálisan nyilvánvaló, hogy rohadtul nem szívleli Draket meg a kérdését, de a vonásai annyira zártak és olvashatatlanok, hogy ha nem ismerném, simán hinnék neki.

- Most mit mondhatnék? – kérdezem kitárt karokkal, lenyelve a zavaromat. – Az érett nők a gyengéim – felelem nevetve, Gilbert szemébe nézve.

- Na, nem mondod? – mosolyog.

- De – bólogatok. – Imádom őket. Egyszerűen fantasztikusan. Ki kéne egyszer próbálnod.

- Talán – mondja tűnődve.

Rylan megköszörüli a torkát. Fölkapom a tekintetem. Kate-re pillantok. Látom, hogy mosolyog, ahogyan egészen hangyafasznyit anya is. Megint felröhögök.

- És, öhm, kivel mentek a bálra? – erőszakoskodik Drake tovább.

Ennek meg mi a fasz baja van?

- Milyen bál? – kérdezi Kate meg anya egyszerre.

Megdörzsölöm a homlokomat. Hihetetlenek. Minden egyes rohadék évben megrendezik ezt a baromságot, mégsem képesek megjegyezni, hogy miről van szó.

- A tavaszi bál – mondom.

- Ó – feleli Kate. – Az most lesz?

- Nem – vágja rá Gilbert halálos hangon. – Decemberben.

A srác felhúzott szemöldökkel bámul az anyjára, majd még mindig őt nézve szemtelenül kanalaz egyet a leveséből, és a szájához emeli a fémet. Rylan idegesen összeszorítja az állkapcsát, de nem szól semmit. Kate poénnak fogja föl a beszólást, ahogyan a többiek is, ezért halkan felnevet. Úgy tűnik, egyedül csak én veszem észre, hogy Gil kivételesen nem jópofizni akart. Bár… általában nem akar.

- De komolyan – nyeli le a falatot anya –, kivel mentek?

Se Gilbert, se én nem válaszolok elsőre. Az egész kínos. Nagyon. Nagyon-nagyon, és fingom sincs, hogy hogyan kezeljem, és hogy mit mondjak vagy csináljak. Megnyalom a számat.

- Öhm – mondom, tökre értelmesen. – Még nem tudjuk.

- Hogy-hogy? – hökken meg anya. – Mi történt Robertával és Tadacóval?

- Attól még, hogy barátok vagyunk, anya – kezdem a kínos magyarázkodást –, nem jelenti azt, hogy velünk mennek mindenhová.

- Hát akkor ki a párjuk? – érdeklődik Kate is.

Legszívesebben látványosan a kezembe temetném az arcomat, hogy mindenkinek leessen végre, hogy mekkora baromságnak tartom ezt az egész Ki mit tud?-ot.

- Valaki mással – válaszol Gilbert, amikor látja, hogy én aztán nem fogok. A hanglejtése olyan, mintha egy csapat csimpánzhoz beszélne.

- Ne halogassátok sokáig, fiúk – válaszol Kate. – Még a végén nem marad szabad lány, és egymással kell mennetek.

Mindenki nevet, Gilbert meg én is. Drake is.

Amikor végzünk, anya leszedi a tányérokat, és hozza a másodikat. Kate megszólalása után nem nagyon tudok hangot kiadni. A Gilberttel folytatott beszélgetésre gondolok, náluk, néhány nappal ezelőtt, amikor mind a ketten olyan biztosan kijelentettük, hogy Bobby nem bánná, ha nem vele mennék a bálra. Hogy egyikünk se bánná, ha nem Bobbyval mennék, sőt. Eszembe jut, hogy akkor és ott mennyire egyszerűnek és természetesnek tűnt a dolog, hogy mennyire kurvára nem érdekelt mások véleménye és a következmények. Összerándul a gyomrom, mert hirtelen mégis érdekel, mert hirtelen kibaszottul félek.

Tudom, hogy Gilberttel akarok menni a Tavaszi Bálra. Csak azt nem tudom, hogy lesz-e hozzá merszem. Mert az egész még új. Rohadtul. Nem vagyok szakértője a témának, de úgy rémlik, hogy a legtöbb filmben az embernek nem megy olyan simán és könnyedén az egész coming out. És főleg nem ilyen gyorsan.

Gilbert oldalba bök. Ránézek, mire kérdőn felemeli a szemöldökét. Megrázom a fejem, és az arcomra húzok egy vigyort. Nem erőlteti a dolgot.

A poharam után nyúlok, és nagyot nyelek a vízből. Nézem, ahogyan anya másodszorra is összerakja a tányérokat egy kupacba, aztán két kézzel a mosogatóba egyensúlyozza őket. Hallgatom, de nem hallom, ahogyan Rylan meg Drake elmélyült társalgásba kezdenek valami felszínes dologról. Kate meg anya nevetnek valami hasonlóan mély cuccon.

A desszertet ugyanígy üljük végig. Az egész annyira rohadtul-kurvára-kibaszottul unalmas, hogy már-már azon gondolkodok, a kisvillával vágom fel az ereimet. Ezt halkan meg is osztom Gilberttel.

- Inkább ne tedd – suttogja nyugodt, magabiztos hangon. – Van egy-két ötletem későbbre, amik egyedül eléggé furcsák lennének.

Elpirulok, de azért vigyorra húzódik a szám.

- Hát – köszörülöm meg a torkom –, akkor lehet, hogy még egy kicsit kibírom.

- Igazán hálás vagyok.

- Ez csak természetes.

Beleszúrom a villámat a süteménybe, hogy lenyugtassam magam. A számba tolok egy jókora adagot, csak a biztonság kedvéért.

Csokis. Felnyögök, annyira rohadtul finom.

Mindenki rám néz.

- Bocsi – nyelem le a falatot. – Kicsúszott.

Kate boldogan rám néz.

- Ízlik?

- Nem, nagyon rossz – válaszolom két adag sütemény között. – Ne is egyétek, komolyan. Majd én bevállalom.

- Azt hittem, vigyáznod kell az alakodra – mondja Gil gonoszkodón. Tudja jól, hogy genetikailag képtelen vagyok a súlynövelésre.

- Minek? – kérdezem felháborodottságot tettetve. – Tökéletes vagyok, tudod jól.

Amint kimondom, rájövök, hogy mennyire kétértelmű az egész. Feltéve persze, ha az ember tudja, hogy ez kétértelmű. Gilbert tudja. Én is tudom.

- És valóban - reagál Fátum Doktor haláli nyugodtsággal.

Az ebéd hátralévő részében inkább megpróbálom magam moderálni. Gilre se nézek rá nagyon, mert tudom, hogy csak magamat hoznám kínos vagy zavart helyzetbe. Szóval egészen addig, amíg mindenki be nem fejezi a kajálást, kussban maradok.

Anya ismét lepakolja az asztalt, ezúttal véglegesen, aztán megint a hűtőhöz lép. Nem látom, hogy mit keres, csak akkor, amikor már a kezében van. Egy üveg vörösbor.

Fasza.

Nem reagálok.

Nem reagálok, de attól még kiakadok. Csendben, magamban, mert az üvegtől visszaemlékezek a válásra és az azt követő évre. Hogy anya mennyire szarul kezelte az egészet. Nem jó emlékek. Nem szépek, nem kellemesek, nem jók.

Kifújom a levegőt.

Kitolom magam alól a széket, amilyen halkan csak tudom. Gil rám néz.

- Film? – kérdezem.

- Naná – mondja.

Drake azonnal felpattan, és izgatottan összecsapja a tenyerét.

- Jó ötlet! – ujjong. – Mit nézünk?

***

Drake sosem néz velünk filmet, mert az ő meg a mi ízlésünk filmekben – meg minden másban is – rohadtul eltér. Drake alapjáraton utálja a szuperhősöket, Gilbert meg én viszont imádjuk őket. Drake gyűlöli Tim Burton filmjeit, javarészt a stílusuk miatt, Gilbert meg én viszont odáig és vissza vagyunk értük, mert egyszerűen zseniálisak. Drake a sorozatokat sem szereti, legalábbis nem azokat, amiket mi nézünk, mert szerinte hosszúak és unalmasak. Éppen ezért Gilbert is és én is rohadtul meglepődünk, amikor a bátyám bejelenti, hogy márpedig ő most filmet fog nézni velünk.

De nem szólunk semmit. Besétálunk a nappaliba és helyet foglalunk, Gil meg én a kanapén, Drake meg az egyik fotelban. Lehajolok a kávézóasztalhoz, és kihúzom a fiókját, amiben a DVD-ket tartjuk. A Bosszúállók meg a Batman filmeket kapásból vissza is dobom, mert mint korábban említettem: Drake-kel esélytelenek. Végül megállapodok a Nyár Királyainál meg az Erő Krónikájánál, és kérdőn felemelem őket. Gilbert azonnal a Krónikákra bök, a bátyám meg csak elhúzza a száját.

- Miről szólnak? – kérdezi.

- Vicces – mondom, felemelve a Nyár Királyait. Leteszem, és felmutatom a másik tokot. – Nem vicces.

Drake hátradől a széken.

- Vicces – feleli.

Beteszem a DVD-t a lejátszóba. Megállok a tévé előtt, amíg nem indul el.

- Kukoricát?

- Nekem nem kell – válaszolja Drake.

- Sajtosat – mondja vele egy időben Halvore.

Visszatrappolok a konyhába. Anyáék már kibontották a bort, és elégedetten kortyolgatják, miközben vidáman beszélgetnek, ami rohadtul fura. Mármint… Rylan meg a vidám csevegés? Komolyan? Olyan idiótán áll a csókának, hogy körülbelül úgy néz ki tőle, mint Vigyori az Alizból. Ami nem túl bíztató. Hiába az egyik kedvenc karakterem a sztoriból, az a macska attól még igenis ijesztő.

Az egyik fiókból kiveszek egy csomag popcornt, aztán odasétálok a mikróhoz. Mindeközben igyekszek beleolvadni a bútorba, amivel sikert is aratok, mivelhogy senki sem reagál a jelenlétemre. Három percen keresztül mozdulatlanul állok egyhelyben, mire a cucc kipattog rendesen. Beleöntöm egy nagy tálba, aztán kecsesen kisurranok a szobából, és vissza a nappaliba. Izomból rávágódok a kanapéra, csakhogy Gilbertet bosszantsam.

- Egy – morogja az oldalát dörzsölve.

- Ha? – kérdezem egy maréknyi kukoricával az arcomban.

Nem magyarázza meg. Mindegy. A tévé felé fordulok, és a tálat kettőnk közé rakom, hogy mindkettőnk kényelmesen tudjon venni belőle. Már háromszor láttam ezt a filmet, és Gilbert is legalább kétszer, de segáz.

Drake arca kifejezéstelen, már-már szinte unott. Pedig a film elméletileg vicces. De tényleg, az elején csomót nevettem, amikor először láttam, és amikor megmutattam Halvore-nak, volt egy jelenet, amin még ő is majdnem mosolygott. És ez nagy szó Spocktól, hiszen a vulkániak nem nyilvánítanak ki érzelmeket, mivelhogy ugyebár elnyomják azokat. Meditációval. Éljen a logika. Kivéve a pon farr* idején. Amitől eszembe jut egy kérdés: Gilbert most akkor a pon farr időszakban van?!

- Hé, Spock – súgom neki oda. Rám néz a szeme sarkából. – Ezt most a felismerés vagy a követés éve?

Félrenyel. Elfog a röhögőgörcs.

Ja, igen: utánanéztem a dolgoknak. Csak Gilbert kedvéért, minekután olyan tudatlanul lekapitányoztam szegény Spockot. A meghökkent reakcióját és a bájtalan fuldoklását látva totálisan megérte. Többször kéne ilyet csinálnom. Lokiról már tudok néhány szaftos sztorit, lehet, hogy legközelebb azt fogom bevetni.

Gil leteszi az asztalra a kukoricástálat, és felkel a kanapéról. Ököllel megütögeti a mellkasát, és megköszörüli a torkát. Rám néz. Kivételesen egyáltalán nem tudom kibarkóbázni, hogy mire gondolhat, szóval nem is próbálkozok.

- Kettő – mondja felettébb fenyegetőn.

Fingom sincs, hogy miről beszél. Rávigyorgok, és elterülök a szófán teljes hosszában. Mozgok egy sort, a dívány végére teszem a tarkómat, és fejjel lefelé lelógatom a fejem. Először minden különösebb cél nélkül, merthogy poén, de aztán rájövök, hogy Gilbert még mindig a kanapé és a dohányzóasztal között áll, előttem, nekem háttal. Ami azt jelenti, hogy szép a kilátás.

Aztán a kilátás furcsa, hörgő hangokat kiadva, nem túl elegánsan lelép a konyha irányába, én meg szembetalálom magamat Drake fejjel lefelé lógó grimaszával. Már oda is lett a jókedvem. Inkább a filmre figyelek, amíg Halvore vissza nem tér. Akkor megáll előttem, ezúttal velem szemben, amitől, oké, szép marad a kilátás, de egyben enyhén kínos is. Tehát nagyon felnőttesen és éretten a szemébe nézek. Még mindig kiterülve a szófán, fejjel lefelé lógva.

- Menj már arrébb! – morogja rekedten, mire ismét nevetnem kell.

- Ahanem – válaszolom.

Kinyújtom a karomat a pattogatott kukorica felé, de nem érem el. Kicsikét lejjebb csúszok, hátha így már sikerül, de még mindig csak az asztal lábát súrolom az ujjaimmal.

- Add oda – nyögöm Gilnek.

- Ahanem – mondja, és ráül a lábamra. – Ja, és három.

- Áú! – kiáltom halkan. Egyrészt azért, mert fáj, hogy a sípcsontom trónol a csontos fenekével. Másrészt meg azért, mert ettől kihúzom alóla a végtagomat, és valami fura nindzsaugrás hatására háttal érkezek a padlóra, de úgy, hogy a talpam Gilbert ölében köt ki.

Ez meg hogyan a francba sikerült?

- Bunkó – nyögök fel megint.

- Aha – válaszol unottan. Az egyetlen elégtételem az, hogy a hangja még így is elcsuklik a szó végén. Helyes. Nagyon helyes.

Nagy levegőt veszek, és a tálra pillantok a dohányzóasztal üvegén. Az esésem egyetlen jó mellékhatása az, hogy így viszont közelebb kerültem a célomhoz, és most már elérem a szélét. Helyezkedek még egy utolsót, aztán kifacsart csuklóval megragadom óhajom tárgyát, és megkezdem leemelni az asztalról. Ezek után az események felgyorsulnak.

Gilbert lelöki a lábamat a földre.

Egy kibaszott nagy koppanással oldalra borulok, a kukorica meg az arcomba.

A hirtelen földre téréstől hirtelen felülök, mert csak.

Ennek hatására simán kettéfejelem az asztal alját, aztán ezzel az erővel vissza is zuhanok. A szétborult kukoricaszemek beleállnak a hátamba.

- A kurva szádat, Gilbert! – sírom férfiasan a fejemet fogva, kiterülve a földön.

Gilbert felnevet. Mivel a fulladásközeli élményétől még mindig nehezen kap levegőt – vagy csak azért, mert nagyon beleéli magát – fel is horkant közben. Nem bírom megállni: akármennyire is fáj a fejem, röhögni kezdek, mert Gilbertet röfögni hallani mindig elviselhetetlenül vicces.

És aranyos.

De attól még egy paraszt a gyerek.

- Bunkó vagy – nyöszörgöm.

- Igen, ezt már hallottam – feleli vigyorogva. – Találj ki valami mást.

Felülök, ezúttal gondosan ügyelve az asztalra. Kitámasztom magam mellett a két kezemet, és figyelmen kívül hagyom, hogy a tenyerem ragad a sajttól meg a sótól.

- Szemét – teszek eleget a kérésének. –  Szemétláda. Paraszt. Rohadék. Fasz. Faszfej. Faszarc. Segg. Seggfej. Seggfaszfej.

- Oké, azt hiszem, elég lesz – mondja szárazon, de a szemében látom, hogy jót mulat.

- Biztos? – kérdezem ártatlanul. – Mert ha szeretnéd, hogy folytassam, akkor biztos vagyok benne, hogy még ki tudok találni néhányat. Csak, hogy nyugodt legyen a lelked, tudod.

- Igazán kedves vagy, Samuel.

- Ugye? Teljesen elkényeztetlek.

- Jézus, menjetek már szobára! – kiált fel Drake. Ezzel a lendülettel felkel, és felrohan a szobájába.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés