- Izé, tehát arra gondoltam – próbálkozik újra Tracy –, hogy mindjárt itt van a tavaszi bál, és… Esetleg, tudod. – Értetlenül pislogok rá. Sóhajt. – Lenne kedved velem menni?

He?

Fingom nincs, hogy erre mégis mit válaszoljak. Az első ötletem az, hogy izomból rávágom, hogy nem, rohadtul nincs hozzá kedvem, de helyette csak okosan, összezavarodva bámulok.  Érzem, hogy az asztalnál minden egyes tekintet rám szegeződik, és egyszerűen csak nem tudom, mit tegyek.

Lendületesen kinyújtom a mutatóujjamat, hogy nyomatékosítsam a mondandómat, bármi is legyen az. Valami udvarias, kedves visszautasítás kéne, ami gondolatban fenomenálisan hangzik, de Sam Evans nem éppen arról híres, hogy képes mindent a tervek szerint lejátszani. Azért kinyitom a számat, hogy mondjak valamit. Nem jön ki hang a torkomon. Becsukom a szám, nyelek egyet, és közben próbálom figyelmen kívül hagyni Tracy teljesen magabiztos tekintetét meg a tényt, hogy Bobby és Spike szétröhögik az agyukat a hátam mögött. A rohadékok.

Megint nekiállok.

- Nézd, Tracy – kezdek bele. Megköszörülöm a torkomat. – Szóval, én…

Monroe felröfög mellettem. Bobby visítva csapkodja a térdét teljesen indokolatlanul, Rió ellenben kurvára leszarja, és csak a telefonját nyomkodja sebesen.

Mély levegőt veszek. Megszólal a jelzőcsengő. Nem hiszek a fülemnek.

Egy másodpercig mozdulatlanul ülök a seggemen, mire felfogom, hogy mi a fene történt. Amikor összeszedem magam, sietve felkapom a táskámat, a hátamra dobom, és kirúgom magam alól a széket. Trant elkerekedett szemekkel, teljesen fonalat vesztve mered rám a barátnőivel karöltve – mikor kerültek ezek ide?! –, míg én elhadarok egy sornyi bocsánatkérést, és gyakorlatilag kirohanok az étkezőből, nyomomban a többiekkel.

***
 

Tracy egész nap a nyomomban van. Az egyetlen szerencsém az, hogy másik osztályba jár, így legalább tanórákon nem kell elviselnem, de egyébként állandóan a seggemben van. És nem értem, miért. Egy hangyafasznyit se.

Oké, nyilván vágom, hogy miért – gondolom tetszek neki vagy valami hasonló, a buliból kiindulva legalábbis. De miért? Sosem beszélgettünk, tulajdonképpen a múlt hétig nem is tudtam, hogy egyáltalán létezik. Semmi értelme nincsen annak, hogy hirtelenjében így rám kattant. Arról nem is beszélve, hogy rohadtmód idegesítő – persze, rendben, valahol nagyon mélyen belül azért egy csöppent hízelgő meg minden, de akkor is. Amikor minden szünetben a nyakadon akaszkodik valaki, akihez semmi kedved, akkor az adott illető kissé irritálóvá válik.

A csaj tényleg minden szünetben velünk van. A hátralévő órák között vagy a folyosón zárkózik fel hozzánk minden kérdezés nélkül, vagy már azelőtt ott ül a könyvtárnál, hogy mi odaértünk volna. És mindig hozza a barátnőit – két vihogó barnahajú lányt, akiknek a jelenlétét Bobby még Tracyénél is nehezebben viseli.

Legalább Trant nem hozza fel ismét a bálos témát. Ugyan látom az arcán, hogy majd’ meghal érte, de nem hozza fel. Én meg nem erőltetem a dolgot. Így is éppen elég nekem, hogy egész nap vele kell lennem.

A másik szar dolog a napban az, hogy nem csak Bobby és én vagyunk frusztráltak Tracytől – amit egyébként a csaj nem vesz észre, vagy csak pont leszarja, hogy a hátunk közepére sem kívánjuk. Gilbert körülbelül egy lépésre van a robbanástól. A vicces rész az, hogy úgy látszik, ezt meg egyedül csak én veszem észre. Lehet azért, mert olyan régóta ismerem vagy valami ilyesmi, bár tulajdonképpen teljesen mindegy. A lényeg az, hogy Gil csőrét valami ki-bebaszottul felbaszta, és én odaakarok menni hozzá és megkérdezni, hogy mi a baja, de nem tudok. Nem tudok, mert ott van Tracy a sarkamban, de leginkább azért, mert ott van Tadaco. Ez pedig engem idegesít fel jobban.

Nem teljesen értem ugyanakkor. Mármint azt, hogy miért zavar ennyire. Gilbert semmi jelét nem mutatja annak, hogy érdekelné a dolog, sőt még csak annak sem, egyáltalán észrevette volna, és mégis: valahányszor Tada közelebb araszol Gilhez, akárcsak egyetlen cseszett centivel, én legszívesebben odamennék és lerántanám szegényt a padról. Mert féltékeny vagyok. Gilbert kibaszott Halvore miatt. Eszem-faszom megáll, komolyan. Még csak nem is járunk.

***
 

Már majdnem vége az utolsó, nyolcadik órának. Olasz. Még mindig gyűlölöm.

Gilbert ebéd óta hozzám se szólt. Időnként rajtakaptam, hogy engem nézett a szeme sarkából, de ettől eltekintve került. Életében először annyira felhúzta magát valamin, hogy még az órára sem figyel oda, mert már az elején kirángatta a táskájából a fülesét, és nemes egyszerűséggel belegyömöszölte mind a két fülébe.

Én pedig már negyven perce harapdálom a számat idegességemben, mert öltetem sincs, hogy miért viselkedik így. Reggel még nem volt semmi baja. Reggel még nagyon is jól volt. Mi változott? Megint valami baromságot csináltam, amivel felkúrtam az agyát? Mit? Mi a szarnak kell ennek a gyereknek ilyen komplikáltnak lennie?

Kicsöngetnek. Megkönnyebbülten fújok egyet, és lustán összecsukom a könyvemet. Mrs. Green még megpróbál valami házi feladatot ránk sózni, mondván hogy írjuk le a füzetünkbe, de nem túlzottan érdekel, ezért nem is foglalkozok vele. Beszórom a táskámba a cuccaimat, és Gilre nézek. A srác észreveszi, hogy őt bámulom, és egy sötét pillantás kíséretében a vállára veti a táskáját. Már éppen kérdezném, hogy suli után kihez megyünk, de amint meglátja, hogy nyílik a szám, a köcsögje kiviharzik a teremből, én meg bámulok utána, mint Castiel a pornóra.

Ez meg most mi a fasz?

Totálisan össze vagyok zavarodva. Eddig sem az eszemért szerettek, de most végképp cserben hagyott az agyam. Ötletem nincs, mit csináltam. Mert szemmel láthatólag velem van a baj.

Lehet, hogy megbánta a hétvégét? Ugyanazt fogjuk eljátszani, mint a romos este után? Ennyire balfasz nem lehetek.

Próbálok nem pánikolni. Veszek egy mély levegőt, kifújom, és megemberelem magam. Ha Gilbert el akarja mondani, hogy mi a fenéért kezel úgy, mint egy leprást, akkor majd elmondja. Ha nem akarja elmondani, úgysem fogja. De az tuti, hogy azt a képembe vágná, ha elege lenne belőlem. Vagy nem?

Megvakarom a fejemet, és kilépek a folyosóra. A biztonság kedvéért körbenézek, hátha meglátom valahol Gilt, de helyette csak Bobby hajkoronája csapódik orbitális sebességgel az arcomba. Ismét.

- Sam! – üvölti túl a hangzavart a csaj, miközben átkarolja a kezem.

- Yup, az vagyok én – nézek rá. – Nagyon ügyes vagy, Bob.

- Jaj, ne legyél pöcs!

Belebokszol a vállamba. Halkan felnevetek. Még egyszer körbenézek Gilbert után kutatva, de továbbra sem találom sehol. Nem mintha ebben a kavalkádban bármi esélyem lenne: az egész iskola zizeg és nyüzsög, mint egy Parkinson kóros méhkaptár.

Bobbyval megindulunk a kijárat felé. Mivel a négyzetcentiméterre eső diákok száma hatvan, ezért egy kissé nehézkesen és baszottul lassan haladunk. Az egyetlen oka annak, hogy egyáltalán sikerül az az, hogy Bobby már-már szemet gyönyörködtető kegyetlenséggel könyököl oldalba bárkit, aki csak az útjába kerül. Izomból. Gondolkodás nélkül. Szinte már reflexből.

Bobby összevont szemöldökkel a hátam mögé néz, aztán végigfuttatja a tekintetét a folyosón.

- Hol hagytad az árnyékodat, Pán Péter? – kérdezi.

- A mimet? – torpanok meg, mire egy izomagyú focista menten le is viszi a jobb vállamat. Utána ordítok, de meg sem hallja. Valószínűleg jobb is. – Ja, hogy a baltásgyilkos? – kérdezem később. Igyekszek úgy viselkedni, mintha nem is érdekelne, miközben megdörzsölöm a karomat. Zsibbad. – Gőzöm sincs, valahova lelépett.

- Lelépett? – ismétli Bobby hitetlenkedve. – Miért, mit csináltál?

- Mégis miből veszed, hogy csináltam valamit?

- Csak kérdeztem – legyint. Elhúzom a számat. Tovább ballagunk, szó szerint karöltve. – Na mindegy, nem is ezért kerestelek – teszi hozzá később.

- Ó, szóval direkt engem kerestél? – kérdezem. Bólint. – Mert?

Bosszúsan fúj egy nagyot. Bordán vág egy előttünk sminkelő alsóévest, és bokán rúg egy idősebb srácot, de azt már minden ok nélkül. Komoly tekintettel mered rám.

- Sam, itt az ideje, hogy kemény legyél.

Önkéntelenül is kiráz a hideg.

- Kérlek mondd, hogy ezt nem úgy értetted, ahogyan hangzott.

- Mi van? – fordul ismét felém hirtelen. Felröhögök. Kikerekednek a szemei, ahogyan leesik neki. – Idióta! Nem, nem úgy értettem! – dobbant a lábával. Nevet. Letarol egy másik srácot is, miközben én próbálok annyira észrevétlen és ártalmatlan maradni, amennyire csak lehet egy emberi buldózert követve.

- Hála égnek, már kezdtem aggódni.

- Ha-ha, vicces vagy! – fintorog rám kedvesen. Megköszörüli a torkát. – Tehát, amit mondani akartam az az, hogy le kell végre ráznod azt a libát.

Kikerülök egy másik focist. A barma akkora erővel jön, hogy simán a földre küldene, ha nem ugornék ki az útjából még idejében. A biztonság kedvéért megvárom, amíg eltűnik a veszélyzónából, és csak utána reagálok Bobbyra.

- Mármint Tracyt?

- Mármint igen, észlény – válaszolja. – Vagy miért, vele akarsz menni a bálra?

- Jézus, dehogyis! – rázom meg a fejem. – Nem, nem, nem. Nem.

- Helyes! – mosolyog elégedetten. – Akkor mondd is meg a ribancnak, mielőtt agyfaszt kapok tőle.

Meg tudom érteni, hogy Bobbynak is elege van belőle, de attól még felnyögök. Semmi kedvem a csajhoz. Ha rajtam múlna, simán csak figyelmen kívül hagynám életem hátralévő részében és ennyi, de ez ugyebár nem opció.

- Oké, de hogyan? – sóhajtom.

- Mi az, hogy hogyan? – tárja ki a karjait. Egy szemüveges lány lendületből beleszalad, és hátraesik. Egy végzős srác hátára kenődve végzi, láthatólag felemás érzelmekkel, Bobby pedig pont leszarja az egészet úgy, ahogy van. – Odaállsz elé és közlöd vele, hogy kopjon le. Ilyen egyszerű, Sam.

- Jó, vágom, de mi a szart mondok, miért nem? – erősködök.

- Mit tudom én? Mondjuk azt, hogy már elígérkeztél másnak – vonja meg a vállát.

- De nem ígérkeztem el másnak.

Bobbyt nem érdekli a dilemmám. Megdörzsölöm a homlokom. Gondolatban felkészítem magam egy újabb kínos beszélgetésre. Aztán minden bátorságom szertefoszlik, amikor meghallom Tracy hangját.

- Sammy!

Bobby megtorpan mellettem. Valaki a hátába szalad, a csaj nekivágódik a szekrénynek, majd három oldalon keresztül káromkodik az emo lány?/srác? után. Összeszorítja a szemhéját, és undorodva elhúzza a száját, de hogy az előbbi nemtelen jelenség vagy Trant miatt, azt nem tudom eldönteni.

- Mondd, hogy ez nem a liba – szól magas hangon.

- De – nyögöm.

- Hol van?

- Nem t’om.

Körbenézek. A folyosó végén, a főbejárattól nem messze megpillantom Tracyt. A csaj őrülten mosolyogva kalimpál felém a kezével, nekem pedig már nagyon elegem van belőle. Két másodperccel később ijedten felkiáltok, amikor Bobby minden előzetes jelzés nélkül beránt a legközelebbi ajtón. A helyzet hirtelenségében valahogy úgy végezzük, hogy én háttal az ajtólapon támaszkodok, Bobby meg félig rajtam, miközben kiles a kilincslyukon.

- Baszd meg, Bob! – mondom, ahogyan nekidöntöm a fejemet az ajtónak. A két kezemet a vállaira teszem, és finoman eltolom magamtól. Észre sem veszi, csak résnyire kinyitja az ajtót, és úgy leselkedik tovább. – Ezt most miért kellett? Két perccel ezelőtt azon rinyáltál, hogy beszéljek vele.

- És fogsz is, Samuel, vagy esküszöm, hogy tökön rúglak! – Fenyegetőn az arcomba tolja a mutatóujját. Később aztán leteszi, ellép tőlem, és megtörli a kezét a szoknyájában. – Csak nem úgy, hogy én is ott vagyok, mert akkor fejbe lövöm magam. Vagy hányok, még nem döntöttem el.

Valaki megköszörüli a torkát. Odakapom a tekintetemet, és a levegő a tüdőmben reked.

Nem azért, mert Gilbert az. Nem is azért, mert Gilbert körül a megszokottnál is sötétebb aura lebeg, és nem is azért, mert úgy néz rám, mintha most léptem volna ki a Walking Deadből. Azért fagyok le, mert Gilbert haláli nyugalommal, lehúzott sliccel és kipakolt dologgal áll a piszoár előtt.

Bobby azonnal a szemeimre nyomja a tenyerét.

***
 

Fázósan összehúzom magamon a kabátomat, és a sálamba temetem az állam. A jobbomról a bal lábamra helyezem az egyensúlyomat, miközben minden erőmmel azon vagyok, hogy ne azzal foglalkozzak, mennyire kibaszottul hideg van, és hogy miért is éppen a suli mögött kell megvárnunk Bobbyt. Merthogy az előző, eléggé kellemetlen és zavarbaejtő és érdekes incidens után Bob rájött, hogy neki is el kell mennie a mosdóba. Persze csakis az után, hogy meggyőződött arról, hogy Tracy nincs sehol a közelben. Aztán meg kiadta a parancsot, hogy pontosan itt, ezen a helyen várjunk rá. Mi meg engedelmeskedtünk. És most megfagyunk.

Spike felugrik a kerítésre, és kivesz a zsebéből egy szál cigit. Mi előtte állunk kurvára nem szabályos körben, Rió, Gilbert, Tadaco meg én. A kékfejű kinyújtja a kezét, benne a dobozzal, de senki sem kér: Rió észre sem veszi, mert a változatosság kedvéért a mobilját nyúzza, Gilbert a változatosság kedvéért az élet értelmén mereng teljesen magába fordulva (vagy csak éppen különféle halálnemeken és kínzási módszereken agyal, amikkel eltehet engem láb alól), Tadaco meg a változatosság kedvéért annyira el van foglalva az előbbi gyökérrel, hogy azt sem venné észre, ha bomba robbanna mellette. Én meg… Én meg elvagyok a saját mérgemmel, nem kell még az övé is.

Monroe meggyújtja a cigit. A zsebébe tömi az öngyújtóját, aztán elnéz a vállaim felett, mert az iskola hátsóbejárata épp mögöttem van, és onnan várja Bobbyt. Közben jelentéktelen beszélgetésbe kezd Rióval, egyelőre csak minimális sikerrel.

Gilbertre nézek. A srác kezei a farmerjának zsebeiben, lustán, lazán, mert ő ilyen nagyon menő, a feje lehajtva, a haja a szemébe lóg. A piercingjét babrálja a nyelvével – látom, ahogyan a karika ide-oda mozog, és azonnal arra gondolok, hogy amikor csókolóztunk, szinte észre sem vettem.

Tada is őt nézi, és bár rohadtul idegesít, azért a mentségére legyen szólva, hogy próbálja diszkréten csinálni. Persze attól még meg akarom tépni, de az milyen lenne már? Nem hiszem, hogy túlságosan jól jönnék ki belőle, arról nem is beszélve, hogy akármennyire is utálom, amit Tadaco csinál, azért a lány mégiscsak a barátom vagy mi a szar. És igazán nem hibáztathatom azért, mert tetszik neki Gil.

Egyrészt azért, mert nekem is tetszik, nyilvánvalóan, még akkor is, ha nem vagyok belezúgva – mert nem vagyok, nem, nem, nem, nem, talán. Nem. Mindegy. Másrészt meg azért sem hibáztathatom szerencsétlent, mert hiába smároltam egész hétvégén Gilberttel, az még nem jelenti azt, hogy bármi is van köztünk. Tehát ha végiggondolom az egészet, akkor rá kell jönnöm, hogy kurvára nincsen semmi jogom féltékenynek lenni. És ez a felismerés jobban mellkasom vág, mint amennyire kéne.

Lépéseket hallok a hátam mögül. Spike is odakapja a fejét, de amint meglátja az illetőt, el is veszti minden érdeklődését és visszafordul Rióhoz, ebből pedig kitalálom, hogy nem Bob az. Nem nézek hátra, hogy ki az, ezért meglepődök, amikor megszólítanak.

- Sammy!

Kurvaanyádnehívjígy.

Tracy. Persze, ki más?

Lehunyom a szemem egy pillanatra. Talán ha halottnak tettetném magam, elmenne. Az oposszumoknál beválik, nem?

- Tracy – mondom, és intek neki egyet a kezemmel.

Még egy mosolyszerűséget is az arcomra erőltetek, ami nagy dolognak számít tekintve, hogy komolyan fogytán van a türelmem. Ami szintén nagy dolog. Általában ennél jobban tudom tolerálni azokat, akiket nem kedvelek. Talán elértem a határt mára.

A többiek  nem foglalkoznak a libával. Spike és Rió tovább beszélgetnek, még csak nem is köszönnek – nem mintha hibáztatnám őket –, Tadaco meg szégyenlősen, alig halhatóan elmormol valamit, ami valahogy így hangzik: „Szia…?”

Trant mosolyogva mellém lép, a kelleténél sokkalta közelebb, a vállaink összeérnek. Akaratlanul is Gilbertre téved a tekintetem. Abban a pillanatban, hogy meglátom az arcát és a rajta ülő kifejezést, már-már reflexből arrébb lépek Tracytől, kényelmes távolságba. A csaj meglepődik, még a mosolya is megremeg, de nem próbálkozik ismét.

Gilbert rám néz. A tekintete hideg és zárkózott, annyira hogy megfagy az ereimben a vér, és simán csak nem tudok máshová nézni. Nyelek egyet.

- Sam? – szól valaki mellőlem. Odanézek. Tracy az.

- Igen?

Nyugodtságot erőltetek magamra. Nem hagyom, hogy kihallja a hangomból, mennyire ideges vagyok már tőle, sem pedig azt, hogy mennyire tanácstalan vagyok, mégis hogyan kéne leráznom őt. Soha az életben nem csináltam még ilyet, amire nem túl nehéz rájönni, ha visszagondol az ember arra az apró tényre, hogy az első csókomat is Gilberttől kaptam. Gilberttől, aki úgy néz rám, mintha utálna. Nekem meg összeszorul a torkom ettől, mert dunsztom sincs, miért.

- Gondolkodtál azon, amit ebédnél kérdeztem? – kérdezi Trant.

Legszívesebben kifutnék a világból. Az egész helyzet annyira kellemetlen. Nem elég, hogy egész nap a nyomomban van a csaj, nem elég, hogy Gilbert utál valamiért – Tracy miatt? –, de a libája még csak arra sem képes, hogy legalább négyszemközt hozzon zavarba. Nem, neki a komplett baráti társaságom előtt kell ezt csinálnia velem.

Az arcára nézek. A csaj totálisan meg van arról győződve, hogy nyert ügye van nálam, ez tisztán látszik rajta. És ezen teljesen ledöbbenek. Nem csináltam semmit, az ég szerelmére! (És most felejtsük el a bulit. Azt sem én akartam. Vagy lehet, hogy azért nyomul ennyire? Tényleg ekkora balfasz vagyok? – Csak költői kérdés volt…) De most vissza a párbeszédhez!

- Öm… - Megvakarom a tarkómat. Nagy levegőt veszek. Meg tudom csinálni! – Nézd, Tracy, szóval, én… Izé, tehát arról van szó, hogy tök jól esik, hogy elhívtál meg minden, de… Hát, huh, szóval én nem… - Ez most komoly?! – Öm, picsába, tehát… Nem. Nem, köszi.

Ismét Trantre nézek. A csalódottság lerí az arcáról, de nem sajnálom. Nope. Egy kicsit sem.

Spike hangosan felnevet. Gyorsan megkapaszkodik a kerítés rácsában, amikor majdnem le is zuhan róla.

- És… – mondja Tracy halkan – miért nem?

Fuck. Erre mit mondok?

- Azért nem, drágám – igyekszik meg felénk Bobby magabiztos léptekkel –, mert már foglalt – mondja, és ezzel mellém lép és átkarolja a derekam.

Mi a szar történik?

Ezúttal Tranttel együtt fagyok le. Kitágult szemekkel bámulok Bobra, aki tökéletes lazasággal tovább markolja a kabátomat, miközben gyilkos, fölényes tekintettel szuggerálja Tracyt. A másik lány pillantása döbbenten cikázik kettőnk között, és ha az előbb csalódottnak tűnt, akkor most egy világ omlott össze benne. Aztán megjelennek a barátnői – hol a francban voltak ezek idáig?! -, nyugtatón átölelik a vállát és elvezetik tőlünk.

Spike fütyül egyet a kerítés tetején, és tapsolni kezd. Rió és Tadaco összezavarodva néznek minket, mert Bob még mindig a derekamat markolássza mániákus vigyorral az arcán. Gilbertre viszont nem merek ránézni.

- Egészen pontosan mióta is jártok? – kérdezi a kékfejű.

- Két perce – vágja rá Bobby nevetve. Rám néz. – Szívesen, egyébként. Jó tudni, hogy ebben a kapcsolatban ki hordja a nadrágot, édes.

Gilbert elviharzik.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés