Csütörtök reggel úgy érzem, mintha a világ megváltozott volna.

Tíz teljes percig, amíg le nem megyek a konyhába reggelizni.

Bár a kedvem alapjáraton jó és derült és vidám és szivárványos meg tököm tudja, anya meg Drake azonnal megtesz minden tőlük telhetőt, hogy ez az állapot ne maradjon fenn sokáig. Alighogy leballagok a lépcsőn és helyet foglalok az asztalnál, a régóta tartó szívatás új erőre kap. Az utóbbi három napban anyáék jegelték a csajozós témát a Gil meg köztem zajló „baráti vita” miatt, így minek után tegnap megtudták, hogy megint minden rendben van, ismét nekiálltak a nyaggatásomnak. Leginkább Drake, persze, de azért anya is eléggé idegesítő olykor-olykor.

Drake kezdi. Vigyorogva helyet foglal velem szemközt, és azonnal fosni kezdi a szót mindenféle tinilányokról meg hormonokról és első szerelemről. Az első mondatig bírom, aztán egyszerűen csak megpróbálok nem ráfigyelni. Abban reménykedek, hogyha elég sokáig nem foglalkozok vele és nem adok semmiféle reakciót a basztatásaira, akkor egy idő után abbahagyja.

Csakhogy egy bögre kávé és egy tál zabpehely után Drake még mindig nem fejezi be, én meg egyre idegesebb leszek. Minden egyes kimondott szavával egyre nő a késztetés, hogy az arcába üvöltsem a tegnap történteket, akármennyire idióta húzás is lenne. Ha másért nem, akkor az arcáért megérné. És legalább végre békén hagyna ezzel a faszsággal.

- Hagyd már békén! – szól rá Drake-re anya a konyhapult mögül. Megpróbál komolyságot erőltetni az arcára, de egyáltalán nem jön össze. Még mindig ugyanolyan kíváncsi, mint a hétvégén.

- Ne már – nyivákol a bátyám. – Már csak napok kérdése, és végre megtörik.

- Hagyj békén – vetem oda neki ingerülten, miközben anyát kikerülve a mosogatóba rakom a tányéromat.

- Látod? – kérdezi vigyorogva Drake. – Közel járok.

Anya megforgatja a szemét. Mosolyog.

Akkor nem lennének ilyen vidámak, ha tudnának Gilről meg rólam.

Sóhajtok, és visszamegyek a szobámba. Összekészülődök, aztán felkapom a táskámat, felhúzom a cipőmet meg a kabátomat, és köszönés nélkül távozok. Aztán összefutok Gilberttel. Mármint szó szerint: kurvára a mellkasának csapódok, ahogyan bevágom magam mögött az ajtót. Majdnem hátravágódok az ütközéstől, de Gilbert még idejében megragad a vállamnál fogva.

- Picsába! – mondom reflexszerűen. Akaratlanul is megragadom Gil pólóját, hogy biztosítsam magam. Nem mintha bánnám.

- Neked is jó reggelt, napsugár – feleli gúnyos mosollyal a szája sarkában. Még mindig nem enged el, pedig már három teljes másodperce visszanyertem az egyensúlyomat. Mondjuk mellékesen megjegyzendő, hogy még én is a mellkasán támaszkodok. Sebaj, eddig még nem jött panasz.

Ránézek.

Rám néz.

Görcsbe rándul a gyomrom.

Megköszörülöm a torkomat. Odébb lépek egyet, de még nem engedem el. Hátranézek, oda, ahol a konyhaablak van - nem tudom, miért csinálom, valamiért magától jön. Amikor látom, hogy senki sem figyel, ismét Gilre pillantok. Aztán körbenézek az utcán, hogy biztosan nem néz-e minket senki. Biztos.

Megnyalom a számat. Gilbert várakozón felhúzza az egyik szemöldökét, gondolom azért, mert fingja sincs hogy mit csinálok. Nem szól semmit, csak bámul rám, mintha idióta lennék.

Megint körbenézek az utcán. Még mindig tök üres.

Puszit nyomok Gil szájára. Az egész nem tart tovább egy másodpercnél, de a szívem mindjárt kiveri a bordáimat. Gilbert meglepetten rám néz, aztán összevonja a szemöldökét. Majd halkan felnevet, és elengedi a vállamat. Megindul a suli felé, én meg követem. Összeér a felkarunk.

És rájövök, hogy mekkora idióta vagyok. Oké, tegnap mondtam dolgokat felvállalásról meg elmondásról meg anyám kínjáról, de az más. Nyilván nem most azonnal szeretném, ha mindenki megtudná. Azért az eléggé korán lenne. Még kurvára nem vagyok rá kész. Mi van, ha mégis meglátta valaki?

Mély levegőt veszek. Félresöprök minden aggódó gondolatot. Nem lesz semmi baj. Kétszer is lecsekkoltam, hogy van-e a közelben valaki, és nem volt senki. Nincs miért aggódnom.

- Szóval, mi a véleményed az új MCR albumról?

***

- Hála az égnek! – üvölt fel Spike boldogan, amikor Gilbert meg én megérkezünk a könyvtár elé. – Akkor most már végre megint puszipajtások vagytok?

Akaratlanul is elvigyorodok.

Ha csak tudnád, Monroe…

- Oltsd el magad, kékfejű – válaszolja Gil leereszkedőn, miközben leül a padra.

- Jól van, jól van – mormogja Spike. – Bocs, hogy élek, többet nem fordul elő.

Leülök Gilbert mellé. A kékfejű vigyorogva előrehajol, és Gilen keresztül rám néz.

- Mi a fasz tartott három napig? – kérdezi. – Nehezen adta magát?

- Ó, ha tudnád – válaszolom könnyedén.

Gilbert felhúzza a szemöldökét, és úgy néz rám. Megvonom a vállam és kiöltöm rá a nyelvem. Megpróbál visszafojtani egy mosolyt, de elbukik. Elvigyorodok.

Ezután nem sok idő telik el, mire a többiek is megérkeznek. Mindenki megkönnyebbülten nyugtázza, hogy rendeződtek a dolgok a pszichopata meg köztem, főként Bobby. Ő konkrétan izgatottan felsikít és tapsolni kezd, aztán levágódik mellém és megnyomorgat. Mire elenged, már nem is érzem a vállam. A jó hír viszont az, hogy ezúttal Gil egyáltalán nem akad ki.

Bobby odahajol a fülemhez, hogy csak én halljam.

- Suli után az enyém vagy fél órára – suttogja. – Minden mocskos kis részletet tudni akarok.

Kitágult szemekkel meredek rá egy ideig. Aztán nem bírom tovább, és hangosan felröhögök. Bobby velem együtt nevet.

- Te zakkant vagy – mondom.

- Az lehet – feleli –, de attól még komolyan mondtam.

- Oké.

- Tényleg? – csillannak fel a szemei azonnal.

- Miért ne? – nevetek megint.

- Juhé!

Megrázom a fejem. Gilbert megböki a vállam, mire ránézek. Értetlenkedve Bob felé int a fejével.

- Ne is törődj vele – legyintek. – Csak a szokásos elmebaj.

- Értem.

***

Bobby tényleg komolyan mondta. Amint kicsöngetnek és a hátsó bejárat előtt összegyűlünk, azonnal megragadja a karomat és elkezd húzni maga után. Esélyem sincs ellenkezni, mert két kézzel szorítja a karomat, és minimum egy bika energiájával vágtat előre.

- Bocs, srácok – mondja –, de most egy kicsit enyém a szöszi. Legyetek addig jók, és játszatok szépen.

- De… - hallom még Tada erőtlen hangját, aztán hamar túl messzire kerülünk ahhoz, hogy kivegyem a többit.

Bob a suliudvar hátsó részébe vezet, majd a földre dobja a táskáját és letelepszik a kerítésre. Megpaskolja a rácsot maga mellett, hogy üljek oda. Lerakom a cuccomat az egyik közeli fa tövébe, aztán helyet foglalok a kurvahideg kerítésen. A lány várakozón rám néz. Még a haját is copfba fogja, hogy ne fújja a szél az arcába.

- Mit akarsz hallani? – kérdezem mosolyogva.

- Mit, mit, szerinted mégis mit? – pufog. – Megbeszéltétek?

- Ja.

- Samuel L. Jackson, ne legyél pöcs! – nyivákol. – Mondd már el, hogy mi történt, mert mindjárt szívinfarktust kapok!

Felnevetek. Belebokszol a karomba, aztán fenyegetőn meglegyinti a mutatóujját előttem. A szél az arcába fújja a haját, copfostul.

Nagy levegőt veszek.

Ki fogom mondani. Hangosan, nem csak magamnak. Egy másik ember előtt.

Kifújom a levegőt.

- Járunk.

Furán hangzik kiejtve. Az egész annyira irreális, hogy az már szánalmas. Ki a fene gondolta volna, hogy egyáltalán lehetséges ilyen? Gilbert meg én?

Bobby a korábbinál is hangosabban felvisít, még a fülem is belesajdul. Izgatottan összecsapja a tenyerét, aztán toporzékolni kezd a lábával. A talpa alatt az olvadó hó össze-vissza fröcsög. Eláztatja a lábamat, de mindegy.

- Komolyan? – sikít levegő után kapkodva. – Komolyan?!

- Komolyan – mosolygok.

A szájára tapasztja a kezét, és teli torokból belevisít. Miután úgy ahogy kiőrjöngte magát, fülig érő szájjal rám néz. Kitárja a karjait és megölel. Nem ér váratlanul, szóval átkarolom én is, és megpaskolom a vállát egy párszor.

- Te – mondja, miután leválik rólam –, én úgy örülök nektek.

- Kösz, Bob.

A csaj mosolyog még egy sort, és körbenéz a sulin. Fázósan összedörzsöli a két kezét, majd végül a kabátjába rejti őket. Dobolni kezd a lábával. A fákat nézi, aztán hirtelen összefut a szemöldöke, és teljesen elkomolyodik. Rossz érzésem támad.

- De… - kezdi. – Nem félsz?

Összevonom a szemöldökömet. Nem igazán értem, mire gondol.

- Mitől?

Zavartan keresztbe rakja a lábait, és kisöpör az arcából egy hajtincset. Az egyik jrockos kitűzőt pöcköli a táskáján, aztán meg a szoknyájának a végét. A srácok felé pillant, akik minket néznek röhögve. Megvonja a vállát.

- Hát csak, tudod – mondja, ahogyan taposni kezdi a lábával a lucskot. – Nem félsz attól, hogy mi lesz, ha mégsem jön össze a dolog? Mármint… Érted.

- Mármint ha szakítunk?

Bólint.

- Tudom, hogy tulajdonképpen én bátorítottalak meg minden – magyarázza –, de nem tartasz attól, hogy… mi lesz akkor? Úgy értem, a barátságotokkal.

Bassza meg!

Bobbynak igaza van. Az ötmillió kétségem meg idiótaságom között egyszer sem gondoltam erre, pedig annyira kurvára nyilvánvaló. Ennek kellett volna lennie a legelső gondolatomnak tegnap, vagy akár csak Brad buliján. Mi a fenét fogok csinálni, ha nem jön össze a dolog Gillel, és örökre elveszítem? Hogy lehettem ekkora barom? Hogy a picsába tehettem kockára a barátságunkat valami ennyire kibaszottul bizonytalanért?

Elönt a pánik. Bob alighanem látja rajtam, mert azonnal aggódón a vállamra teszi a kezét, és sajnálkozva habogni kezd.

- Jaj, Sam, ne haragudj! – mondja. – Akkora hülye vagyok, sajnálom! Nem kellett volna ilyeneket mondanom, nem is tudom, hogy mit képzeltem…

Megrázom a fejem. Bobby arcán a sajnálat akkora mértéket ölt, hogy még nekem támad bűntudatom, amiért kiakadtam.

- Semmi gond, Bobby.

- Nem úgy értettem, ahogyan hangzott – mentegetőzik. – Mármint, rengeteg ember van, akik már középiskolában összejöttek, és aztán később összeházasodtak meg minden. Egy csomó ilyen van. Ha valaki, akkor Gilbert meg te biztosan így lesztek – mondja. – Biztos vagyok benne.

Már éppen válaszolnék, de csörögni kezd a telefonom. Erőltetetten rámosolygok a lányra, aztán kihalászom a zsebemből a mobilomat. A kijelzőre nézek.

Apa.

***

Suli után megint Gilbertéknél vagyunk, csak mert fő a változatosság. Az ágyon ülünk – igen, ülünk –, és nem csinálunk semmit. Semmit. Semmi olyat, legalábbis. Pedig kéne. Jó lenne. Helyette tévét nézünk. V, mint Vérbosszút, mert Gilbertre rájött a DC-láz, ami vicces, mert rohadtul marveles.

Nem nagyon merek ránézni. A Bobbyval folytatott beszélgetés eléggé betette a kaput, és erre még apám is rárakott egy lapáttal. Alig húsz perc alatt a kedvem hányingert keltően boldogból a béka segge alá süllyedt, egy meggondolatlan mondatnak meg egy kapuzárási pánikban szenvedő szülőnek hála.

A filmet már vagy ezerszer láttam, ezért egyáltalán nem képes lekötni, hogy legalább néhány órára ne ilyen hülyeségeken kattogjak. Szívesebben csinálnék valami mást. Furcsa kényszert érzek arra, hogy hozzáérjek Gilberthez, de nem merek. Nem teljesen értem, hogy miért – a pároknál természetes dolog, nem? Főleg akkor, ha az egyik fél enyhén ki van készülve. Viszont ötletem sincs, hogy Gilnek mi a véleménye erről. Legjobb barátként minden volt, csak összebújós nem – honnan tudjam, hogy ez még mindig érvényes-e?

A kóláért nyúlok az éjjeliszekrényen. Üres a poharam. Sóhajtok és visszarakom a helyére, majd a falnak támasztom a fejem.

- Van még a hűtőben – szól Gilbert tárgyilagos hangon. Egy pillanatra sem veszi le a szemét a képernyőről, pedig valószínűleg már ő is kívülről fújja az egészet. Elegánsan majszolja a popcornt.

- Nincs az az isten, amiért elmennék odáig – felelem.

Gilbert visszafogottan felkacag. A saját poharáért nyúl, ami még teljesen tele van, és odaadja nekem. Még mindig nem néz rám, csak a filmmel foglalkozik. Elveszem tőle az üveget, és kortyolok belőle. Megpróbálok nem fennakadni azon, hogy önszántából nekem adta.

- Kösz – mondom, ahogyan felé nyújtom a poharat. Nem veszi el.

- Tedd le – válaszolja a tévét bámulva.

Feltérdelek az ágyon, és megkezdem a műveletet. Csakhogy ahhoz, hogy a poharat lerakjam Gil éjjeliszekrényére, át kell hajolnom a srác fekvő alakján. Vagy fel kell kelnem, ami ugyebár nem opció. Szóval a könyökömön megtámaszkodok Gilbert egyik oldalánál, a másik kezemet kinyújtva pedig óvatosan lehelyezem az üveget az asztalra. Gilre nézek. Engem figyel.

Aztán megragad a derekamnál, és lenyom az ágyra. Az egyik lábát az enyéim közé nyomja, a kezével meg a pólómat markolja, miközben az enyémre tapasztja a száját. Lecsukom a szemem és átkarolom a vállát. Kinyitom a számat, Gilbert nyelve pedig már abban a pillanatban bent is van. Megkönnyebbülten kifújom a levegőt. Erre vártam.

Gil simogatni kezd a felsőmön át. A keze óvatosan köröz a derekamon meg a hasamon, és az egésztől kiráz a hideg, a lehető legjobb értelemben. Az összes aggasztó gondolatom menten kiugrik az ablakon, mert egyszerűen semmi másra nem tudok koncentrálni, csak Gilbert illatára és arra, hogy milyen jó érzés az, amit csinál. Olyan izgatott vagyok a közelségétől, hogy mindenem remeg, ami egy igazán megszokott dolog már nálam, de most valahogy egy teljesen új fokozatot ér el. Valahogy más.

Beletúrok Gilbert hajába. Olyan hevesen csókol ő engem én meg őt, hogy összekoccan a fogunk, többször is. Elharapja a felső ajkam, de rohadtul nem érdekel. Cserébe ráharapok az övére, ő meg elhúzza a száját. Beletelik egy pillanatba, mire rájövök, hogy mosolyog. Arrébb húzódik, és a homlokomnak veti a homlokát. Úgy kapkodok a levegőért, mintha maratont futottam volna, viszont ő sem néz ki másként, szóval elégedett vagyok magammal.

A tévében valami felrobban. Odakapom a tekintetem. Mikor visszanézek Gilre, ő még mindig engem figyel. Megnyalom a számat. Az arcára teszem a kezem, és közelebb húzom magamhoz. Puszit nyomok a szájára. Ő is az enyémre.

A falnak támasztja a párnáját, és nekiveti a hátát. Lejjebb csúszik az ágyon, hogy feküdjön, miközben én könyökölve bámulom, hogy mit csinál. Kényelmesen elhelyezkedik, aztán rám néz.

- Még ma idejössz, vagy örökre ott fogsz szobrozni? – kérdezi gonoszan, felhúzott szemöldökkel.

Meghökkennek.

Pár másodperc kell, mire túllépek a kezdeti sokkon és rájövök, hogy mit akar pontosan. Megköszörülöm a torkomat, aztán közelebb araszolok hozzá. Melléfekszek, és ráhajtom a fejemet a mellkasára. Átölelem. Visszaölel. A puszta mozdulattól jobban kalimpál a szívem, mint a leghevesebb csókcsatáinktól. (Oké, ez nem teljesen igaz, de éljen a költői túlzás.)

Gilbert beletúr a hajamba. Nem mond semmit, egyszerűen csak babrálni kezd a tincseimmel, miközben én keservesen próbálok a film hátralévő részére koncentrálni, de szánalmas kudarcot vallok. Nem teljesen értem Gilt: az egyik pillanatban gonosz és nagyképű, a következőben meg olyan kedves dolgokat csinál, amiket egyáltalán nem nézne ki belőle az ember. Mondjuk az eléggé szomorú, hogy erre csak most jövök rá. Bár végül is nem nagy meglepetés: nyilván emberből van, és nyilván van szíve. Márpedig az emberek általában tesznek kedves dolgokat a szerelmükkel, nem?

Oké, el sem hiszem, hogy ezt komolyan kimondtam. Illetve gondoltam. Tökmindegy.

És ennyi a gondtalan jókedvemnek. Ahogy végigfut a gondolatmenet, azonnal visszaemlékszem arra, amit Bobby mondott és arra, amit apa. Rohadtul félek attól, hogy ez a kapcsolatszerű izé rámegy a Gilberttel való barátságomra. Ugyanakkor azt sem tudom elhinni, hogy valaha szakítanánk. Miért tennénk? Egyszerűen képtelenségnek tűnik – de két héttel ezelőtt az is lehetetlennek tűnt, hogy egyáltalán összejöjjünk.

- Oké, ki vele! – mondja Gilbert. A kezébe veszi a távirányítót, és megállítja a filmet.

Sóhajtok. Arrébb mozdulok az ágyon, és oldalasan melléfekszek, hogy lássam az arcát. A szemébe nézek. Ötletem sincs, hogy mivel kezdjek és mit mondjak. Szóval Gil kérdez.

- Miről beszéltetek Bobbyval? – kezdi. – Azóta fura vagy.

- Csak... – motyogom – dolgokról.

Felvonja a szemöldökét.

- Aha, értem. És milyen dolgokról, egészen pontosan?

Egy ideig habozok. Vajon mit fog szólni, ha elmondom neki, hogy Bobby tud rólunk? Sajnos csak egyféleképpen tudhatom meg. Szóval nyelek egy nagyot és egyszerűen kibököm.

- Rólunk.

Feszült csend. Gilbert sokáig nem szól semmit, csak az arcomat figyeli. Még levegőt sem vesz. Aztán lassan kifújja, és a nyakamra teszi a tenyerét.

- Ezért találkoztatok a múltkor – mondja. – Amikor láttalak titeket a házatok előtt.

Bólintok.

- Nem tudtam, hogy mit csináljak – magyarázom. – Valakinek muszáj volt elmondanom, mert majdnem beleőrültem.

- De jól fogadta. – Inkább hangzik kérdésnek, mint kijelentésnek. Megint bólintok. – Feltételezem, hogy nem ezen akadtál ki délután.

- Haragszol? – kérdezem válasz helyett.

Megrázza a fejét.

- Szóval?

Felnyögök. Visszagondolok a telefonbeszélgetésre, és nem akarom elhinni. Megint úgy érzem, mintha gyomron vágtak volna.

- Apa felhívott – felelem végül. Úgy döntök, hogy azt kihagyom, amit Bob mondott. – Izgatott a baba miatt, asszem. A barátnője meg állandóan célozgat, mióta megtudták. – Közelebb csúszok Gilhez, és az oldalába fúrom a fejem. – Szóval apa átment filozófusba, és megkérdezte magától, hogy mit is akar az élettől meg a faszom tudja még, hogy milyen szarságokat mondott – motyogom a felsőjébe. – Mindegy. Szóval a lényeg az, hogy apa elveszi Tiffanyt, mielőtt még nagyon látszana a terhesség. Merthogy megérdemli a gyerek, hogy minden úgy legyen, ahogyan illik vagy mi a szar.

- Azt a kurva élet – reagálja Gil a fejét fogva.

Belenevetek a mellkasába.

- És még lehet tovább fokozni – mondom. – Engem kért meg, hogy legyek a tanúja. Szerinted milyen kurva jó már?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés