A családod azért van, hogy tönkretegyék az életedet. Ez tény, senki sem tud ezzel vitatkozni.

Vagy ha az adott család nem is akarja szánt szándékkal porig zúzni az életedet, de akkor is megtesz mindent annak érdekében, hogy a lehető legtöbb szenvedést okozza neked. Általában mindezt még az ember tinédzserkorának legkellősebb legközepén teszik a szülők és agyoncsapandó testvérek, és megragadnak minden alkalmat, hogy annyira kínosan és kellemetlenül és szarul érezd magad, amennyire csak tudod. Ez is tény.

Vasárnap délután óta anya és Drake minden egyes kibaszott mozdulatomat mindentudó szemekkel és sejtelmes mosolyokkal követi. Amikor azt hiszik, nem látom, akkor irritálóan egymásra vigyorognak, mintha olyan cseszettmód mulatságos látványosság volnék, és az egész annyira irritál és idegesít, hogy hétfő reggel szabályszerű gyomorgörccsel vánszorgok le a konyhába és foglalok helyet az asztalnál.

Anya a pult mögött áll nekem háttal. Csak akkor vesz észre, amikor a széket kihúzva a fa felvisít a járólapon, ő meg ijedten a szívéhez kap, és megfordul a tengelye körül. Viszonylag hamar túlteszi magát az ijedelmén, szóval elmormolok valami bocsánatkérésfélét, és ennyiben is hagyom a dolgot.

- Jó reggelt, édes – mosolyog anya fülig érő szájjal rám, miközben sietősen megkeni vajjal a kezében szorongatott pirítóst.

Hirtelenjében meg sem tudok szólalni. Arról az egyetlen cseszett kenyérről azonnal az eszembe jut Gilbert meg a tegnapi csók a konyhájukban, és az értelem már ki is szállt belőlem. Tegnap délután óta nem beszéltem Gillel, és ez valamiért rohadékmód zavar. A tény, hogy egy órán belül láthatom király meg minden, de a tudat, hogy nem csinálhatunk semmi olyat, az annyira már nem. Fogalmam nincs, miért, de valamiért igenis zavar, hogy a suliban nem csókolhatom meg akkor, amikor csak akarom.

Mi az isten történik velem? Egy hét – ennyi és nem több, amennyi idő eltelt az első csók óta, és azóta teljesen agyhalott vagyok. Olyanokat akarok csinálni Gilberttel, amikre korábban még csak gondolni sem mertem, és szimplán csak nem értem, hogy mégis mi a fene változott meg bennem.

A pirítós pedig nem segít abban, hogy rájöjjek a válaszra. Kurvára nem segít.

Két másodperc alatt annyira zavarba hozom saját magamat, hogy köszönésképpen csak morgok egyet. Az asztalra hajtom a fejemet, hogy anya ne lássa, mennyire vörös vagyok már ennyitől is, és megteszek minden tőlem telhetőt, hogy legalább egyetlen percre kiűzzem a gondolataim közül a pszichopata házisárkányt. Természetesen az egész terv kudarcba dől, amikor anya vidáman letesz elém három szelet dzsemes pirítóst, és azon nyomban a csókra gondolok Gilberték konyhájában. Megint. Még mindig.

Francba.

- Jól vagy, édes? – kérdezi anya összevont szemöldökkel, ahogyan aggódóan mered rám.

- Persze! – nyelek nagyot. – Miért ne lennék?

- Nagyon piros az arcod – magyarázza egy sóhaj közepette. Megkerüli az asztalt és a homlokomra nyomja a tenyerét, amitől ismét morognom kell. – Nem vagy lázas.

Megfogom a csuklóját, és leemelem a kezét a fejemről.

- Ezt én is megmondtam volna, anya – húzom el a számat.

- Jól van, jól van – lép vissza a pult mögé. – Azért lehet, hogy itthon kéne maradnod egy-két napot. Egész hétvégén olyan teszetosza voltál, bujkálhat benned valami – tűnődik tovább, miközben újabb szelet kenyeret dob a pirítóba. – Gilbert nem beteg?

A tüdőmben reked a levegő. Biztosra veszem, hogy alig két centi választ el attól, hogy az arcom szó szerint lángba boruljon, de hogy mi a retkes fenéért, azt nem tudom. Nem mintha anya bármire is utalt volna vagy valami, szóval nem kell tartanom a lebukástól. Egyszerűen csak az agyam minden egyes Gilberttel kapcsolatos mondatot menten összeköt egy bizonyos valamivel, aminek már csak a gondolatától is remegni kezdek. És vörösödni. Lehet, hogy össze kéne kaparnom magam.

- Sam? – szól anya aggodalmasan.

- Mi? – kapom fel a fejem. – Ja, nem. Nem beteg. Gilbert. Gilbert jól van. Tök jól. Ja.

Mi a fasz van velem?!

Leteszem a tányérra a pirítósomat. Az asztalra fektetem a tenyeremet, és lassan kifújom a levegőt, hogy egy kicsit lenyugodjak. Még a szememet is lehunyom, hátha úgy hatásosabb. Amikor ismét felnézek anyára, ő mozdulatlanul mered rám vissza. Az arcán megint ott van az a mindentudó mosoly, amitől tegnap óta nem volt képes megszabadulni, és amitől legszívesebben kifutnék a világból.

- Aggaszt valami? – kérdezi, mintha pontosan tudná rá a választ.

- Nem – felelem makacsul. Direkte nem nézek rá. – Mégis mi aggasztana?

- Nem tudom – vonja meg a vállát anya hanyagul. – Mondjuk, találkozol ma valakivel? Egy baráttal, vagy esetleg egy lá…

- Nem – szakítom félbe, mielőtt még befejezné a mondatot.

- Ó. Oké.

Még mindig mosolyog. Anya tegnap óta csak mosolyog és mosolyog és mosolyog, valahányszor meglát. A legrosszabb az egészben az, hogy tudom az okát, és fingom sincs, mit kéne csinálnom. Nyilvánvalóan anya és Drake azt hiszik, belezúgtam valami csajba, és a folyamatosan égő fejem nem sokat segít a helyzetemen, de nem tehetek ellene. Nem hazudtam, amikor azt mondtam, nincs semmiféle lány – csak éppenséggel kurvára nem is mondtam igazat, mert egyértelműen van valaki, csak… az a valaki Gilbert, és aligha állhatok a családom elé ezzel az infóval. Legalábbis nem most. Nem, amíg rá nem jövök, hogy egyáltalán mi a szar folyik köztünk, vagy hogy egyáltalán mit akarok, mi legyen köztünk.

Ismét sóhajtok.

- Mi ez a nagy sóhajtozás, galambom? – csap rá a vállamra Drake vidáman a hátam mögül. Ugrok egyet ültömben.

- Jó reggelt, drágám – üdvözli anya őt is, ahogyan Drake odalép hozzá, és puszit nyom az arcára. Draket is morgással jutalmazom köszönés gyanánt. Igyekszem lenyomni a torkomon a második szelet kenyeret, de a bátyám szavai elveszik az étvágyamat.

- Még mindig nem mondta el, ki a csaj? – kérdezi Drake anyához fordulva, miközben a hüvelykujjával felém bök.

- Hagyd már szegényt – válaszol anya. – Majd ha akarja, elmondja.

Próbálja leplezni a kíváncsiságot és türelmetlenséget a hangjában, de én kihallom. Drake csupán a szájába harap, hogy ne röhögjön fel hangosan, majd kiveszi anya kezéből a tányért, és leül velem szemközt az asztalra. Vigyorogva bámul rám. Nincs itt két egész perce se, de legszívesebben már megfojtanám.

- Hali, öcsi – röhög a képembe, és beleharap a kajájába. Megrágja a falatot. Lenyeli. – Izgatott vagy?

Sóhajtok. Visszadobom a tányéromra a kenyeret, és a szalvétába törlöm a kezemet. Beletúrok a hajamba, és próbálok nem felrobbanni.

- Miért kéne izgatottnak lennem?

- Mondd meg te – vigyorog.

Feladom a pirítósomat, és ha már itt tartunk azt is, hogy a családom csak egy rövid időre ne az én dolgaimmal foglalkozzon. Felkelek a székről, és a mosogatóba teszem a tányéromat. Nem nézek se anyára, se Drake-re, mert pontosan tudom, hogy mind a ketten őrült módjára mosolyognak. Annyira felidegesítenek a viselkedésükkel, hogy stílusosan, egyetlen szó nélkül felbattyogok a szobámba, és nekiállok összekészülődni. Még bőven időm, mire ténylegesen indulnom kéne, de nem akarok több időt itthon tölteni.

Húsz percen belül angolosan távozok otthonról, és bekopogok a szomszédos ház ajtaján.

***
 

- Szia, Sam! – üdvözöl Kate, amikor meglát. – Hogy-hogy ilyen korán?

Megvonom a vállamat, és bocsánatkérőn nézek rá. Legalább az arcom vörösségét ráfoghatom arra, hogy cseszett hideg van.

- A családom kiviszi az agyamat – válaszolom, ahogyan belépek az előszobába.

Kate rám mosolyog, és bezárja az ajtót. A zsebébe dugja a kezeit. Az arca hirtelen szánakozóra vált, én meg rosszat sejtve pillantok rá pár másodpercig, mire nagyot sóhajt.

- Hallottam a híreket – kezdi szomorúan. Mielőtt még megkérdezhetném, mégis miféle híreket, tovább folytatja. – Apukádról, meg arról, hogy tesó leszel.

Ja, hogy az. A hétvégi eseményekben egészen el is felejtkeztem erről.

- Hogy érzed magad?

- Öm… Jól, asszem – válaszolom.

Az igazat megvallva nem sokat gondolkodtam az egészen, szóval ötletem sincs, mit és hogyan érzek. Már nem olyan sokkos a dolog. Egyszerűen csak nem érdekel. Vagy valami ilyesmi. Mégis hogyan kéne éreznem magam? Nem mintha bármi is megváltozna – apa ugyanúgy le fogja szarni a fejem, csak éppenséggel lesz még egy féltestvérem, akiről semmit sem fogok tudni, valószínűleg azért, mert ő is le fogja tojni a fejem.

Anyának még nem mondtam el, sem pedig Drake-nek. Majd később.

- Még alszik – mondja pár másodperc kínos csend után Kate. A lépcső felé int a kezével. – Kínozd csak meg nyugodtan, de óvatosan. Tegnap óta tiszta Smaug.

- Semmi gond – sóhajtok. – Már van gyakorlatom.

- Hát, lehet hogy még nálam is több.

Kínosan rávigyorgok, mielőtt Rylant kikerülve felindulok a lépcsőn.

***
 

Gilbert valóban alszik. De úgy kibaszott mélyen. Arra sem ébred fel, de még csak meg sem rezzen, amikor az ajtó teljesen véletlenül bevágódik mögöttem, én meg ott állok a szoba egyik végében, mint egy rakás szerencsétlenség. A srác hót lazán szunyál, kiterülve az ágyának kellős közepén, de egyetlen négyzetcentiméternyi felülete nincs, amit ne fedne takaró. Úgy néz ki, mint egy bebábozódott óriáshernyó. Egyáltalán nem méltóságteljes életkép.

Visszafojtom a feltörni kívánkozó röhögésemet. A biztonság kedvéért a nyelvembe is beleharapok, miközben ötlettelenül körbenézek a szobában, majd halkan az íróasztalhoz lépek. A vállam mögött hátrapillantok, de Gilbert még mindig eszméletlenül hever a ritmikusan fel-le mozgó takarókupac alatt.

Beharapom a számat, miközben őt nézem. A szívem ismét a torkomban dobog, és összeszorul a gyomrom. Nagyon, nagyon, nagyon furcsán érzem magam, valahányszor Gil a közelben van, és nem értem, miért. A hülye idiótája teljesen összezavar, összezavar mindazzal, amit mond és amit tesz, összezavar azzal, hogy sosem tudom, mi jár a fejében valójában. De, végül is azt sem tudom, hogy a sajátomban mi zajlik le, szóval azt hiszem, ezen nem kéne kiakadnom.

Visszafordulok az asztalhoz. A gondosan elrendezett számítógép-tartozékok, írószerek és füzetek között ott hever egy képregény. Ezeréves, mégsincs rajta egyetlen gyűrődés vagy folt vagy bármi, mert Gilbert alapjáraton rendben tartja a cuccait, de még annál is jobban vigyáz azokra a dolgokra, amikért szabályszerűen rajong. Márpedig Iron Mant imádja.

Óvatosan a kezeim közé kapom az újságot. Ismét Gilre pillantok az ágyon, de a srác továbbra is húzza a lóbőrt. Ha ilyen korán felébreszteném, tényleg megölne érte. Valószínűleg egész nap seggfej lenne, ami igazán nem újdonság, de nem hiányzik nekem, hogy a megszokottnál is nagyobb köcsög legyen.

A székre nézek az íróasztal előtt. Rajta hever Gilbert táskája meg az előre kikészített ruhái, tehát a leülés nem opció. Megint az ágyra pillantok. A takaró még mindig egyenletesen lélegzik, legalábbis eléggé gilbertesen szuszog, ezért elgondolkodok a lehetőségeimen. Végül csak megvonom a vállamat, és halkan leülök a paplanban pácolt sárkány mellé vigyázva, nehogy felébredjen.

Körülbelül tíz perc telik el, mire az amorf kupac mocorogni és morogni kezd mellettem. Abbahagyom az olvasást, és halkan az ölembe teszem a képregényt. Oldalra fordított fejjel figyelem, ahogyan Smaug éledezni kezd. Megint szorít a mellkasom.

A takaró felső szegélyénél megjelenik egy kéz. Gil koordinálatlan mozdulatokkal megragadja az anyagot, és továbbra is csukott szemekkel lerántja magáról. Amikor meglátom a srác kócos fejét és álomtól zavart képét, a kibaszott pillangók majdnem kiszakítják a gyomromat. Ezúttal nem bírom magamban tartani. Hangosan felröhögök Gilbert mellett.

Neki meg természetesen azonnal kipattannak a szemei, és nagyon-nagyon gyilkos tekintettel bámul rám. Összevont szemöldökkel, haragosan méreget egy darabig, miközben megtámasztja magát a könyökével.

- Te meg mi a faszt keresel itt? – kérdezi.

Lenyelem a nevetésemet.

- Tolvajkodok – válaszolok ötletesen. Gilbert azonban úgy látszik, nem veszi a Hobbit utalásomat, mert zavartan és bosszúsan szuggerál továbbra is. Felsóhajtok. – Hamarabb eljöttem otthonról.

- Mi a szarnak?! – fakad ki. – És egyáltalán hány óra van?

Elhúzom a számat. A szokatlanul nagyfokú seggfejségét betudom a korai ébresztőnek.

- Hét – válaszolom. – Anya meg Drake kivittek az agyamból.

- Fasza – ejti vissza a fejét a párnára. – És mi fenéért kellett idejönnöd?

Áucs. Oké, ez most egy kicsit fájt. Ekkora köcsögségre nem számítottam.

- Hát, tudod ezt én sem értem – nézek rá sértetten. Nem tudok tenni ellene. Kivételesen tényleg sikerült megbántania, mert őszintén szólva arra nem számítottam, hogy ennyire bunkó lesz. – Fingom sincs, hogy mi a picsának jöttem át hozzád, amikor láthatóan a hátad közepére sem kívánsz.

- Mi?

Visszaharapom a dühömet. Pár másodperc alatt annyira felhúz, hogy óriási késztetést érzek arra, hogy hisztis picsa módjára kiviharozzak a szobájából, és életem hátralévő részében hozzá se szóljak. Viszont nem értem, miért. Gilbert mindig is ilyen volt. Miért éppen most akadok ki rajta? Tényleg ennyire másra számítottam?

Igen. Mondjuk boldog mosolyra meg vidám köszöntésre, és minden ilyen marhaságra.

Pedig valószínűleg nem is akart megbántani. Talán csak morcos az álmosságtól. Talán csak túlreagálom.

Mély levegőt veszek, hogy lenyugtassam magam. Miért nem aludhat Gilbert állandóan? Sokkal jobban tudom őt tolerálni olyankor.

- Bocs, tudom hogy a seggfejkedés beépített dolog – mondom egy fokkal nyugodtabban. – Hogy miért is lepődök meg rajta minden alkalommal, azt nem tudom.

Gil egy darabig összehúzott szemekkel méreget. Aztán megmarkolja a pólómat, és leránt az arcához. A képregény a földre zuhan. Gilbert megcsókol, erőszakosan és akaratosan szétfeszíti szájával az ajkaimat, és habozás nélkül átdugja a nyelvét. Majdnem elveszítem az egyensúlyomat, ezért a könyökömmel megtámaszkodok mellette az ágyon, nehogy ráessek. Lehunyom a szemem, és élvezem Gil legújabb kitörését, miközben arra gondolok, hogy lassacskán kezdek hozzászokni ezekhez a random hatalmi játszmákhoz. De attól még egy faszfej.

- Látod, nem vagyok mindig olyan gané veled – suttogja a számra, ahogyan arrébb húzódik. Még mindig a felsőm elejét szorongatja, én meg levegő után kapkodva pihegek lehunyt szemekkel. Lassan ránézek. Visszamered rám, egy ideig bámul, aztán az ajkain megint ott van a gúnymosoly. – Most pedig hagyj aludni.

Ezzel a lendülettel ismét a fejére rántja a takarót, és a mondandójának nyomatékosítása érdekében még hátat is fordít nekem. Összefonom a kezeimet a mellkasomon, és felhúzott szemöldökkel figyelem, amíg ismét kényelembe helyezi magát. Teljes mértékben ignorál.

A legbosszantóbb az egészben az, hogy most fel sem húzom magam a viselkedésén. Elég egyetlen kibaszott csók, és a haragomnak annyi. Elég ahhoz, hogy tudjam, nem gondolja komolyan, és főleg nem gondolja komolyan akkor, ha rólam van szó. Legalábbis remélem, mert ha igen, akkor eléggé szarban vagyok.

Sóhajtok, és ismét a kezembe veszem a képregényt. Keresztbe teszem a lábaimat, és minden további szó nélkül olvasni kezdek onnan, ahol abbahagytam. Mikor Gilbert észreveszi, hogy még mindig mellette fekszek az ágyon, lehúzza a takarót a válláig. Álmos szemekkel rám néz, de meg nem fordul.

- Mi a szart csinálsz? – kérdezi.

Nyugodtságot mímelve az ölembe ejtem a képregényt.

- Olvasok – felelek.

- Miért?

Ezúttal én ráncolom a szemöldökömet. Gilbert felém fordul. Az arca bosszús.

- Miért olvasok?

- Miért itt? – fújtat.

- Talán zavarlak?

- Igen!

- Mi van?!

Oké, megint mérges vagyok. Gil is láthatja rajtam, mert hirtelenjében becsukja a szemét, és megdörzsöli a homlokát, mintha gondolkodni próbálna. Sóhajt egyet. Felül az ágyon.

- Nem – mondja. – Csak… mi a szart keresel az ágyamban?

- Úgy csinálsz, mintha még sosem aludtunk volna együtt.

- De most nem alszunk.

- Na ne bassz, Sherlock – forgatom meg a szememet. Egy hangyafasznyit lenyugszok, amikor végre leesik: Gilbert nem dühös, hanem zavart. – Elmondanád végre, hogy mi a bajod?

- Így nem tudok aludni – mondja rezzenéstelen arccal.

- Hogy nem tudsz aludni?

- Hogy itt vagy, te hülyegyerek, szerinted mégis hogyan?! – sziszegi türelmetlenül.

Kérdőjel.

- Elvesztettem a fonalat – szólok. Megvakarom a tarkómat. – Mióta zavar az téged, ha kussban ülök egyhelyben?

- Mióta az a hely az én ágyam.

- És az mióta zavar?

- Tegnap óta.

- Most már esküszöm, gőzöm sincs arról, hogy miről hadoválsz. Mi a franc változott?

Ismét hirtelen mozdul. Lehet, hogy valami mániája az ilyesmi. Megragadja a két kezemet, és maga alá gyűr az ágyon. Az enyémnek nyomja a csípőjét, de nem úgy mint tegnap – most csak bosszús. A meglepettségtől és a zavartól kitágulnak a szemeim. Egyetlen hang nem jön ki a torkomon.

- Ez – mondja Gil komolyan, és az enyémnek nyomja a lábait. – Ez változott.

És akkor megérzem. A fülem hegyéig elvörösödök, efelől kétségem sincs.

- Ó – lehelem alig hallhatóan.

- Ja – bólint.

- Oké – hápogom. – Akkor, öm… Most mit csináljak?

- Mondjuk leginkább semmit – hunyja le a szemeit.

- Remek ötlet. – Zavartan bámulom a plafont a vállai felett. A srác meg sem mozdul. – Gilbert?

- Mi van? – kérdezi összeszorított fogakkal.

- Ez így kínos.

- Valóban.

Ezek után Gilbertnek valahogyan mégis sikerül felkelnie. Továbbra sem szégyenlősködik – a múlt hetihez hasonlóan lazán átöltözik előttem, ami a korábbi eseményeket figyelembe véve eléggé merész húzás. És szemét. Mégis hogyan a fenében kéne nem rá néznem?! Oké, lehet hogy tegnap beijedtem meg ilyenek, de attól az még nem jelenti azt, hogy Gilbert nem néz ki jól. Merthogy igenis jól néz ki. Cseszettül.

Tíz perc alatt összekészülődik. Negyed nyolcra már teljes harci díszben áll az íróasztala előtt, amint még utoljára leellenőrzi, elrakott-e mindent. Mikor ezzel is megvan, rám néz. Még mindig az ágyán fekszek, a kezemben a képregénnyel – az öltözködése folyamán igyekeztem úgy tenni, mintha azt olvasnám. Természetesen a próbálkozásom szánalmasan átlátszóra sikerült, de hát ez van.

Gilbert odalép mellém az ágyhoz, és kikapja a kezemből az újságot. Már éppen tiltakoznék, amikor különösebb erőfeszítések nélkül talpra ránt, és megcsókol. És most egyáltalán nem durva. Olyan, mint tegnap délután a kanapén: puha és gyengéd és rövid.

Bocsánatkérő csók.

A szemét disznó tényleg nem hagyja, hogy akárcsak egy kicsikét is mérges legyek rá, amiért hajlamos a sárkánykodásra.

- Attól még bunkó vagy – mondom, amikor egy kicsit arrébb húzódik.

Válaszként csak fellengzősen rám vigyorog, aztán leindul a konyhába. Megnyalom a számat, és követem. Gil a szakadó hóra való tekintettel elkéri Kate-től az autót, majd köszönésképpen odavet Rylannek valami morgásfélét, és már kint is van a ház előtt.

***
 

Rió, Tada és Bobby már a könyvtár előtt ülnek, mikor teljesen átfagyva megérkezünk a suliba. Gilbert leteszi a táskáját a padra, és hanyag eleganciával leül Rió mellé a szokott helyére. Nem köszön, csupán totálisan érdektelen fejjel figyeli, hogy éppen mivel játszik a másik srác. Ahogyan megállok Bobby és Tada előtt még látom, hogy a szeme sarkából rám néz, és nem tudom figyelmen kívül hagyni a szája szegletében bujkáló cinkos mosolyt. Összerándul a gyomrom.

- Szöszi! – kiált fel Bobby vidáman, amikor meglát. Azon nyomban a nyakamba ugrik, én meg csak kínosan megveregetem a vállát. Tisztán látom, ahogyan Gil szája vékony vonallá préselődik. Nem teszem szóvá, csak zavartan hagyom, hogy a csaj pár másodpercig még csüngjön rajtam egy sort, majd aztán sietve elhúzódok tőle.

- Hali – köszönök mindenkinek.

Rió bólint, rám sem pillant. Tadaco szégyellősen int egyet felém, majd azonnal el is fordul. Gilbertet kezdi bámulni, de a srác nem veszi észre. Csak én. Én észreveszem, és valami furcsa okból kifolyólag nem tetszik a dolog. Nem értem, mi ütött belém.

Bobby visszaül Tada mellé. Összefonja a mellkasán a kezeit, és átveti egyik lábát a másikon. Tettetett sértettséggel néz vissza rám, én pedig felhúzott szemöldökkel várom, hogy elmondja, ezúttal mégis mit tettem ellene.

- Először is – kezdi, és vádlón rázni kezdi felém a mutatóujját – kapjátok be mind a ketten, amiért egy szó nélkül otthagytatok minket szombaton – mondja. Gilbert a hangnem hallatán lesújtó pillantást vet rá. – Másodszorra kapd be, Sam, amiért otthagytál engem egy büdös szó nélkül, miközben az az idegesítő hülye liba fel-alá rohangászott téged keresve.

- He? – kérdezem értelmesen.

Bobby arcára kiül az undor. Elhúzza a száját, mintha komolyan hányingerrel küszködne.

- Rémlik az a csaj, akivel olyan vadul smároltál Bradél nappalijában? – kérdezi lekezelőn. – Na, a ribi annyira rád kattant, hogy minek után nem talált téged sehol, addig nem hagyott békén engem, amíg meg nem adtam neki a számod – fejti ki bővebben.

A hír annyira lesokkol, hogy a beszédkészségem menten öngyilkos lesz. Beharapom a számat. Nem merek Gilbert szemébe nézni, mert félek attól, amit látnék. Az igaz, hogy nem beszéltük meg, hogy most mégis mi a franc van köztük, de feltételezem, hogy nem igazán rajong a tracys dologért.

- Szóval? – kérdezi Bobby türelmetlenül.

- Szóval mi? – replikázok.

- Felhívott? – int idegesen a kezével a csaj.

- Ja, nem t’om – vonom meg a vállam. Igyekszek úgy tenni, mintha egyáltalán nem érdekelne a dolog. A feladat könnyű tekintve, hogy ténylegesen hidegen hagy Tracy.

- Mi az, hogy nem tudod? – pillant fel a telefonjából Rió.

A tekintetem Gilbertre vándorol. A srác nem néz rám, hanem csak gyilkos szemekkel bámulja a járólapot a lábai előtt. Annyira összeszorítja az álkapcsát, hogy látom, ahogyan az izmok megfeszülnek a bőre alatt.

- Öm… - válaszolom értelmesen. – Hát valaki hívott tegnap, de nem vettem fel – mondom. Ismét megvonom a vállam. – Nem mintha számítana.

Bobby tűnődve méreget.

- Ó, mégsem buksz a nyomulós ribikre? – horkant fel.

- Minek? – válaszolok viccelődve. – Itt vagy nekem te.

- Ha-ha, dugd föl magadnak – mosolyog a lány.

Ezzel a lendülettel valaki ráugrik a hátamra. Kizárásos alapon kikövetkeztetem, hogy Spike lesz az, amit a fülembe intézett kurjantása alá is támaszt. Akkora erővel vágódik rá a hátamra, hogy kecsesen előrevágódok, de még idejében megtámaszkodok Bobby feje fölött a falon.

Miért mániája mindenkinek a rám való ugrálás?!

- Hallod, haver! – röhög Spike, minek után lemászik rólam.

- Hallom.

- Hallod, milyen volt már ez a buli! – kezdi hevesen hadonászva. – Sosem hittem volna, hogy egy napon látni fogom Sam Evanst, amint ledugja a nyelvét egy csaj torkán!

Elhúzom a számat. A szituáció kezd megint nagyon kellemetlen lenni. Azt hittem, hogy ezen már a bulin túljutottunk, de úgy látszik, Spike-nak az nem volt elég.

Gilbertre pillantok. Engem néz.

Kiszárad a torkom.

- Végre megvolt az első csókod, Sam! – erősködik tovább a kékfejű.

- Nem az volt az első csókom – vágom rá reflexből, még mindig Gil szemébe meredve.

Spike ledermed. Senki sem szól semmit, de mindenki engem néz. Gilbert vonásai megenyhülnek, és még éppen idejében kapom el, ahogyan elharapja a mosolyát. Elszakítom tőle a tekintetemet, és a zavarodottan álldogáló Spike-ra nézek.

Egészen pontosan három másodpercem van, mielőtt Rió, Bobby és Spike kérdésekkel és feltételezésekkel kezd bombázni.

***
 

- Na, mondd már el!

- Nem.

- Gyerünk már!

- Nem.

- Légyszi!

- Nem!

- Sam! Mondd el!

- Hagyjatok már békén!

Nagyszünet. Az ebédlő. Reggel óta ez a műsor megy. Reggel óta ötmilliószor átkoztam el magam és azt a nagy számat. Tada és Gilbert kivételével mindenki azt akarja tudni, mégis kitől kaptam az első csókomat, és egyszerűen csak nem hagynak békén. Gil pedig nem segít. A köcsögje még élvezi is a szenvedésemet.

Az egész kezd kísértetiesen hasonlítani az otthoni helyzethez, amitől egyre inkább idegesebb vagyok. Abban reménykedtem, hogy legalább itt nyugtom lesz az ilyetén basztatásoktól, de nem, nekem el kellett szólnom magam egy csapat éretlen tinédzser előtt. Fantasztikus!

- Oké – bólint Bobby. Az arca komoly. – Nem akartam ehhez a módszerhez folyamodni, de nincsen más választásom.

Hátradőlök a székemben, és visszadobom a tálcára a szendvicsemet. Várok a folytatásra. Rió és Spike türelmetlenül csüngnek a csaj összes szaván. Tadacót viszont egyáltalán nem érdekli.

 Mert Tada egész nap Gilberttel van elfoglalva, én pedig azzal vagyok elfoglalva, hogy ő Gillel van elfoglalva. Soha életemben nem éreztem ellenszenvet Tadaco iránt, ezért az érzés meglep, de le nem tudom tagadni. A lány minden egyes szünetben Gilbertet bámulja, mellette sétál, mellette ül, és úgy általánosságban megragad minden lehetőséget, amivel a közelében lehet. Nem kell zseninek lennem ahhoz, hogy tudjam az okát. Ahhoz sem kell zseninek lennem, hogy rájöjjek, legszívesebben megtépném érte a csajt.

- Tehát! – Bobby éles hangja kizökkent a gyilkos gondolataimból. Ránézek. A csaj gonosz mosolyra húzza a száját, és izgatottan összedörzsöli a tenyereit.  – Gilbert, kitől kapta Sam az első csókját?

Gilbert megvonja a vállát, és kortyol egyet a kávéjából.

- Honnan tudhatnám? – kérdezi szokatlanul könnyed hangon.

Kifújom a tüdőmből a levegőt. Észre sem vettem, hogy bent tartottam.

- Ez így nem ér! – vinnyog Bobby. – Mégis mié…

Nem folytatja. Becsukja a száját és elfintorodik. Hideg tekintettel a vállam mögé bámul, egészen addig, amíg valaki meg nem áll mellettem. Nem nézek fel, de Gilbert arcán látom, ahogyan megkeményednek a vonásai.

- Sziasztok! – szól egy vékony hang a jobbomról. Odanézek. – Szia, Sam – köszön Tracy széles mosollyal.

Összevonom a szemöldököm. Próbálok nem bunkó lenni, de minden igyekezetem ellenére csak egy kurta csuklómozdulatra futja tőlem. Tracy idegesen szorongatja egyik kezében a táskáját, a másikkal pedig a füle mögé tűri a haját.

Mit keres ez itt?

A csend kezd gázosan hosszúvá nyúlni. Senki sem szól semmit, mert mindenki arra vár, hogy én mondjak valamit, csakhogy nekem ötletem sincs, mégis mit kéne mondanom.

- Kerestelek tegnap – mondja nevetve Trant. – Nem vetted fel.

- Ja – felelem tettetett bánattal. – Bocs, nem értem rá.

- Semmi gond – legyint.

Segélykérőn végignézek az asztalnál ülőkön. Rió a telefonját nyomkodja, Tada pedig enyhén piros arccal kapargatja a körmével az asztallapot. Bobbyról lerí az ellenszenv, amit nem teljesen értek, mert a bulin még nem utálta ennyire a csajt, ha jól emlékszem. Spike vigyora a füléig ér. Gilbert csak csendesen figyeli a jelenetet, de a lábával a padlón dobol. Ideges.

- Szóval – kezd megint bele Tracy, amikor rájön, hogy én nem fogok mondani semmit. – A buli… - nevet. – Jó muri volt.

- Ahaaa – válaszolom elnyújtott hangon. Rossz érzésem van a társalgás kimenetét illetően. – Az volt, tényleg – teszem hozzá. Gilbertre nézek velem szemközt. Mivel a fejét enyhén lehajtotta, a haja a szemébe lóg, de attól még látom a mosolyát.

- Ugye? – derül fel Tracy. Nem vágja le, hogy teljesen másra gondoltam. Senki sem vágja le. Csak Gil. – És, szóval gondolkodtam.

- Tényleg? – horkant fel gonoszan Gilbert.

Trant sértetten bámul rá. Az asztalnál ülők halkan felnevetnek. A nyelvembe harapok, hogy ne röhögjek a csaj képébe. Gil nagyon-nagyon szemét. És imádom.

- Izé, tehát arra gondoltam – próbálkozik újra Tracy –, hogy mindjárt itt van a tavaszi bál, és… Esetleg, tudod. – Értetlenül pislogok rá. Sóhajt. – Lenne kedved velem menni?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés