Este anyát a konyhában találom. Szokás szerint sürög-forog, mert szerinte fontos, hogy a család minden este együtt vacsorázzon és beszélgessen mindenféle idiótaságokról, amik valójában senkit sem érdekelnek, de mindenki úgy tesz, mintha. Miután hazaérek Gilbertéktől ledobom a hátizsákomat a lépcsőhöz, aztán kedélyesen leülök az asztalhoz. Anya vidáman köszönt, miközben apróra vág valami zöldet meg zöldebbet. A háta mögött valaminek enyhén égett szaga van, de nem szólok. Valószínűleg ő is tudja.

- Hol van Drake? – kérdezem csevegő hangon.

- Fönt – válaszolja anya, ahogyan egy serpenyőbe dob pár szelet húst. – De le fog jönni, amint megérzi az illatokat.

- Ja. Az valószínű – mondom. – Milyen volt a napod?

- Egész jó – vonja meg a vállát. – Beszéltem Kate-tel. A hétvégén átjönnek ebédre.

- Az jó.

Annyira nem. A közös ebéd azt jelenti, hogy nem lehetek privátban Gillel, mert kötelező lesz Rylanékkel jópofizni. Amihez semmi kedvem.

- A tied? – kérdezi anya. – Milyen volt a suli?

- Elment – reagálom. Egy másodpercre megfontolom, hogy el sem mondom neki, hogy apa hívott. Aztán minden rossz érzésem ellenére elvetem. Nagy levegőt veszek, és felkészítem magam a legrosszabbra. – Beszéltem apával.

Anya háttal áll nekem, éppen valami löttyöt kavargat a tűzhelyen. Látom, ahogyan megáll a kezében a fakanál, és a vállai megfeszülnek. Aztán mély levegőt vesz, lezárja a gázt, és lassan a pultra teszi a főzőkanalat. A hajába túr, és végül megfordul. Rám néz. Próbál nyugodtságot erőltetni magára.

- Megint? – Bólintok. – Mit akart most?

Ismét görcsben áll a gyomrom. Ha így folytatom, előbb-utóbb gyomorfekélyt kapok. Nem szeretnék.

Felkészítem magam a legrosszabbra.

- Összeházasodik Tiffanyval.

Anyánál eltörik a mécses.

***

A csütörtök este történtek miatt pénteken eléggé kurvaszar a hangulatom. Anya egész éjjel felváltva sírt és üvöltözött, és az egész csak rosszabbodott, amikor megtudta, hogy apának meg a barátnőjének gyereke lesz. Mert ugyebár annyira el voltam foglalva a dolgaimmal, hogy ezt az aprócska részletet elfelejtettem közölni. És ő nagyon nem fogadta jól.

Arról nem is beszélve, hogy Drake a nap hátralévő részében hozzám sem szólt és alig nézett rám. Ha mégis így tett, akkor valami olyan nézéssel csinálta, aminek a jelentését rohadtul nem tudtam megfejteni, és alig tíz másodpercnyi aktív bámulás után azonnal otthagyta a szobát. Feltételezem, hogy ő is ugyanazért ilyen, mint anya, de attól még nem teljesen értem. Azt reméltem, hogy legalább ő majd segít lenyugtatni anyát meg engem is, de helyette csak bámult rám, mintha nem is ismerne.

És a helyzet péntek reggelre se javul. Se anya, se Drake nem szólnak hozzám. Egy szót sem. Mintha a világ összes katasztrófája az én bűnöm volna.

Éppen ezért szabályszerűen megkönnyebbülés végre iskolában lenni. Gil persze azonnal kiszúrja, hogy valami bajom van, és addig nyaggat, ameddig el nem mondok neki mindent. Próbál megnyugtatni, de őszintén szólva nem nagyon jön össze – az egyetlen dolog, ami képes lenne elvonni a figyelmemet, nem éppen elérhető opció az iskolában vagy bármilyen másik közterületen. Szóval marad az egész napos feszültség és szar kedv.

Mire észbekapok, már ki is csöngetnek az utolsó óráról. A srácok a szokott helyen várnak Gilt meg engem, amikor végre kikerülünk az épületből. Mindenki izgatottan beszélget a hétvégi terveikről meg különböző nagyon király cuccokról, én meg ott állok, mint egy darab krumpli, és csak arra tudok gondolni, hogy kurvára nem akarok hazamenni. Csakhogy a srácokhoz még annyi kedvem sincs.

- Sam? – kérdezi Spike vigyorogva, és meglegyinti a kezét az arcom előtt.

- Ha?

- Jöttök? – vonja fel a szemöldökét kérdőn.

- Hova?

A kékfejű felnevet.

- A Pegazusba – mondja. – Aztán a romokhoz. Meg kell ünnepelni a hét végét.

- Nem – vágja rá Gilbert azonnal, mire az egész társaság értetlenül mered rá. – Bocs, de valami más van tervben.

- Tényleg? – kérdezem. – Mi?

Halvore idegesen rám morog. A szemem sarkából látom, hogy Bobby mindentudón vigyorogni kezd, miközben Tadaco arcán a csalódottság ötven árnyalata parádézik.

- Majd meglátod – feleli Gil türelmetlenül.

Aztán megnézi az időt, megragadja a karomat és elkezd húzni a fenébe, el a srácoktól.

- Paraszt! – üvölt utána Rió.

Ingert érzek rá, hogy lekeverjek neki egy pofont.

***

- De most komolyan, hova megyünk?

- Sam. Fogd be.

Fújok egy nagyot.

Azóta próbálom kiszedni Gilből, hogy mégis mi a fenét csinálunk, mióta elrángatott a többiektől. De nem hajlandó elárulni, akárhogyan és akárhányszor is kérdezem. Semmit. Még csak azt sem, hogy miért.

Nincs más választásom mint beletörődni a sorsomba, és csendben elviselni. Meg sem mukkanok, amikor Halvore felrángat a legelső belvárosba induló buszra, és még akkor sem, amikor leszállunk a plázánál. Szó nélkül követem, ahogyan elegáns magabiztossággal és sorozatgyilkos fejjel végigszlalomozik a tömegen, majd végül megáll a mozi jegypénztára előtt.

Wow.

- Öhm, Gil? – habogom.

- Mi van?

- Te most moz…

- Igen.

- Komolyan…

- Igen.

- De…

- Hallgass már el.

Úgy teszek.

Gilbert a pénztárhoz lép, előkelően bepucsít (oké, nem pucsít, de közel van hozzá), és a pénztárcáját elővéve kikéri a már le-fog-lalt jegyeket. Az üveg mögött ülő csaj először alaposan végigméri, de úgy istenigazán, azon a kegyetlenmód nyilvánvaló módon, amitől őt még Riónál is jobban képen akarom vágni. Gil elbűvölő mosolyt villant rá, amitől a csaj elolvad, én meg majdnem stroke-ot kapok, majd Halvore elém lép, olyan ábrázattal, mintha annyira rohadtul természetes lenne az, amit éppen csinál.

He?

Gilbert Kibaszott Halvore elhozott engem moziba.

- Igazán bájos vagy – kezdi –, ahogyan bámulsz magad elé, mint egy értelmi fogyatékos.

- Bekaphatod.

Felhúzza az egyik szemöldökét. A szája sarkában már megint ott virít a gúnymosoly.

- Majd később – feleli szemtelenül vigyorogva.

Jézusúristen.

Nem jön ki hang a torkomon. Erre simán csak nem tudok mit mondani. Erre… nem számítottam.

Nem tudom pontosan, hogy miért akaszt ki ennyire ez az egyetlen visszaszólás, de ettől függetlenül kiakaszt. Eddig is hangzott már el hasonló párbeszéd kettőnk között, akkor mégsem reagáltam így. Lehet, hogy valami olyasmi van a háttérben, hogy eddig nem volt más poénnál. De most, úgy hogy járunk? Lássuk be őszintén, az efféle megszólalásokhoz egy idő után valóság párosul.

Ami… egyáltalán nem egy rossz gondolat. Nem, tényleg nem. Sőt, felettébb kellemes meg minden. Több mint kellemes, persze. Mármint…

Jesszusom, ezt nem hiszem el!

Megpróbálom összekaparni magam. Nem sikerül. Gil elégedetten nyugtázza, hogy megint sikerült istentelenül zavarba hoznia, majd amikor megelégeli a pipacsvörös fejemet, megindul a termek felé. Kocsonyás lábakkal követem, amint a szokottnál is komorabb ábrázattal a popcornos pulthoz lép, és még mindig a tekintetemet kerülve kér egy menüt. Egy páros menüt.

Ekkor esik le.

Gilbert ugyanolyan zavarban van, mint én. Ezért nem szólt hozzám az ide úton, ezért nem nézett a szemembe, és ezért volt annyira elégedett magával, amikor végre beszólhatott. (Jó, mondjuk mindig az, de mindegy.)

Mert Gil elhozott egy randira.

És fingja sincs, hogy ez most kínos-e vagy sem.

Mire végigfutok mindezen, Halvore már kifizette a kukoricát meg a két kólát. A popcornt az egyik kezébe fogja, a másikkal meg felém nyújtja a jegyeket meg az egyik üdítőt, majd megragadja a sajátját. Némán hátat fordít nekem, és előresasszézik a termünkhöz. Idegesen dobol a lábával, amikor végre odaérek én is.

Még mindig enyhén sokkos állapotban a jegyszedő srácnak adom a jegyeket. Az letépi a végüket, udvariasan mosolyogva útba igazít minket, és jó szórakozást kíván. Gilberttel besétálunk a terembe.

Tök üres az egész. A lámpák még égnek, ezért simán megtaláljuk a helyünket – leghátsó sor, rögtön a fal mellett. Először nem értem, hogy miért oda foglalta a jegyeket. Aztán halvány gyanúm támad, és a szívem már megint őrülten kalimpál.

Gil előreenged. Leülök a legbelső székre, ő meg egy robot kecsességével a mellettem lévőre. A lába közé rakja a kukoricát, a kóláját meg a tartóba, és lekanyarítja magáról a kabátját. Az előtte álló székre teszi, aztán várakozón rám néz. Lerakom az üdítőmet, és a kezébe nyomom a kabátomat. A sajátjára teszi.

Nem mondunk semmit. Az egész szituáció egyszerre kibaszottul kínos és rohadtul... aranyos. Legalábbis Gilberthez viszonyítva. Amit soha az életben nem gondoltam volna, hogy egyáltalán lehetséges.

- Köszönöm – szólalok meg végül. Komolyan is mondom.

- Mit? – kérdezi Gil összevont szemöldökkel.

- Hogy elhoztál ide – felelem, és ráhajtom a fejemet a háttámlára.

Megvonja a vállát.

- Gondoltam, hogy nem lesz semmi kedved a többiekhez – magyarázza. – Az apád miatt. Feltételeztem, hogy anyud ki fog akadni.

- Szóval most randizunk?

Gyanakvón rám néz és végigmér. Elvigyorodok. Hangyafasznyi mosolyra húzza a száját.

- Talán.

- Talán? – kérdezem felháborodottságot színlelve.

Kiszélesedik a vigyora.

Előrehajol, és megcsókol. A mozi eldugott kis sarkában, fényes nappal, amikor bárki besétálhat és megláthat minket. Kapásból arra gondolok, hogy el kéne löknöm magamtól. Még nem akarom, hogy az emberek megtudják. Még túl korai. Nem vagyok kész.

Nem csókolom vissza. Nem azért, mert nem akarom, hanem azért, mert elsőre úgy bepánikolok, hogy teljesen ledermedek. Csak akkor térek magamhoz, amikor Gil megérzi, hogy baj van, és el akar húzódni.

A szája után kapok. A vállára fektetem a kezem, és közelebb húzom magamhoz. Az alsó ajkába harapok, mire szétnyitja a száját, és végighúzza a nyelvét az enyémen. Hagyom, hogy elmélyüljön a csók. Gilbert egyre nagyobb vehemenciával mozgatja a száját a számon és a nyelvét a nyelvemen, és egy idő után csak azt veszem észre, hogy a tenyere a combomon, az enyém meg valahol a pólója alatt, és hirtelenjében annyira melegem van, hogy menten felgyulladok.

A terem bejárata felől nevetést hallok. Gil elhúzódik, és olyan gyilkos pillantást vet az ajtóra, mintha tényleg mindjárt nekiugrana és péppé verné. Aztán ismét rám néz. Kiráz a hideg a tekintetétől, és nem azért, mert annyira rémisztő.

Kezdenek beszállingózni az emberek. Gilberttel normális pozíciót veszünk fel, amivel annyira nem átlátszó, hogy éppen mit csináltunk, majd türelmesen várjuk, hogy mindenki helyet foglaljon. Hamarosan lekapcsolják a lámpákat, és elindulnak a reklámok. Körbenézek a helyiségen. Szinte senki sem ül a közelünkben. Gilbert direkt úgy foglalt helyet. A kis cseles.

Nagyjából negyed óra tömény reklám után végre elindul a film. Gőzöm sincs, hogy mit nézünk, de őszintén szólva pont leszarom. A lényeg az, hogy elvonja a figyelmemet a nem túl rózsás kedvemről meg a milliárdnyi aggodalmamról, szóval sóhajtok egyet és hátradőlök a székemen. Készen állok arra, hogy most akkor el legyen vonva a figyelmem.

Megtörténik, csak nem teljesen a filmnek köszönhető. Körülbelül húsz perc telik el mindenféle boszorkányokkal meg tornádóba keveredő légballonnal (oké, leesett: Óz, a hatalmas), amikor megérzem Gilbert kezét a kezemen. Bizonytalanul ránézek, de ő megint úgy tesz, mintha a történetre figyelne. Ettől persze még tudom, hogy az én reakciómra vár.

A kezeinkre nézek. Újból belém hasít a felismerés, hogy mennyire valószerűtlen a helyzet. Újból Bobby szavaira gondolok, és összeszorul a torkom. Úgy döntök, hogy nem vagyok hajlandó ilyen faszságokkal foglalkozni, és azt csinálok, amihez kedvem van.

Összefűzöm az ujjainkat. Gil megszorítja egy kicsit a kezem, majd óvatosan a szájába tol egy szem pattogatott kukoricát. Kiveszek egy marokkal, és beletömöm a sajátomba. Látom, hogy enyhén mosolyog, de nem mond semmit.

***

Öt óra múlott, mire vége a filmnek. Tök sötét van. Az egész város narancssárga a lámpáktól, és zsúfolt meg hangos az emberektől.

- Most mi a terv? – kérdezem Giltől, miután kilépünk a plázából.

Összehúzza magán a kabátját. Megáll, megigazítja a kapucniját, és lecsekkolja, hogy meg van-e minden cucca.

- Sétáljunk – mondja, és ezzel megindul előre.

Nagy nehezen felzárkózok mellé. Olyan hatalmas léptekkel vágtázik, hogy a feladat eléggé megterhelő, de a végén valahogyan mégis sikerül felvennem a tempót. Viszonylag az övével egyelő iramban tudok haladni, bár amíg ő lép egyet, addig én lépek hármat, de segáz.

Egy darabig csendben sétálunk. A város tényleg tele van, ami egyáltalán nem meglepő, mivelhogy város, de attól még furcsa. Otthon nincs ekkora nyüzsgés. Otthon nem kell odafigyelnem minden lépésemre, nehogy frontálisan ütközzek valakivel.

De ettől eltekintve szép és jó, mondjuk leginkább csak azért, mert Gillel vagyok. Namindegy.

- Nagyon durva volt? – kérdezi hirtelen, anyára meg a veszekedésre célozva.

- Jah – sóhajtom. – Volt baja.

- Szívás.

- Az – nevetek nem túl őszintén. – Ráadásul még Drake is tiszta fura volt.

Értetlenkedve rám néz.

- Mármint?

- Nemtom – vonom meg a vállam. Belerúgok egy kavicsba és nézem, ahogyan végiggurul a köveken. – Azt hittem, hogy segít majd lenyugtatni anyát, de helyette csak bámult rám, mint valami ufóra.

- Biztos őt is váratlanul érte a dolog.

- Hát nyilván – szólok. A hangon jóval sértettebbnek hangzik, mint amilyennek ténylegesen érzem magam. Még egyszer belerúgok a kavicsba. – De attól még nem vágom.

Gil hülyülve oldalra lök. A vállamra teszi a kezét és megtol, engem meg olyan váratlanul ér a dolog, hogy majdnem el is taknyolok. Felnevet. Mellé lépek, és én is meglököm. Röhögök.

- Barom.

- Fogd be.

Átkarolja a nyakam. Nem lököm el, mert nem vagyok paranoiás – ha bárki lát minket, nem tűnünk többnek két jóhavernál, szóval hagyom. Így sétálunk tovább.

- Mikor lesz az esküvő? – kérdezi később.

Felnézek az égre. A város fényétől kurvára nem lehet látni a csillagokat.

- Április elején – nézek vissza az útra. – Nem akarják, hogy nagyon látszódjon, hogy Tiffany terhes.

- Hm.

- Jah.

Az utca végén feltűnik egy pár – egy srác meg egy lány, egymás kezét fogva és nevetve. A fiú magához húzza a lányt és megcsókolja, én meg cseszettmód irigy leszek rájuk. Sóhajtok, felnézek Gil arcára és látom, hogy neki is valami ilyesmi lehet a fejében, mert ugyanúgy bámulja a párt, mint én.

- Menjünk haza – mondja határozottan.

A hangja mély, és libabőrös leszek tőle, mert tudom, hogy miért ilyen.

***

Nemes egyszerűséggel lelök az ágyra.

Háttal landolok. Csak annyira van időm, hogy felkönyököljek és kisöpörjem a szememből a hajamat, aztán Gilbert már fölöttem térdel, és hevesen megcsókol. Gondolkodás nélkül viszonzom, és belemarkolok a hajába. Közelebb húzom magamhoz, de legalábbis megpróbálom, mert már így is annyira közel van, hogy… nagyon.

Érzem az illatát és érzem, hogy mennyire rohadtul forró a bőre. Akármit is csinálok, Gilbertet érzem, és ettől cseszettül nem tudok uralkodni magamon, lehetek akármilyen tapasztalatlan vagy béna vagy tököm tudja még mi. Életemben először úgy érzem, a tinédzserekről alkotott hormonzavaros sztereotípia kibaszottul igaz.

Megfogja a combomat. Szétfeszíti a lábaimat, és közéjük fekszik, a mozdulattól pedig elakad a lélegzetem. A fülemben hallom a szívemet és már megint szánalmasan remegek, mert Gil közelségétől egyszerűen csak képtelen vagyok a nyugodtságra. Kegyetlenül izgatott vagyok.

Gilbert megszakítja a csókot. Puszit nyom a számra, majd lustán végigmér. Azt hiszem, ennyi volt az akció mára, de neki egyértelműen más van a fejében.

Érzem az ujjait a pólóm végén, ahogyan puhatolózva feljebb gyűri az anyagot. A szemembe néz, a szája vörös és duzzadt és simán csak kurvaszép, és a mellkasom összeszorul, amikor lihegve megnyalja az ajkait. Aztán végighúzza a tenyerét az oldalamon, én meg úgy beleremegek, ahogyan az kibaszottul nem illik.

A nyakamhoz hajol, és rányomja a száját. Hallom, ahogyan mélyet szív a levegőből, és csak tudom, hogy az illatom miatt.

Akurvaéletbe.

Összezárom a szemhéjamat. Nem értem, mi üt belém, de mire meggondolnám magam már fel is húztam a térdeimet, és valamilyen furcsa, rám egyáltalán nem jellemző magabiztossággal átkulcsolom velük Gil derekát. Halvore belehümmög a nyakamba, aztán ráharap. Végighúzza a nyelvét a bőrömön, amitől idiótábbnál is idiótább hangokat adok ki magamból, mert ez az egész helyzet túlságosan óédesistenem.

Minden félelmemet az agyam leghátsóbb, legsötétebb sarkába dobom. Kurvára nem érdekel senki és semmi, csak az, hogy még többet akarok. Éppen ezért egyáltalán nem pánikolok be, amikor Gil még jobban felbátorodik, és laza mozdulattal a mellkasomig feltűri a pólómat.

Megint belemarkolok a hajába. A másik kezemet becsúsztatom a fölsője alá, és felgyűröm a háta közepéig. Felhúzom a fejét, és megcsókolom, erősen és durván, mert valami elkattan bennem és kurvára nem tudom kontrollálni magam. Mondjuk nem is tűnik úgy, mintha bánná.

Egyáltalán nem. Erőszakosan áttolja a nyelvét a számba, annyira durván és minden finomkodás nélkül, hogy összekoccannak a fogaink. Elharapom a száját, de az is lehet, hogy ő az enyémet – fogalmam sincs, hogy melyik, de érzem a vért a számban és valamilyen kifacsart, groteszk logika alapján ettől csak jobban bekattanok. És ő is.

Az enyémnek nyomja a csípőjét, amitől az eddiginél is jobban az ágyba süppedek. Belenyögök a csókba, Gil pedig egy halovány pillanat erejéig ledermed. Elválik a számtól, és lihegve a homlokomnak nyomja a homlokát. Várja, hogy mit lépek erre, várja hogy meddig mehet el.

Tudom, hogy még korai. Kibaszottul. Kemény két napja járunk, szóval rohadtul nem kéne ennél tovább mennünk, de akármennyire is próbálok magamra erőltetni némi józan észt, kurvára nem jön össze. Mert nem érdekel. Egyáltalán nem.

Tehát újra megcsókolom, és egy akaratos mozdulattal hozzányomom a csípőmet.

Gilbert megragadja a combomat, és feljebb húzza a derekán a lábamat, amitől még közelebb kerül. Belenyögök a csókba, mert tökéletes jól érzem, hogy mennyire izgatott, és tisztában vagyok azzal, hogy ő is érzi, én mennyire izgatott vagyok. Aztán a keze megindul felfele a lábamon, és hamarosan megérzem a fenekemen. Belemarkol, és ismét előretolja a csípőjét.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés