Gombóccal a torkomban állok Gilberték ajtaja előtt. Beharapom a számat, és felnézek a srác ablakára. Nem látok semmit, mert a függöny be van húzva. Mély levegőt veszek, és úgy döntök, nem foglalkozok a szorító érzéssel a mellkasomban. Előszedem minden megmaradt bátorságomat, és megnyomom a csengőt.

Eltelik egy-két perc, mire Kate ajtót nyit. Amikor meglát, az arcára azonnal kiül az a sajnálkozó mosoly, ami már három napja fogad, valahányszor megjelenek a küszöbükön. De nem küld el, habár lehet, hogy kevésbé érezném magam szarul, ha azt tenné. Mindenesetre ő csak sóhajt egyet, és megrázza a fejét.

Gil hétfő délután óta nem beszél velem. Miután Bobby előadta a színjátékot Tracy előtt, és Gilbert elhúzott a fenébe, megpróbáltam megkeresni és beszélni vele, de minden szó nélkül a képembe vágta az ajtót. Hívtam telefonon, írtam neki üzenetet, még az anyját is megkértem, hogy beszéljen vele, mint valami hülye kisiskolás, de semmi. Az iskolában még csak arra sem méltat, hogy rám nézzen. Amint belépek a terembe vagy megérkezek a könyvtár elé, ő fogja magát és otthagy.

A srácok is észrevették, természetesen. Eléggé hülyék lennének, ha ez elkerülné a figyelmüket. És mivel Gil kerül – nem csak engem, hanem a többieket is –, ezért én vagyok az, akit állandóan kérdezgetnek, hogy mégis mi történt. Csakhogy fogalmam sincs, hogy mi történt. Ötletem sincs, hogy mit csesztem el, amiért így viselkedik velem. Nem csináltam semmi rosszat.

Elköszönök Kate-től és hazasétálok. A konyhába megyek, töltök magamnak egy pohár narancslevet, és leülök az asztalhoz. Anya még dolgozik, Drake pedig valahol elvan, így teljesen egyedül vagyok a házban. És ez rohadtul furcsa. Sosem kellett egyedül lennem itt, legalábbis nem huzamosabb ideig, mert ilyenkor mindig Gilberttel vagyok. Arról nem is beszélve, hogy ma szerda van – Odaátot kéne néznem azzal az idiótával, nem pedig falra kenődött életkedvvel szürcsölgetnem a gyümölcslevet a kihalt házban.

Hátradőlök a széken. Sóhajtok egyet, a kezembe temetem az arcomat. Próbálom megfejteni, hogy mi a fenét rontottam el, miközben igyekszem figyelmen kívül hagyni, hogy mennyire szarul esik Gilbert viselkedése. És hogy mennyire visszasírom a hétvégét.

Az asztalra könyökölök, és a homlokomat a tenyeremnek támasztom. Az eszem újra meg újra Gilberten jár, a legrosszabb az egészben meg az, hogy valahányszor a srácra gondolok, cseszettül furcsán érzem magam. Mint az elmúlt két és fél hétben állandóan. És az egésztől kezd egy lehetetlen gyanú formálódni bennem, amit igyekszek nagyon-nagyon mélyre elásni magamban, csakhogy kurvára nem járok sikerrel.

Valakivel muszáj beszélnem erről az egészről, mert ez így nem mehet tovább. Ha még egy napot magamban kell tartanom ezt az ötmillió kérdést, fel fogok robbanni. Szóval előveszem a mobilomat, és emelkedő pánikkal a mellkasomban tárcsázom az egyetlen személyt, akihez fordulhatok.

***

A Pegazus előtt találkozunk. Bobby a bejárattól néhány méterre áll, acélbetétesben, csíkos vastag harisnyában és miniszoknyában, szövetkabátban és a hidegtől remegve. Fázósan összefont karokkal és lábakkal mered rám, amikor meglát, és az arca azonnal aggodalmas ábrázatot ölt, ahogyan közelebb érek. Vaksötét van és rohadék hideg, az utca pedig kihalt és néma.

- Sam! – ölel át Bob, amikor meglát, én meg zavart mosollyal az arcomon viszonzom a gesztust. – A szívinfarktust hoztad rám!

- Bocs, Bobby – paskolom meg a vállát.

- Mi a baj, tökfej? – kérdezi komolyan, amikor elválunk.

Fújok egyet, és az előttem feszítő rózsaszín, világító szárnyas lóra nézek. El sem merem hinni, hogy tényleg itt vagyok. El sem merem hinni, hogy tényleg ki fogok tálalni Bobnak. Az egész annyira abszurdnak tűnik.

- Sam, jól vagy? – kérdezi a csaj összevont szemöldökkel. – Nem akarsz bemenni?

A bár felé int, de megrázom a fejem.

- Nem – mondom, de hogy az első vagy a második kérdésére válaszolok-e, azt egyikünk sem tudja. – Menjünk valami csendesebb helyre, jó?

- Oké, te tudod – felel.

Megvonja a vállát, és belém karol. Sétálni kezdünk, az utcán lefelé, az erdő meg a romok irányába, lassan, komótosan. Nem szólok egy szót sem, mert annyira ideges vagyok. A szívem a torkomban dobog, de most egyáltalán nem úgy, mint ahogyan akkor szokott, amikor Gilbert közelében vagyok. Ez az idegesség kellemetlen, nincsen benne semmi jó. Legszívesebben elszaladnék előle a francba.

Bobby sem erőlteti a társalgást, amiért külön hálás vagyok. Szimplán csak belekarol a kezembe, és minden további nélkül hagyja, hogy vezessem. Nagyjából húsz perc, mire az erdő széléhez érünk, de jobboldalt helyett, amerre a romok vannak balra fordulok egy tágasabb sétálóutcára. Onnan már csak néhányszáz méter a park.

Megfogom a rácsot, és belököm a kaput. Megindulunk a park belsejéhez, ahol a tó van, és leülünk egy padra a partjánál. Alig látok az orromig, mert a világítás fele kiégett.

Bob sóhajt egyet, aztán összedörzsöli a tenyerét, hogy egy kicsit felmelegítse az ujjait. A kabátom zsebébe nyúlok, és kihalászom belőle a kesztyűmet. Az ölébe dobom. Rám néz, álvigyorral az arcán megköszöni, aztán sietve felhúzza. Felrakja a lábait a padra, majd átöleli őket a kezével. Türelmesen vár, hogy végre elmondjam neki, mi a fenéért rángattam ide az éjszaka közepén, a mínusz ötszáz fokban.

Sóhajtok. A hajamba túrok és felnézek az égre. A holdat sem látom a felhőktől, nemhogy a csillagokat. Nyelek egy nagyot, aztán lassan Bobbyra nézek. Ötletem sincs, hogy mit mondjak vagy hol kezdjem. Nem tudom, hogy hogyan fog reagálni az egészre, ezért piszkosul félek attól, hogy meg fog utálni, ha elmondom neki azt, amit akarok.

Mély levegőt veszek, és lassan kifújom. A sálammal babrálok, miközben megpróbálom összeszedni a gondolataimat. Fázik a kezem.

- Most már tényleg aggódok, Sam – mondja Bob nagy szemeket meresztve rám. – Mi a baj?

A kérdéstől akaratlanul is elfintorodok, de egyébkén jól esik. Ez az egyik dolog, amit bírok Bobbyban: igaz, hogy az esetek többségében egy nagyszájú liba, de jól tudja, hogy az embernek mikor van szüksége a komolyabbik énjére. Lehet, hogy az együtt töltött időkben általában beszólogat meg szívatja a népet, de attól még jó barát.

- Köze van Gilberthez? – folytatja a csaj.

Felnevetek, nem teljesen őszintén.

- Minek nincs? – sóhajtom.

Lenézek a cipőmre. A hó alatt egy centit sem látok belőle, és ráadásul kezdenek zsibbadni az ujjaim. Követem Bobby példáját, és felhúzom a mellkasomhoz a lábamat. Ráhajtom a térdemre a fejemet. Megnyalom a számat és nagy levegőt veszek. Ki kell mondanom, különben tényleg megőrülök.

- Gilbert megcsókolt – nyögöm ki keservesen.

Bob megdermed mellettem. Nem merek ránézni, helyette inkább csak meredten bámulok a tó befagyott vizére, de attól még a szemem sarkából látom, hogy engem figyel. Nem mozdul, csak a szemöldökét ráncolja enyhén eltátott szájjal, hosszasan és némán.

Beharapom a számat. Kifújom a levegőt, egyszerre megkönnyebbülten és halálra rémülve, mert fogalmam sincs, hogy ezután mi következik. Visszafojtott lélegzettel várom Bobby reakcióját.

Megkapom.

Nevetésben tör ki.

Idegtől remegve nézem, ahogyan a lány hahotázva előre görnyed, és a térdét kezdi csapkodni. Kibaszott hosszú percekig csak röhög, olyan erővel és beleéléssel, hogy még a szemei is bekönnyeznek tőle, miközben az én torkomban akkora gombóc van, hogy egy pillanatra levegőt sem kapok. Bobby csak tovább nevet, egy idő után hátraveti a fejét és becsukja a szemeit, de abba nem hagyja, csak nagyon-nagyon sokára, amikor már annyira ideges vagyok, hogy azt sem veszem észre, hogy a kezeim teljesen elzsibbadtak. Begyömöszölöm őket a kabátom zsebébe.

- Menj az anyádba, Sam! – kacag, egy kicsivel higgadtabban. – Szemét állat, komolyan azt hittem, hogy valami bajod van! – folytatja. – De jó vicc volt, egy pillanatra tényleg elhittem.

A kabátja ujjába törli a szemeit, és rám néz. Még mindig vigyorog.

Egy pillanatra elgondolkodok azon, hogy kihasználom a helyzetet és úgy teszek, mintha valóban csak egy hülye poén lett volna, de végül ellene döntök. Ha most nem mondom el Bobnak és tisztázom a helyzetet legalább magammal, akkor soha a büdös életben nem fogom. Szóval komolyan Bobbyra nézek, és megismétlem:

- Gilbert megcsókolt, Bob – mondom. – Két héttel ezelőtt, miután leestem a romokról. – Habozok egy sort. Az ujjaimat tördelem a térdemen. – Aztán Brad buliján is, és... a hétvégén is.

A csaj szemei elkerekednek, és pár pillanatig szótlanul bámul rám.

- T-tényleg? – kérdezi habogva. Bólintok. – De… Mármint…

Megáll. Mély levegőt vesz, gondolom hogy lenyugtassa magát vagy összeszedje a gondolatait, aztán feltartja a mutatóujját és még mindig nem mond semmit. Ráncolja a szemöldökét, szóra nyitja a száját, becsukja. Rám néz. Másodpercek alatt rendezi magában a dolgot, és amikor újra megszólal, teljesen más embernek tűnik, mert a hangja nyugodt és megértő, az arcának vonásai pedig komolyak.

- Elmondtad valakinek? – kérdezi halkan.

Megrázom a fejem. Nagyot nyelek, és a tóra nézek.

- Csak neked.

Bólint. Megvakarja a fejét.

- Hát, ez sok mindent megmagyaráz – sóhajtja egy halvány mosollyal a szája szélén.

Értetlenül ránézek.

- Mit?

- Először is azt – kezdi –, hogy miért nézett rám egész héten úgy, hogy éjjelente nem mertem tőle elaludni. Meg hogy miért tűnt úgy, mintha Tracyt még nálam is jobban fel akarná boncolni – mondja. Megvonja a vállát. – A féltékenység már csak ilyen, mi?

Elfintorodok.

- Mi… - Elakadok. – Mi nem… járunk, Bobby.

- De azt mondtad, csókolóztatok. Többször is – felel. – Ha nem jártok, akkor mit csináltok?

- Ez… - Megvakarom a fejem. – Ez nem olyan. Mármint… Úgy értem, ő Gilbert!

- Igen, és?

Sóhajtok.

- Csak nem értem az egészet.

- Mit nem értesz ezen? – kérdezi, két oldalán szélesen kitárt karokkal.

- Hogy mi történik, mondjuk – válaszolom, de Bobby úgy látszik, nem érti, hogy miről beszélek. – Bob, két héttel ezelőttig fel sem merült bennem a gondolat, hogy Gilbert meg én valaha is smárolni fogunk!

Felvonja a szemöldökét.

- Biztos?

- Igen!

- Hazudsz.

- Nem!

Keresztbe teszi a lábait, és összefonja a mellkasán a kezeit. Elhúzza a száját.

- De, mint a vízfolyás – erősködik teljes meggyőződéssel. – Valld be!

- Nem hazudok! – vágom rá azonnal, mire megrovón bámulni kezd. Sóhajtok. – Oké, talán egyszer-kétszer voltak fura gondolataim, de nem…

- Bele vagy zúgva Gilbertbe! – üvölt fel.

- Nem vagyok! – mondom, a kelleténél sokkalta hangosabban. A számba harapok, és nyugodtságot erőltetek magamra. – Nem vagyok, érted? Nem lehetek, ez nem így megy!

- De igen! – nevet. – Ez pontosan így megy.

A kezembe temetem az arcomat. Kitámasztom a könyökömet a térdemen, és előrehajolok. Próbálom lenyugtatni magam.

- Rendben – szólok. – Tegyük fel, hogy esetleg, esetleg tetszik Gilbert Kibaszott Halvore. Akkor most mi a fasz van?

Megint érzem a gombócot a torkomban. Anyára gondolok meg Drake-re, és arra, hogy mi a fenét fognak szólni, ha rájönnek. Az oké, hogy Bobby ilyen jól fogadta, az más – az interneten eléggé sok dolgot lát meg olvas az ember, amitől nyílttá válik rengeteg mindenre. De az én családom nem tartozik ide, és ezt nagyon jól tudom. Ha rájönnek, hogy Gilbert meg én csókolóztunk – még ha nem is járunk vagy ilyesmi –, akkor ki fog törni a balhé, és egy életre meg fognak utálni. Kétségem sincs efelől, a tudat meg eléggé betesz a jókedvemnek.

- Sam? – legyinti meg Bob a kezét előttem.

Összerezzenek. Ránézek.

- Szerintem túlaggódod – szól. – Ez nem egy tragédia, hülyegyerek. Csak smároltatok, nem dőlt össze a világ.

- Anya meg Drake nem így fogja gondolni, amikor megtudják – mondom ki hangosan is. – És… Gilbert a legjobb barátom, mióta az eszemet tudom, és egyszerűen csak nem értem, hogy mit miért csinál, tudod? – kérdezem. – Honnan a picsából kéne tudnom, hogy akkor ez most mi, ami köztünk van, ha? Amennyire Gilbertet ismerem az is lehet, hogy csak unatkozott, vagy ez is csak egy újabb mód arra, hogy velem baszakodjon!

Bobby gyanús szemeket meresztve bámul rám. Hátrafésüli a haját az ujjaival, aztán ismét rosszallón keresztbefonja a kezeit a mellkasán, és beszívott szájjal hátradől a padon.

- Mi van? – kérdezem.

- Nem beszéltétek meg, igaz? – sóhajt fáradtan. – Erről van szó? Mind a ketten a formátokat hoztátok és úgy csináltatok, mintha tök átlagos dolog lenne az egész, csak azért, mert féltetek attól, hogy mit fog mondani a másik – magyarázza elmélyülten. – Tényleg ennyire barmok vagytok? Mi a hét szentségnek kell ennyire túlbonyolítanotok mindent?

Nem válaszolok, inkább a tavat kezdem bámulni. Igaza van, naná hogy.

- Sam – kezdi ismét. Csak akkor folytatja, amikor ránézek. – Az emberek általában azt smárolják le, aki bejön nekik. Ez duplán igaz Smaugra is, és most felejtkezzünk meg a tavalyi ribancáról, oké? – Előrehajol. – Te vagy a legjobb barátja, sőt az ő felfogásából az is lehet, hogy az egyetlen. Nem csókolt volna meg, ha nem jelentett volna valamit a számára, és főleg nem ismételte volna meg többszörösen.

Bólintok.

- Oké, akkor mi a szarnak bánik velem úgy, mintha leprás lennék?

Megvonja a vállát.

- Feltételezem, hogy a tracys dologhoz van köze – szól. – Szerintem féltékeny.

Felhorkantok.

***

Még úgy egy óráig beszélgetünk Bobbyval, aztán megindulunk haza. A csajnak sikerül lenyugtatnia legalább erre a kis időre. Jól esik tudni, hogy legalább egy barátom van, aki nem akad ki azon, ha két srác ledugja a nyelvét egymás torkán.

Nem sokkal kilenc után érünk a mi házunkhoz. Bobby sóhajt egyet, a lehelete látszik az utcai lámpa fényében, ahogyan a csaj összecsapja a tenyerét, és felém fordul. Rávigyorgok.

- Biztos, hogy ne kísérjelek haza? – kérdezem már vagy századszorra.

- Biztos – feleli. – Nagykislány vagyok.

- Oké.

Kínosan állunk egymással szemben. Bobra nézek, a házunkra, az útra, aztán vissza a csajra. Ő vigyorogni kezd, aztán harsányan felnevet, és a vállamba bokszol. Abbahagyja a kacagást, rám néz, a tekintete ellágyul, majd a nyakamba borul. Meglepődve megpaskolom a vállát.

- Jaj, Sam, te akkora egy szerencsétlenség vagy – mondja.

- Kösz, Bob, én is téged – válaszolok szemet forgatva, bár még mindig engem ölelve nem valószínű, hogy látná. Mindegy, nem ez a lényeg.

Leválik rólam. Összecsapja a tenyereit, előre meg hátra billeg a lábain, majd komolyan a szemembe néz.

- Tényleg ne aggódd túl a dolgot, oké? – kérdezi. – Minden rendben lesz. Anyudékkal is meg a Jokerrel is.

Beharapom a számat. Bólintok.

- Oké – mondom. – Kösz, Bobby, tényleg. És bocs, hogy elrángattalak ma.

- Ugyan már! – legyint. – Csak könyörgöm, beszéld meg a dolgokat azzal az idiótával, jó? És ne szard össze magad! – rázza felém a mutatóujját. – Legalább tettesd, hogy férfiból vagy, rendben?

- Rendben – válaszolom. Ölelésre tárom a karjaimat, életemben talán másodszorra önszántamból, Bob meg készségesen el is fogadja. – És bekaphatod.

A mellkasomba nevet.

- Azt Gilbertre hagyom.

Érzem, hogy fülig vörösödök a gondolatra, de nem tudom megállni, hogy ne nevessek.

Aztán az utca túloldalán valami éktelen hangzavar támad, mintha fém csapódna a betonra és kezdene gurulni rajta. Bobby arrébb húzódik és velem együtt a hang irányába néz.

Ledermedek.

Gilbert.

Gilbert, olyan dühös és haragos tekintettel, amilyent még soha nem láttam tőle. A házuk előtt áll a járdán, mellette a kuka, a kezében egy fekete szemeteszsákkal. Engem néz, tisztán a szemembe bámul, és a tekintetétől remegni kezd a lábam.

Bobby teljesen ellép mellőlem.

Aggódva rám pillant, féloldalas mosolyra húzza a száját, aztán int egyet, és halkan elköszön tőlem. Mire sikerül elszakítanom egy másodpercre a tekintetemet Gilberttől és felfogom, hogy mi történt, a lány már az utca végén jár. Pár pillanat múlva eltűnik a sarkon, én meg ott állok továbbra is a házunk előtt, teljesen ledermedve, miközben Gil összeszorított állkapoccsal, tiszta erőből a kukába vágja a szemet, és rácsapja a fedőt, ami a lába elé esett korábban. Az egész jelenet közben végig a szemembe néz, és a tekintete olyan sértődött, hogy a tüdőmben reked a levegő.

Kifújom. Mély levegőt veszek, egyrészt azért, mert olyan sokáig tartottam bent, hogy majdnem megfullasztottam saját magam, másrészt meg azért, hogy Bobby tanácsát megfogadva megembereljem magam, és erőt gyűjtsek a Gillel való beszélgetéshez. Nem teljesen sikerül a feladat, mert mire elhatározásra jutok már annyira remeg a lábam, hogy majdnem összeesek, de azért kocsonyás térdekkel lelépek a járdáról, és még mindig a baltás gyilkos arcába meredve megindulok felé.

És akkor Gilbert fogja magát és minden szó nélkül hátat fordít nekem, és visszatekintés nélkül bemegy a házba. Olyan erővel csapja be maga után az ajtót, hogy tisztán hallom, ahogyan beleremegnek az ablakok és a srác mostohaapja dühösen utána üvölt.

Áucs.

Sokkoltan állok az út közepén, miközben Gilbert ablakát nézem. Nem értem az egészet. Nem értem, miért ilyen. Semmi oka nincs arra, hogy így viselkedjen, és ezt tudnia kéne neki is.

Addig ácsorgok egyhelyben, míg meg nem látom, hogy Gil szobájában felkapcsolódik a villany. A srác az ablakához lép, két kezével dühösen megmarkolja a függönyt kétoldalt, aztán megáll a mozdulatban. Engem néz, én meg őt. Nem tudok tenni ellene, de kibaszottul sértetten érzem magam, higgyen ő akármit is. Legszívesebben a képébe üvöltenék és jól fel is pofoznám, amiért ekkora barom, amiért ekkora seggfej, amiért ilyen… gilbert.

A srác egy határozott mozdulattal összehúzza a függönyeit.

Összeszorul a mellkasom. Egyszerre vagyok hihetetlenül mérges és szomorú.

***

Másnap sem jobb a helyzet. Reggel Gilbert még nagyban alszik, mikor én már megindulok a suliba – úgy látszik, szívesebben késik el, minthogy velem kelljen töltenie egy kevéske időt. Szóval mérges-keserű hangulattal, egyedül baktatok végig az úton a nyomordomb felé, az életkedvem valahol a béka segge alatt, a rögtönzött hóvihar meg nem igazán segít rajta. Mire beérek a suliba már teljesen átfagyok, az ujjaimat meg szinte egyáltalán nem érzem, mivel a kesztyűm tegnap este Bobbynál maradt. Hurrá.

Érzéketlen kezekkel kigombolom a kabátomat, de mivel vérkeringésem konkrétan nincs, ezért eléggé lassan haladok a dologgal. Nagyjából tíz perc telik el, mire az első gombbal végzek, viszont innen már viszonylag könnyebben megy. Csakhogy minden egyes kicseszett gombbal egyre dühösebb és ingerültebb vagyok, és nem teljesen értem, miért. Dühít Gilbert viselkedése, istentelenül. A múlt esti jelenete betette a kaput: sosem hittem volna, hogy egyszer képes lesz ennyire felhúzni, de a makacs értetlenségével és indokolatlan sértettségével egy új fokra emelte a bunkóságot. Kibaszottul nem adtam neki okot arra, hogy így viselkedjen, még akkor sem, ha másoknak esetleg úgy tűnt, mintha érdekelne Tracy – de ez nem számít, mert neki ismernie kéne annyira, hogy tudja, nem szokásom egyszerre két embert hülyíteni. Meg most őszintén: Tracy?!

Végzek a kabátommal. Dühösen bedobom a szekrényembe – Gilbert és az én szekrényembe –, aztán a hátamra kapom a táskámat és feltrappolok a könyvtárhoz. Tadaco és Rió már ott ülnek, az előbbi kémiakönyvet olvas (tipikus), a másik meg a mobilján játszik (nagyon meglepő). Mérgesen a padra dobom a hátizsákomat Rió mellé, mire a srác ijedten összerezzen, de nem kérek bocsánatot. Levágódok mellé és beszívott szájjal meredek magam elé. Előbb-utóbb fel fogom pofozni Gilbertet.

Oldalra kapom a fejem. Rió és Tada engem néznek aggodalmas tekintettel, a lány még a könyvét is becsukta. Egészen megható – volna, ha nem teperne annyira Gilbert után. Bár… ahogyan a seggfej mostanában viselkedik, az is lehet, hogy lepasszolom neki. Vagy nem.

- Mi van? – kérdezem mogorván, összefont kezekkel.

Rió kilép a játékból. A zsebébe süllyeszti a mobilját. Ismét megfontolom a könnyekig hatódás lehetőségét, de végül megint elvetem.

- Neked is jó reggelt – szól a srác felhúzott szemekkel.

Sóhajtok. Megpróbálom lenyugtatni magam.

- Bocs – mondom neki meg Tadának is. A hajamba túrok, és a fal hideg csempéjének nyomom a fejem.

- Valami baj van, Sam? – kérdezi Tadaco halkan. Ránézek.

- Semmi, Tada, kösz – mondom neki mosolyogva, mire halványan viszonozza, aztán újra előveszi a könyvét, és buzgón olvasni kezdi.

- Beszéltél már Gillel? – kérdezi Rió semleges hangon, én meg keserűen elhúzom a szám.

A szemem sarkából látom, hogy Tadaco hegyezni kezdi a fülét. Megpróbálom nem felhúzni magam rajta.

- Próbáltam, de hozzám se szól – felelem visszagondolva a tegnap estére. – Lassan már kijár neki egy pofon.

- Hm – hümmögi Rió elgondolkodva. – Nagy lehet a gáz, ha már te is ennyire nem bírod.

Megvonom a vállam.

- De miért viselkedik így? – kérdezi Tadaco olyan halkan, hogy szinte meg sem hallom. – Hétfő reggel még nem volt semmi baja, nem?

Sóhajtok. A szemközti ablakot bámulva válaszolok Tadának.

- Mégis ki tud rajta kiigazodni?

- Neked eddig egészen jól ment – szól a csaj.

Felé fordulok. Nagy szemeket meresztve néz engem, a szája szélében enyhe mosollyal. Valamiért viszonzom, bár eléggé silányan.

Már éppen mondanék valamit, amikor valaki becsapódik mellettem, olyan erővel, hogy majdnem oldalra dőlök. Odakapom a fejem. Spike vigyorogva a hajamba markol és összekócolja azt valami köszönésféle közepette, majd odahajol Rióhoz és lepacsizik vele, végül hülyülve dob egy csókot Tadacónak. A lány elpirul kissé, és inkább visszafordul a könyvéhez. Spike röhögni kezd. Dől belőle a cigiszag, de nem teszem szóvá.

- Jó a hangulat – mondja vidáman a kékfejű –, ki halt meg?

- Tedd magad tartalékra, Monroe – sóhajtom.

Spike összevont szemöldökkel méreget egy sort. Figyelmen kívül hagyom, csak tovább bámulok ki az ablakon, kegyetlenül idegesen és fáradtan egy időben. Aztán Monroe hirtelen átkarol, és a mellkasára húz, olyan gyorsasággal, hogy esélyem sincs ellenkezni. Ijedten felkiáltok, mire a környéken minden diák ránk néz, de Spike pont leszarja. Az egyik kezével a hajamat kezdi simogatni, a másikkal meg a hátamat, miközben én kétségbeesetten próbálok szabadulni, de nem igazán megy.

- Kicsi Sammynek rossz a kedve – dünnyögi Spike, mintha egy babához beszélne. Ide-oda kezd dülöngélni és kitámasztja az állát a fejemen, folyamatosan engem simogatva és gügyögve.

- Anyádat, Spike, engedj má’ el! – üvöltöm röhögve néhány meghökkent perc után, de totálisan sikertelenül.

Megpróbálom ellökni magamtól, mire belemarkol a pólómba és magához ránt még jobban, én meg vele együtt elterülök a padon. Meglepődve felnyögök. Rió és Tadaco hitetlenkedve figyelnek minket, de hamarosan már csak nevetnek. Nem segítenek.

- Monroe, menj a bús picsába, engedj el! – próbálkozok megint, tettetett haraggal a hangomban. Egy pillanatra se veszi be a srác, csak szorosabban ölel magához.

- Soha! – kiáltja. – Örökké együtt leszünk, Don Samuel! Senki sem választhat el minket egymástól! A szerelmünk…

- Mi a fasz?! – kiáltom közbe.

- …ma éjjel beteljesedik és akkor te is vámpírrá változol és nemzünk…

- Spike, te rögagyú törpefasz, engedj el azonnal!

- …egy csomó vérfarkaskölyköt akiknek Jacob lesz a nevük és együtt csillámlanak a holdfényben…

- Te beteg vagy – sóhajtom beletörődve, még mindig a kékfejű által ölelve.

- …és akkor boldogtalanul halunk még meg nem élünk és te átkeresztelkedsz Bélára és én leszek Eduárd…

- Bella. És Edward – szól közbe Rió röhögve.

- Tökmindegy – mondja Monroe. – És akkor… - Megakad. Tűnődve a plafonra mered, miközben én a mellkasának nyomódva megpróbálom ismét eltolni magam tőle. Nem megy. – Baszd meg, Rió, most elvesztettem a fonalat.

- Hallelúja! – üvöltöm. – Akkor most már elengedsz végre, te elmefogyott?

- Ja, menj is, ha ennyire nem kellek neked! – Ellök magától.

Megkönnyebbülten felülök a padon. Kifújom magam. Spike-ra nézek, és kinyújtom neki a kezem, hogy fel tudjon ülni.

- Te elmebeteg vagy – nevetem ismét.

Spike megvonja a vállát. Még mindig vigyorog.

- De már nem vagy olyan búval baszott.

- Ja – vakarom a fejem. – Kösz.

Rió és Tada ismét nevetésben tör ki. Még mindig a hasukat fogva kuncognak Spike-kal meg velem együtt, amikor Bobby szépen betipeg az acélbetétesében. Azonnal ő is vigyorogni kezd, amint meglát minket, majd minden további nélkül belevágódik az ölembe. Már meg sem lepődök rajta. A vicc az, hogy még csak halovány érzelmet sem vált ki belőlem.

- Hali! – köszön a csaj, a haja az arcomban. Lelököm magam meg Spike közé, mire szúrós szemeket mereszt rám és belebokszol a vállamba. – Mi ilyen vicces?

Rió elmeséli neki Spike ökörségét. Bobby felnevet, élesen és harsányan, ahogyan szokta. Fájósan megnyomkodom a fülemet.

Mikor Bob nevetése alábbhagy, a többiek mindenféléről kezdenek beszélgetni, különösebb tartalom nélkül. Leginkább a tavaszi bál a téma – mint kiderült, két hét múlva esedékes, és a mi osztályunk rendezi, részvétel meg kötelező. Fenomenális. Már alig várom.

Bobby a vállamra hajtja a fejét. Ásít egyet. Ránézek. Azt hittem, hogy szóvá fogja tenni a tegnap estét, de semmi ilyet nem csinál.

 A srácok elhallgatnak. Felkapom a fejem, hogy megnézzem az okát. Gilbert az, természetesen: talpig feketében, Bullet For My Valentine-os pulóverben, szemébe lógó hajjal lépked felénk, és nem tudom eldönteni, hogy a felsője célzás-e vagy sem. Mindenesetre azonnal elfog az ideg, és szó szerint nyelnem kell egy nagyot, hogy lenyugtassam magam, miközben a srác az arcomba meredve, dühös tekintettel sétál felénk, és az arca csak még gyilkosabb vonást ölt, ahogy észreveszi Bob vállamon nyugvó fejét.

Gilbert szó nélkül leteszi Tadaco mellé a táskáját, és leül. A lány izgatottan elrakja a könyvét és a füle mögé tűri a haját, majd kedvesen Gilre köszön. Már épp forrni kezdene bennem a féltékenység, csakhogy Gilbert egyáltalán nem törődik a lánnyal. Némán bólint felé, hogy azért totálisan ne legyen paraszt, aztán előkotorja a mobilját, és azon kezd nyomkodni valamit. Csalódottan-mérgesen felsóhajtok. Egy egészen hangyafasznyit még sajnálom is szegény lányt.

- Szóval tegnap nem jött össze a beszélgetés? – suttogja nekem Bobby a sárkányra tekintve. Némán bólintok. – Berezeltél, mi?

Beharapom a számat, és megrázom a fejem. Kérdőn néz rám.

- Majd később elmondom, jó? – sóhajtok megint.

- Oké – feleli halkan, aztán normál hangerővel hozzáteszi: - Ó, tényleg! Tegnap nálam maradt a kesztyűd.

Reflexszerűen Gilbertre kapom a tekintetemet. A srác baltaarccal rám néz egy pillanatra, aztán szimplán csak elfordul, olvashatatlan vonásokkal. Bobby közben kutatni kezd a táskájában, aminek következtében a kezembe nyom tolltartót, pénztárcát, telefont, kulcstartót, jegyzetfüzetet, parfümöt, fekete rúzst, szemcerkát, hullafehér alapozót, fekete körömlakkot, hajcsatot, három darab mócsinggá hígult matekdolgozatot, egy halomra tépett fizika témazárót, és végül egy rózsaszín unikornis plüsst meg egy Pegazusos poháralátétet, rajta egy telefonszámmal. Spike-kal meg Rióval együtt felhúzott szemöldökkel figyeljük, ahogyan tovább folytatja a pakolást, de a kacatok még mindig ömlenek a táskája mélyéről.

- Á, itt van! – kiált fel diadalittasan Bob pár perc múlva, kezében az én pár kesztyűm, rajta papír meg ceruzadarabkákkal. – Mi van? – kérdezi a csaj, amikor meglátja a fejünket. – Oké, tudom, egy kicsit koszos lett, de semmi olyan nincs rajta, amit a mosógép ne tudna megoldani – magyarázza. Nekem adja, miközben fél kézzel a táskájába kotorja az ölemben gyűlt kupacot. – És még egyszer köszi szépen.

- Szívesen – válaszolom elképedve. A táskája helyén egy kibaszott feketelyuk van.

Óvatosan leporolom a kesztyűt, de tulajdonképpen tök fölöslegesen. A padhoz csapom egyszer-kétszer, de még mindig semmi. Spike tarajával is megpróbálkozom, de a kékfejű arrébb üti a kezemet és megfenyeget, hogy ha a hajához merek érni, akkor kitépi az enyémet, szóval meghátrálok. A végén csak feladom, és belegyömöszölöm a táskámba.

A srácok megint a bálról kezdenek beszélni. Úgy tűnik, mindenki teljesen be van tőle zsongva: még Rió is érdeklődve szól hozzá néha-néha, a lányokról nem is beszélve. Csak Gil meg én nem folyunk bele a dologba, külön-külön meg hasonló okok miatt egyaránt.

- Idén a természet a téma – mondja Tadaco nagybuzgón. – Mr. Donovan azt mondta, az egészet az udvarban fogjuk tartani. Még lovak is lesznek.

- Lovak? – horkant Spike. – Ez most komoly? Bénábbat nem találtak?

- Nem lesz hideg? – kérdezi Rió. – Egészen a jövő hétig havat mondanak.

Tada megszeppenve lehajtja a fejét. Zavartan habog egyet.

- Hát… - kezdi –, végül is ezek még csak ötletek.

- Akkor most mégsem a természet a téma? – kérdezi Bobby értetlenkedve.

- De, de, az – válaszolja a másik lány. – De a többi még nincs eldöntve.

- Aha – mondja Spike minden érdeklődés nélkül, de aztán az arca felragyog. – Tényleg, Sam! – fordul felém. – Most akkor te tényleg Bobbyt viszed a bálba?

A csajra nézek. Bob sűrűn pislog rám, miközben hülyülve a hajával játszik, és bájosan keresztbe teszi a lábait. Mosolyog.

- Persze, hogy engem visz – feleli magabiztosan a lány. – Ki mást vinne, Tracyt?

- Jézus, ne emlegesd azt a csajt – mondom neki szörnyülködve, Rió meg Spike pedig velem együtt undorodik.

- Aha, értem – szól Spike ismét. – De azért táncolsz egyet velem, ugye?

- Persze, ne aggódj – nyugtatgatja Bob azonnal.

- Nem te, asszony! – mondja Monroe. – Sammyt kérdeztem.

- Ne hívj így – vágom rá azonnal anélkül, hogy leesett volna, mit mondott. – Mi van?!

Spike felröhög. Bobby elkerekedett szemekkel felvisít.

- Lemaradtam valamiről? – kérdezi.

Rió fáradtan sóhajt, és előkapja a telefonját.

Gilbert agyfaszt kap.

Megszólal a jelzőcsengő.

Felkelek, Bobbyval a nyakamban. A többiek is szedelőzködni kezdenek, és együtt megindulunk a termeink felé. Kivéve Gil. Ő szó nélkül előrevágtázik, még csak rám sem néz. Ellenben hátulról először még jól belém is jön – szánd szándékkal.

- Hé! – üvöltök utána a vállamat nyomkodva, de hátra sem pillant, csak elhúz a francba.

Bobby sóhajtva rám néz. Aggódó pillantást vet Gilbert után.

- Sam, ezt már muszáj rendeznetek – szól. – Még ma.

- Tudom.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés