Kinyitom a bejárati ajtónkat és belépek. Sietve levedlem az ötmillió réteg ruhát meg kiegészítőt, aztán továbbengedem magam a folyosóra. Drake ott ül a kanapén a nappaliban valami reggeli mesefilm előtt, a hangokból és az illatokból ítélve anya meg a konyhában főz. Egyikük sem veszi észre, hogy megjöttem.

És ekkor jön a másik hidegzuhany: velük hogyan viselkedjek ezek után? Oké, nyilvánvalóan ez csak egy költői kérdés, elvégre pontosan tudom, hogy hogyan, de attól még nem könnyebb a helyzet. Ha anya és Drake rájönnének, hogy mi folyik Gil és köztem (amit nem mellesleg megjegyzem, én is szeretném megtudni), akkor hétszentség, hogy leszakadna az ég. A családom lehet akármilyen jó és szerető, de egyáltalán nem a toleranciáról híres. Ha valaha előállnék és azt mondanám: „Hé, család, meleg vagyok!” (de nem vagyok), akkor szinte totál biztosra veszem, hogy anya kitagadna. Drake is. Teljesen kiborulnának, és ezzel  egyáltalán nem túlzok. Nincs az az isten, amiért valaha túltennék magukat rajta.

És tessék: Sam Evans megint parázik! Hurrá. De nem tehetek róla, ezektől a gondolatoktól egy teljesen másfajta gombóc nő a torkomban. Minél jobban elmerengek azon, hogy a családom mennyire megutálna, ha rájönne, annál jobban elönt a pánik.

Nem mondhatom el nekik. Egyszerűen nem lehet. Soha a redvás életben nem lennének képesek újra rám nézni, ha megtudnák.

De mégis mit tudnának meg? Nem mintha ténylegesen meleg lennék – sohasem érdekeltek a srácok. Mondjuk túlzottan a lányok sem, de a lényeg ugyanaz marad: egy héttel ezelőttig még csak meg sem fordult a fejemben, hogy én valaha egy másik fiúval fogok olyan nagy beleéléssel smárolni. És főleg nem gondoltam volna, hogy ez a fiú Gilbert lesz. Bár végül is ki más – Spike? Rió? Már csak a feltételezés is röhejes.

Gilbert más. Soha de soha egyetlen másik fiúval sem lennék képes azokra a dolgokra, amikre Gillel igen. És jobban belegondolva nem is akarom, hogy valaki másról legyen szó helyette.

Ha hallgatnék a gyáva énemre, ezúttal én lennék az, aki visszavon mindent, ami tegnap este történt. Ha engednék a pánikomnak, most azonnal felrohannék a szobámba és holnap reggelig elő sem jönnék, és hétfőn simán Gilbert képébe vágnám, hogy felejtsük el az egészet. Nem azért, mert el akarom felejteni, hanem azért, mert tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy mekkora botrány lenne, ha komolyabbra fordulna a dolog és kiderülne.

Csakhogy egyáltalán nem fordult komolyra. Még, legalábbis. Vagyis teljesen fölösleges ilyeneken agyalnom. Vagyis drága Samuel megint valami baromságon pánikolt be totálisan.

Remek! Most, hogy ezt így megbeszéltem magammal jó lenne, ha végre a családom tudomására hoznám a jelenlétemet. Még mindig enyhe rosszérzéssel, de már egyáltalán nem vészjelző aggyal lehuppanok a bátyám mellé a kanapéra.

Drake összerezzen ijedelmében, annyira belemerült az aktuális mesefilmbe.

- Anyád – mondja levegő után kapkodva, miközben a mellkasát szorongatja. Elkezd vigyorogni. – Samuel!

- Csá, Drake – köszönök olyan lazán, ahogyan csak megy a Gilberttel történtek után. Valamiért mégsem tudok rendesen a bátyám szemébe nézni.

- Na, milyen volt a buli? – kérdezi szemöldökvonogatva.

Nagyot nyelek, aztán a tévé felé fordulok. A buli emlékeitől megint elfog az izgalom, és már érzem is, hogy az arcom kezd forrósodni. Megköszörülöm a torkom.

- Jó – mondom, és a biztonság kedvéért még bólogatok is hozzá. Meredten bámulom a képernyőt.

Drake arcán kiszélesedik a vigyor – látom a szemem sarkából. Ebben a pillanatban teljesen olyan, mintha Spike régen elveszett ikertestvére lenne.

- Hallgatlak – szól izgatottan. – A szaftos részleteket, Casanova!

- Mi van?

Erre már odafordulok. Drake egyik lábát maga alá húzva, kezét a háttámlán támasztva figyel engem mindentudó tekintettel, és a vigyora fültől-fülig ér. A helyzetemen valószínűleg nem sokat segít az sem, hogy a zavarom olyan kibaszottul egyértelmű, mintha nagy piros betűkkel a homlokomra lenne írva.

- Ezek a gyerekek – hüppögi sírást mímelve a bátyám –, olyan hamar felnőnek!

Drake letörli sosemvolt könnyeit. Meghatódott ábrázattal tovább figyel, majd a vonásai hirtelen visszarendeződnek az előző kaján fintorba.

- Mi van már?! – kérdezem türelmetlenül. Az egész helyzet nagyon-nagyon kényelmetlen. Azt kívánom, bárcsak egyből a szobámba mentem volna. Nem volt jó ötlet Drake-kel kezdeni.

- Na, mesélj! – unszol egy fokkal komolyabb hangon a szerencsétlen.

- Mégis miről?

A hatás kedvéért még tanácstalanul ki is tárom a kezeimet. Drake rosszallón oldalra billenti a fejét, és sértetten néz rám.

- Sam, tiszta vörös a fejed – mondja mosolyogva. – Hogy hívják?

- Gőzöm nincs, miről hadoválsz.

Összefonja a kezeit a mellkasán. A mozdulat fenyegetősége mérföldekre van attól, amit Gilbert képes produkálni, és amihez már olyan tökéletesen hozzászoktam az évek folyamán, szóval mondhatni hidegen hagy a próbálkozás.

- A csajról hadoválok, akivel szemmel láthatólag olyan jól elvoltál tegnap.

- Nincs semmilyen csaj – válaszolom. A hangomban rejlő bizonytalanság őszintén lenyűgöző tekintve, hogy szó szerint értelmezve igazat mondok. Természetesen Drake észre is veszi.

- Jaj, öcsi, ne legyél már ilyen szégyellős! Látom én, hogy jó volt az estéd. – Beleöklöz a vállamba. – Jesszus, ne vágj ilyen kétségbeesett arcot! Én is átéltem ezt, tudod: házibuli, rengeteg pia, még több csaj, túlfűtött tinédzserlélek…

Ez most komoly?! Miért nem tud csak úgy megnyílni alattam a föld?

Ezúttal én vágom keresztbe a karjaimat. Tüntetőleg hallgatok, hátha akkor Drake végre szabadon enged, és elfelejthetem ezt az egész zavaró, sosekívánt beszélgetést.

- Most komolyan nem mondod el? – kérdezi hitetlenkedve. – Haver, a bátyád vagyok, mondd már el! Én is voltam ám szerelmes.

- Nem vagyok szerelmes!

Drake egy pillanatra megdermed. Aztán ismét elkezd vigyorogni.

- Tudod – kezdi –, ha nem vágtad volna rá ilyen gyorsan, még el is hittem volna.

- Drake, akadj már le rólam! – mondom totális zavarban. – Nem történt semmi a bulin, nincs semmiféle csaj, és végképp nem vagyok szerelmes, világos?!

- Jól van, oké, nyugi – válaszolja, miközben védekezőn felemeli a kezeit. – Jézus, Sam, nyugodj már le. – Sóhajtok egyet. Legalább végre befejezte. – Ha nem akarsz róla beszélni, rendben. – Megint vigyorog. – Majd kifaggatom Gilbertet.

- Mi?

- Ő biztosan tudja, nem? Amennyire össze vagytok nőve.

- Nem vagyunk összenőve.

- Tényleg, ő nem féltékeny a csajra? – faggatózik tovább a szemét, mintha meg se hallotta volna azt, amit mondtam.

- Istenem, Drake! Komolyan agyfaszt kapok tőled.

Minden további nélkül felrohanok a szobámba.

***
 

Gyorsan átöltözök és összepakolok néhány dolgot a táskámba, aztán már indulok is le. Az előszobában megint magamra aggatom a kabátomat meg a cipőmet, de ezúttal nem vagyok hajlandó a gombolkodással meg a cipőkötéssel bíbelődni, mert értelme nem sok van ekkora távra.

- Ma sem látom a fiamat? – hallom anyát a hátam mögül.

Megfordulok a tengelyem körül és ránézek. Anya hátrafogott hajjal, lisztes kezét egy rongyba törölgetve áll a boltívben. Az arcán elnéző mosoly ül.

- Gilnél leszek – felelem, miközben a zsebembe rakom a telefonomat meg a kulcsaimat.

- Igen, gondoltam – bólint anya. –  Úgy csinálok, mintha meg lennék lepve, jó?

Sóhajtok egyet. Felkapom a sálamat és a táskámba gyűröm. Nem válaszolok.

- Oké, értem, befejeztem. Tudom, hogy ebben a korban a barátok az elsők – mondja ő. – Hacsak…

Próbálom nem felhúzni magam azon, ahogy sejtetőn elnyújtja a hangsúlyt a szó végén. Magamra erőltetem a tőlem telhető legnormálisabb, legkifejezéstelenebb arcomat, és elhúzott szájjal anyára pillantok. Már sejtem, hogy mire akar kilyukadni, és az egészből kezd nagyon elegem lenni.

- Hacsak mi? – kérdezem.

- Hacsak nincs egy lány.

- Jézusom, anya! Te és Drake elviselhetetlenek vagytok együtt. – Összehúzom a szemeimet. – Drake mondott valamit, igaz?

Anya mosolyogva helyesel.

- Hát, nincs szó semmilyen lányról – erősködök.

- Ó. Oké. Rendben – szól anya. A hangjából tisztán hallom, hogy egy szavamat se hiszi, és ettől csak még idegesebb leszek. – De ha mégis volna, akkor azért szólnál, ugye?

Megdörzsölöm a homlokomat. Menni akarok.

- Ha lenne egy lány? – ismétlem költőien. – Igen, anya, hidd el: ha lenne egy lány, szólnék.

És már otthon sem vagyok.

Még csak nem is hazudtam.

***
 

Gilbert a nappaliban ül a díványon, amikor ismételten beesek az ajtón – kivételesen nem szó szerint értve. Csoda, figyelembe véve azt, hogy a családom mennyire kivitte az agyam. Mégis mi a fenéért érdekli őket annyira a szerelmi életem? Nincs jobb dolguk?

Inkább nem is foglalkozok velük. Kilépek a cipőmből, és a szekrényre dobom a többi felesleges ruhadarabot, aztán zokniban odacsoszogok Gilberthez. A nappali küszöbén ott ül Vader is, éppen ellenségesen méregeti a szociopatát a kanapén. Gil hasonlóan kedves tekintettel szemez a macskával, és hirtelen olyan érzésem támad, mintha megzavartam volna valamit.

- Az állatkínzás már a harmadik – mondom, megállva a dívány mellett.

Gilbert zavartan néz rám.

- Mi van?

- Az állatkínzás már a harmadik – ismétlem lassan, és még mutatom is az ujjaimmal.

- A harmadik mi?

- Jel – magyarázom. – Arra, hogy sorozatgyilkos vagy.

A srác hosszasan gondolkodik, miközben oldalra billentett fejjel engem figyel. Összevonja a szemöldökét.

- Mi a másik kettő?

- Pirománia és ágybavizelés.

Elvigyorodok. Természetesen Gilbert nem szokott bepisilni (már amennyire én tudom), és a tüzet sem imádja jobban, mint én, de attól még jól esik ilyenekkel szekálni. Ő azonban nem értékeli ennyire a poénomat, mert csak elhúzza a száját, és felvonja azt a kicseszett szemöldökét.

- Ugye tudod, hogy ha valóban sorozatgyilkos lennék – kezdi –, akkor téged ölnélek meg először?

Felnevetek. Megvonom a vállamat, és leülök mellé.

- Most mit mondjak? – sóhajtok. – Szeretek veszélyesen élni.

- Valóban? – kérdezi gúnyosan Gil. A szája félmosolyra görbül.

- Naná – válaszolom. – Egyszer lehet, hogy meg is mutatom.

Gilbertnek ezúttal mind a két szemöldöke a homlokára szalad, és én csak ekkor jövök rá, hogy kibaszottul flörtöltem vele! Én, Samuel Evans éppen gátlástalan flörtölésbe kezdtem a legjobb haverommal, Hasfelmetsző kiköpött másával, a szüleinek házában, és még csak észre sem vettem! Váó.

Megköszörülöm a torkomat. A dohányzóasztalra nézek, amin díszdobozban ott trónol a BBC Sherlock első évada. A műanyag már helyenként karcos és kopott, mert Gilberttel tulajdonképpen majdhogynem háromhavonta újranézzük a részeket, de nem baj, a lényeg az, hogy működik és még mi sem untuk meg. A kezembe veszem a tartót, és felnyitom az első DVD fedelét. Gondosan kerülöm Gilbert tekintetét. Mint már korábban mondottam: a bátorság nem erényem. Vagy valami ilyesmi.

Gilbert megvakarja a homlokát, aztán a tévéhez lép és bekapcsolja. Amint az ajtó közelébe ér Darth fúj egyet, majd peckesen arrébb fut. Dagadt hasa ide-oda himbálódzik, miközben a konyha felé siet, hogy felháborodását kajálásba fojtsa.

Felkelek. Egy ideig elnézem, amint Gil a tévészekrény előtt babrál a DVD-lejátszóval meg minden más hülyeséggel, hogy életre keltse a dögöt, aztán a tekintetem öntudatlanul is valami másra terelődik. Halvore nekem háttal guggol, miközben a drótokkal szöszmötöl, és valamiért nem tudom megállni, hogy ne bámuljam meg. Fogalmam sincs, hogy miért csinálom – egészen eddig egyszer sem fordult meg a fejemben ehhez hasonló, de a tegnap este után úgy látszik, valami végérvényesen átkattant bennem.

Gil megfordul és rám néz. Rajtakapottan a DVD-t kezdem fixírozni, amivel nyerek magamnak egy furcsálló pillantást. Segáz.

- Popcorn? – kérdezem illedelmesen mosolyogva, miközben Gilbertnek nyújtom a tokot.

- A mikró mellett van – mondja, és kikapja a dobozt az ujjaim közül. Felpattintja a tetejét és kiszedi a lemezt, majd belerakja a lejátszóba. Nyomkodni kezdi a távirányítót. – És hozz kólát is.

- Légy szíves.

- Hm?

Zsebre vágom a kezeimet. Halvore rám néz. Nem érti a dolgot.

- Mondd a varázsszót – felelem.

- Abrakadabra – vágja rá baltaarccal.

Elhúzom a számat, és élesen kifújom a levegőt a tüdőmből.

- A másikat, gyökér.

- Csiribú-csiribá.

- Kinyalhatod.

Sóhajtva megindulok a konyha felé. Tulajdonképpen mit is vártam a seggfejtől? Reggel eléggé egyértelművé tette, hogy a dolgok nem változtak, szóval természetes, hogy még mindig egy paraszt. Nem kéne meglepődnöm azon, hogy továbbra sem ismeri az illemszabályt. Nem miattam fog megváltozni.

A hátam mögött Gil fújtat egyet, aztán nagy levegőt vesz.

- Samuel, volnál kedves készíteni popcornt és hozni nekem egy pohár kólát – hadarja –, ha szépen kérlek?

Kétoldalt megkapaszkodok az ajtófélfában és hátradőlök, úgy bambulok rá hitetlenkedve. Jól hallottam? Gilbert komolyan megkért valamire?

- Hol van Gil és mit csináltál vele? – kérdezem döbbenten.

Gilbert fancsali pofát vág, aztán gyilkos pillantást vet rám. Felegyenesedek, megvonom a vállam. Harminckét fogas vigyort villantok rá. A konyhába megyek összekészíteni a dolgokat a filmnézéshez.

***
 

Az első részt szó nélkül nézzük végig. Most látjuk kilencedszerre, ezért szinte már kívülről tudjuk a szöveget, de hát istenem, ez van. Attól még király, bár igazság szerint időnként a gondolataim másra terelődnek egy-egy unalmasabb jelenetnél. Mondjuk Gilbertre meg arra, hogy a megszokottnál is közelebb ül hozzám, a térdeink és a combunk összeér. De nem csinál semmit, egyszerűen csak ül, az ölében egy tál pattogatott kukoricával.

Nem nézek rá, de a szemem sarkából látom, ahogy automatikusan újra és újra az edénybe nyúl, és hosszú ujjaival kivesz egy-egy szem kukoricát. Kettőnél sosem többet. Mert Gilbert fura, és még enni sem tud normális srác módjára.

A Study in Pink után a Blind Banker jön. Egyikünk sem kedveli túlzottan, valamiért lassúnak és unalmasnak tűnik, de azért mindig újranézzük, mert az úgy nem poén, ha kihagyunk egy részt. Gil általában ilyenkor ugyanolyan kussban unja végig a másfél órát, mint a többit, még mozdulni se szokott. Most valamiért máshogy viselkedik.

Amint beteszi a lemezt a lejátszóba és visszaül mellém a kanapéra (olyan szorosan, hogy a vállunk is összeér – nem mintha bánnám), azonnal mocorogni kezd. A popcornján kérődzik, mivel olyan lassan csipegeti, hogy még mindig félig tele van a tálja. Az enyém már régen elfogyott, nagyjából az első rész első tíz percében. Kérdezés nélkül kiveszek egy marékkal Gilbert adagjából. Nem szól érte.

Enyhén frusztráltan sóhajt egyet. Előrehajol a kólájáért. Az egész poharat kiissza, majd megint fúj egyet és visszaül. Kérdőn meredek rá.

- Unatkozok – vonja meg a vállát.

- Látom – felelem, aztán a számba tömök egy maréknyi kukoricát.

Halvore egy ideig engem méreget. Vadul járó állkapoccsal viszonzom a tekintetét.

- Feldobhatnánk valamivel a dolgot – szól tárgyilagosan, amikor lenyeltem a falatot. A hangja furcsán cseng, és már sejtem is, hogy valami hátsószándéka van.

- Mégis mivel?

Csak erre várt. Egy határozott mozdulattal hátralök a kanapén. Nem ért teljesen váratlanul a támadása. A fejem a karfára esik, de nem fáj, mert az egész ki van bélelve. Nem húzom fel magam azon, hogy a pszichopata még ilyen helyzetekben is hajlamos a szemétkedésre. Kifújom a levegőt a tüdőmből, és becsukott szemmel várok, miközben Gil fölém mászik, és a kezeit a nyakam két oldalánál kitámasztva lehajol, hogy ismét megcsókoljon.

A szájának popcorn és kóla íze van, de jelen pillanatban kurvára nem tud érdekelni. Szétnyitom az ajkaimat és hagyom, hogy akaratosan áttolja a nyelvét köztük. Gilbert hihetetlenül közel van hozzám, a lábai az enyémek között, az egyik keze a nyakamon, és az egésztől összeszorul a mellkasom, annyira izgulok. Átkarolom a vállát és visszacsókolok, miközben a tévében még mindig ott villognak a Blind Banker unalmas jelenetei.

Gil kinyúl a távirányítóért, és anélkül hogy odanézne, lenémítja a tévét. Néma csend és hullaszag – az egész ház kihalt és zajtalan, egyedül Darth kaparászik valahol valamit. Gilbert és én teljesen egyedül vagyunk. A gondolattól kiszárad a torkom és a tüdőmben reked a levegő. Nem feltétlenül azért, mert nem tetszik.

Gilbert helyezkedik egy sort, de a csókot nem szakítja meg. Az egyik lába az enyémek között, behajlított térddel; a másik a testem és a háttámla között. Biztonságos pozíció: bár kimondhatatlanul közel van hozzám, a kényes részeink nem érintkeznek. Biztonságos. Veszély nélküli. Valahol a „nem elég” és a „túl sok” kategória nyugalmas határai között.

Benyúl a pólóm alá. Az érintése hirtelen, nem várt és sokkoló, valamint olyan intenzív és új és ismeretlen, hogy hangosan felnyögök. Mély, valahonnét a torkom legaljáról jövő nyögés, egyikünk sem tudja igazán a mivoltát. Leginkább meglepett, egy hangyafasznyi pánikkal vegyülve. Elvégre Gil tényleg kurvára közel van, és a keze a csupasz bőrömet masszírozza, miközben egyre feljebb és feljebb gyűri az anyagot a hasamon, és egyszerűen csak fingom nincs, hogy ez nekem most tetszik-e vagy sem. Mármint oké, egyértelműen tetszik, de…

Gilbert nem szarral gurigázik. Az enyémnek nyomja a csípőjét.

Ismét felnyögök, de ez most másmilyen. Ebben már több a pánik. Gil olyan dolgokat csinál az érzékeny részével, amik ugyan nagyon-nagyon jól esnek meg minden, de kibaszottul meg is ijesztenek.

Túl sok. Túl gyors.

A mellkasára nyomom a tenyeremet, és eltolom magamtól. Arrébb húzódok és összeszorítom a szám, elfordítom a fejem. Érzem, hogy megint elönti a szín a fejem, ezért a tévéhez fordulok, hogy ne kelljen Gilbert szemébe néznem. Beharapom a számat.

- Mi a baj? – kérdezi Gil. Nem kell rápillantanom ahhoz, hogy tudjam, ráncolja a szemöldökét. A hangja rekedtes és szaggatott a csóktól.

Megrázom a fejem. Próbálok feljebb csúszni a kanapén, hogy bizonyos részeink ne érintkezzenek olyan szorosan.

- Semmi – válaszolom lehunyt szemekkel.

Össze vagyok zavarodva. Oké, nem tagadom, cseszettmód jó érzés volt, de az egész túlságosan váratlanul ért, és egyszerűen csak beijedtem. Nem nagy dolog. Előfordul. Főleg nálam. Gilbert közelében lassan már megszokom, hogy a szívem állandóan a torkomban dobog, akármit is csinál. Csak ez egy kicsit sok(k) volt.

Oké, teljesen gáz vagyok. Kibaszott drama queen. Beszari. Tiszta ciki. A tenyerembe temetem az arcom, részben azért, mert tiszta szégyen, amilyen műsort vágok; részben meg azért, mert az a fajta zavar, amit reggel a konyhában éreztem, faszompitty a mostanihoz képest.

- Sam – köszörüli meg a torkát Gil.

Még mindig félig rajtam fekszik, de a kezei nyújtva, a dereka pedig ismét jó húsz centivel tőlem, szóval egy fokkal jobb a helyzet. Ettől függetlenül nem nézek rá, és a kezemet sem vonom el az arcomtól.

- Samuel – szólít meg ismét, ezúttal egy fokkal határozottabban. Mozdulatlan maradok. Szinte érzem, hogy Gilbert fejében a helyére kattannak a fogaskerekek, ahogyan végre leesik neki, hogy mégis mi a probléma eredete. Az ujjaim közül mégis ránézek. A szemöldökét ráncolja, az ajkai enyhén szétnyílva. Aztán a kép vált, és a szemei enyhén elkerekednek, amikor rájön. – Te még…? Te még szű…

- Ki ne merd mondani hangosan! – förmedek rá azonnal. A biztonság kedvéért elrántom a tenyeremet az arcomtól és a szájára tapasztom. Most, hogy Gil előtt ennyire egyértelművé vált a tapasztalatlanságom, a helyzet csak még szánalmasabbnak és cikinek tűnik. Kibaszottul gáz vagyok.

Gilbert szemöldöke ívbe emelkedik, és az ujjaim alatt érzem, ahogyan formát ölt a megszokott, gonoszkodó gúnymosolya. Összezárom a szemhéjaimat, és próbálok felülkerekedni a zavartságomon és szégyenemen.

Gil a csuklómra fog, hogy levakarja a kezemet a szájáról. Nem hagyom neki, mert tudom, hogy az első mondata az lesz, amit egyáltalán nem akarok az ő szájából, az ő szemétkedő tónusával hallani. Megnyalja az ujjamat.

- Gilbert! – Elrántom a kezem, és a pólómba törlöm. A srác arcán kiszélesedik a vigyor, és a szemei furcsán csillognak, ahogyan rám néz.

- Még szűz vagy – mondja fülig érő szájjal.

- Kurva anyádat, Gilbert! – Totálisan vörös fejjel lelököm magamról a köcsögöt. Felülök és a padlóra dobom a talpaimat. Ismét a kezembe nyomom a fejemet.

- Samuel Evans még szűz! – nevet a parasztja kárörvendőn.

Dühösen ránézek. Bár kibaszottul ég a fejem, attól még bekaphatja. Képletesen értve.

- Tahó! – förmedek rá. – Mégis mi a faszt vagy úgy fennakadva? Eléggé egyértelmű volt a dolog, nem kell ennyire seggarcnak lenni.

- Egyértelmű? – kérdezi egy centivel komolyabban. – Miért lett volna egyértelmű?

- Talán mert még sosem volt barátnőm? – kérdezem higgadtságot erőltetve magamra. Enyhén bosszúsan nagyot fújtatok, mielőtt folytatom. – Vágom, hogy tavaly annyira halálosan szerelmes voltál abba a ringyóba, hogy nem volt rám időd, de most komolyan? Mégis mikor láttál te engem bárki mással?

- Nem voltam szerelmes Emmába – vonja meg a vállát.

- Emily.

- Mi van?

Nagy levegőt veszek. Összefonom a mellkasomon a kezeimet, és hitetlenkedve a srác arcára nézek. Egy pillanatra megkönnyebbülök, hogy a téma másra terelődött. Ettől függetlenül Gil igenis felkúrta az agyam. Hogy egészen pontosan mivel, azt nem tudom, csak azt, hogy ideges vagyok és zavart.

- Ha arról a síkhülye libáról beszélsz, akinek a nyelvével hónapokon keresztül szimbiózisban éltél – szólok –, akkor a neve Emily. Ha még a nevére sem emlékszel, mégis mi a francnak voltál vele?!

Komolyan nem értem. Gil ábrázata alapján viszont kéne, mert úgy néz rám, mintha minimum retardált lennék. Amikor észreveszi, hogy tényleg gőzöm sincs, mégis miért akarna bárki is egy olyan csajjal járni, aki iránt semmi érzése nincs, sugallón felvonja a szemöldökét, és biccent a fejével.

- Na, szerinted mégis miért? – kérdezi.

Komolyan gondolkodni kezdek, de csak egy másodpercig tart az egész.

- Ó – lehellek. – Ó! – csapom magam homlokon. – Jézus, oké. Leesett. Persze, hogy te már nem vagy…

Nem fejezem be a mondatot, eléggé egyértelmű anélkül is.

- Nyilvánvalóan – feleli Gil tárgyilagosan.

- Nyilvánvalóan – ismétlem pipacsfejjel. – Picsába, beszélhetnénk valami másról?

Gil már éppen mondani akarna valamit, amikor a zsebemben csörögni kezd a telefonom. Nagy nehézségek árán kihalászom. A kijelzőre bámulok.

- Ki az? – kérdezi Halvore.

- Ismeretlen szám – válaszolom. Egyszerűen csak kinyomom, és az asztalra dobom a kütyüt. – Ha nagyon akar valamit, ír egy SMS-t.

Felkelek a kanapéról. A konyhába megyek egy pohár vízért. Kényszerítem magam, hogy összegezzem az elmúlt húsz perc eseményeit.

Gilbert és én smároltunk. Gilbert egy kicsivel tovább ment a kelleténél. Én beijedtem. Gilbert tudja, hogy mennyire béna, tapasztalatlan idióta vagyok. Gilbert nagyon is tapasztalt.

Lehúzom az első pohár vizet. Töltök magamnak még egyet, aztán egy kicsivel nyugodtabban visszatrappolok a nappaliba. Higgadtságot erőltetek magamra, és leülök Gil mellé. Kortyolok egyet a vízből, miközben Halvore megint engem figyel.

- Mi van már?! – csattanok idegesen.

Biztosra veszem, hogy megint szekálni fog. Ki van zárva, hogy hosszútávon szó nélkül hagyja azt, hogy még sosem voltam senkivel.

Megint meglep. A fentiek helyett csak közel hajol hozzám, és a számra nyomja a száját. Egyszerű nyelvnélküli csók, alig tart három másodpercig, és valamiért mégis jobban megráz, mint az előző smárcsatánk. Talán azért, mert ebben nincsenek háborgó hormonok. Amikor vége, szimplán visszahúzódik, és visszaadja a tévére hangot. Nem tesz megjegyzéseket, nem vigyorog gonoszan, még a szemöldöke is a helyén marad.

Időnként úgy érzem, mintha Gilbert valójában egy teljesen más ember lenne, mint amilyennek mutatja magát. Az utóbbi két napban olyan dolgokat tett olyan hangulatváltozásokkal, amik korábban sosem voltak rá jellemzők. A zavarom pedig csak tovább fokozódik, amikor minden szó vagy egyéb nélkül a vállamra teszi a kezét, és átkarol.

Döbbentek nézek az arcára, de ő nem pillant rám. A tévét figyeli csőlátással. Nagyot nyelek. Bár elsőre furcsának tűnik ez az egész ölelkezős ötlet, rá kell jönnöm, hogy egyáltalán nem rossz. Sőt. Szóval hátrahajtom a fejem Gilbert vállára, és zakatoló szívvel megpróbálok a filmre összpontosítani. 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés