- Anyádat, Samuel!

Gilbert.

Másnap hajnal. Vasárnap. Kibaszott korán.

Fájdalmasan felnyögök az ágyban. Halvore káromkodására – aminek okát mellesleg nem vágom – azonnal félig éber állapotban találom magamat, meleg takaróban meg félkemény párnán. Furcsa, mert eddig úgy emlékeztem, hogy a házisárkány párnái puhák. De ez a legkisebb gondom. Valószínűleg csak túl álmos vagyok, hogy normálisan tudjak érzékelni, szóval ezen a problémán nem is agyalok tovább.

Tehát most mit is csináltam – öntudatlanul –, amivel felbasztam Gilbertet?

- Mi van már? – kérdezem kómásan, miközben átölelem a párnámat, és beletemet az arcomat. Gilbert illata van. Mélyen belélegzem.

- Megrúgtál, te állat – morogja bosszúsan Gil. A beszédétől berezeg a párna, olyan mély a hangja.

- Bocs – válaszolom a huzatba.

- Segáz – sóhajtja. – Csak ne mozgolódj annyit, jó?

- Aha.

Szorosabban ölelem magamhoz a párnát. Megmarkolom a huzatát, és belenyomom a homlokomat. Még egy utolsót igazodok, készen a totál mozdulatlanságra.

- Sam?

- Ha? – nyögöm a párnába.

- Kiszorítod belőlem a levegőt.

***
 

Amikor legközelebb felébredek Gilbert nincs sehol. Lerúgom magamról a takarót, aztán felülök az ágyon. Hunyorgok egy sort, megvakarom a fejemet. Fülelek, miközben azon agyalok, hogy az előbbi szituációt csak álmodtam-e.

Végül arra a következtetésre jutok, hogy nem, kurvára nem álmodtam, és ha már itt tartunk, akkor a múlt éjjel is eléggé valószerűnek tűnik, szóval… ja. Árral úszás, igaz? Ha eltekintek attól, hogy a szívem megint őrülten ver, és fogalmam sincsen, hogyan viselkedjek Gilberttel ezek után, akkor menni fog. Simán. Vagy nem.

Szedd már össze magad, Samuel!

Na jó, oké, ennyi volt.

Felkelek. Lehúzom a pizsamagatyát és felhúzom a farmeremet, amit tegnap este Gilbert szekrényére dobtam. Kinyitom a baltásgyilkos komódját, és kiszolgálom magamat egy tiszta pólóval, mert az még oké, hogy a használt gatyát hordom, de a saját felsőmhöz a buli után már nincsen se merszem, se gusztusom. Se gyomrom, nem mellesleg. Bűzlik a piától.

Csörömpölést hallok lentről. Rendbe rakom a pofámat a fürdőben, aztán megindulok a hang felé. A lépcső alján állva egy felettébb zaklatott Darth Vadert találok – szerencsére csak a macskaverzióját, bár jobban belegondolva nem tudom eldönteni, melyik a halálosabb.

Felkapom a termetes jószágot, Ez elég nagy hősiességnek számít tekintve, hogy finoman szólva is kurva dagadt. Darth azonnal dorombolni meg dörgölőzni kezd, miközben tíz karommal kapaszkodik a vállamba. Továbbra is a kezemben tartva Vadert folytatom az expedíciót, minek következtében rábukkanok Gilbertre. Az előszobában. És a tegnap általam levert váza maradványait sepergeti bájos precizitással.

Megállok a küszöbön. Amint Darth megpillantja a gazdáját, ordenárén köp és fúj egyet, majd teljes beleéléssel addig kapálózik és karmolászik, ameddig egyszerűen csak elengedem. Vader lepottyan a kezeim közül, aztán lesunyt fülekkel, morogva kirohan a szobából.

- Őszintén, mégis mi a faszt csináltál vele, hogy ennyire utál? – kérdezem Gilberttől, lenyelve a torkomban terpeszkedő gombócot, amit a pszichopata puszta látványa képes volt előidézni.

Ez most már mindig így lesz? Akárhányszor egy légtérbe kerülök a sráccal, azonnal remegni fogok, mint egy idióta tinipicsa, és elmegy a hangom, mint a filmekben? Mert őszintén, ez eléggé szánalmas. Nem kéne ekkora hatással lennie rám annak a rohadék csóknak! Illetve csókoknak. Mert több volt egynél. Sokkal. Sokkal-sokkal több.

Picsába!

Halvore felemeli a fejét a munkásságából és rám néz, de a kezében még mindig ott a seprű meg a kislapát, és olyan hülyén áll neki a szobalány szerep, hogy akaratlanul is elvigyorodok. Ami meg egyébként zavarbaejtő, mert Gil meg lehet, hogy félreérti és azt hiszi, hogy azért van ilyen hűdejó kedvem, mert meg vagyok róla győződve, hogy minek után smároltunk most együtt vagyunk, mármint úgy, igazán együtt, pedig nem vagyunk, mert tulajdonképpen nem történt semmi nagy dolog, ilyesmi megesik, és…

Abba kell hagynom a gondolkodást. Komolyan, nem tesz ez jót nekem. És a szívem se bírja.

Gilbert nem válaszol, csak fúj egyet, majd vissza is fordul a söprögetéshez. Egészen elfog a bűntudat. Sajnálkozó arcot vágok, és nekitámaszkodok az ajtófélfának.

- Ne haragudj a vázáért – mondom.

Gil felhorkant.

- Tizenhat éve ismerlek, te szerencsétlen – magyarázza. – Nem most fogok kiakadni azon, hogy balfasz vagy.

Váó. Hát, ha eddig azon tűnődtem, vajon megváltozik-e a viselkedése felém a tegnap este miatt, akkor most kaptam egy határozott nemleges választ. Ami jó! Nem? Nem változott semmi. Minden ugyanolyan. Ez jó, nem?

Aha, baromira. És most mégis mit kéne kezdenem magammal? Vagy úgy egyáltalán a helyzettel. Hozzam szóba a smárolást? Lesz még smárolás? Vagy ennyi az egész: tegnap csókolóztunk, és most meg mind a ketten hivatalosan is emlékszünk rá, de nem történik meg soha többé; vagy mostantól bármikor odamehet egyikünk a másikhoz és lekaphatja, ha éppen kedve van hozzá? Ha odalépnék Gilberthez és megcsókolnám, hagyná? Vagy közölné, hogy kopjak le? Mégis mi a szart kéne csinálnom?! Hogyan kéne viselkednem Gilberttel?!

A jelek szerint ugyanúgy, mint eddig.

Rendben, akkor legyen ez. Minden vissza a normális kerékvágásba. Amíg Gil nem próbálkozik be ismét, addig én sem csinálok semmit. És ha soha nem próbálkozik be, akkor… az is rendben van. Gondolom.

Attól eltekintve persze, hogy kibaszottul azt akarom, hogy megint megcsókoljon. De ezt a gondolatot nagyon bátran most szépen figyelmen kívül is hagyom, és lányos zavaromban megpróbálok valami értelmes visszaszólást találni az engem ért sértésre. Nem jön össze.

- Én is téged, baromarc – mondom helyette, és ezzel fordulok is a konyha irányába.

A torkomban dobogó szívemet természetesen szintén ignorálom úgy, ahogyan a mellkasomban gubbasztó hangyafasznyi csalódottságot is.

Igyekszem magamat azzal győzködni, hogy nem vágytam arra, hogy Gilbert megint megcsókoljon. Ez sem jön össze.

Belépek a konyhába. Célba veszem a kávéfőzőt és megtöltöm, aztán türelmesen várok, amíg lefő az adag. Vágok négy szelet kenyeret és kettesével bedobom a kenyérpirítóba, majd ismételten várok. Amikor elkészül a kávé, előveszek két bögrét és beletöltöm. Nem sokkal ezután megvan az első adag pirítós is, szóval tányérra teszem és megkenem áfonyadzsemmel, miután a másik két szeletet szintén bedobtam a kütyübe. Mindeközben kínosan ügyelek arra, hogy még véletlenül se agyaljak a múlt éjszakán.

Tejet töltök a saját kávémba, és leülök az asztalhoz. Kortyolok egyet az itókából, és direkte hülyeségeken filózok, mert tudom, hogy semmi jó nem származna abból, ha én most megpróbálnám megfejteni az én érzéseimet, és még nagyobb katasztrófa sülne ki abból, ha megpróbálkoznék Gilbertéivel. Tehát maradok az élet nagy dolgainál.

Kipattan a másik két pirítós is. Vele együtt pattanok én is, mert olyan mélyen lementem alfába, de mindegy, segáz, Samuel Evans sosem a bátorságáról volt híres. Meg úgy általánosságban semmiről se. Na mindegy. Szóval kiveszem a kenyeret és megkenem a szeleteket.

Még mindig elmélyülten kenegetek, amikor Gilbert belibeg a konyhába, kezében a szemeteslapáttal meg a törmelékkel. Ki akarja dobni, értelemszerűen. Csakhogy a kuka abban a pultban van, ami előtt éppen állok, szóval nem fér oda tőlem, ezért már készítem is fel magam a következő beszólásra, mert ki van zárva, hogy Gil szép szóval kérne bármit is.

És pont nem.

Halvore valami egészen mást gondolt ki. Ugyanis fogja magát, és beáll a hátam mögé. Szorosan a hátam mögé. Kurvára szorosan – annyira, hogy a vállamba szuszog, nekem pedig ettől elakad a lélegzetem, mert Gilbert tulajdonképpen hozzám simul! És Istenem, de jó érzés… És cseszettül zavarbaejtő. Mert… mégis mit reagáljak erre?

És akkor, amikor azt hinném, hogy ennél jobban már nem képes dübörögni a szívem, Gilbert megint tesz valami váratlant. A szabad kezével átfogja a derekamat, és közelebb hajol a nyakamhoz, és ez az a pillanat, amikor minden relatíve értelmes gondolatom ott helyben taccsra vágódik, mert Gil az orrával végigsimít a nyakamon és érzem a leheletét a bőrömön, és az izgalomtól nem csak a kezeim remegnek, de úgy cakompakk az egész testem, és nincs-elég-levegő.

Kiesik a kés a kezemből. Csörömpölve a tányérba érkezik, én pedig lehunyom a szememet és hangosan nyelek egyet, mert Gilbert immáron teljesen biztosra tudja, hogy milyen hatással van rám, és természetesen ez növeli az egóját és nevetni kezd. Bele a nyakamba. Ami nem segít a remegésemen.

Ekkor Halvore úgy dönt, megkönyörül rajtam meg a gyenge idegrendszeremen, és ellép tőlem. De annyira azért mégsem kímél, mert nemhogy nem veszi le rólam a kezét – nem mintha akarnám vagy ilyesmi –, de még szorosabban is markol a derekamra, és finoman – finoman! – arrébb lök az útból, hogy ki tudja dobni a szemetet. A remegésemet csillapítandó kitámasztom a két kezemet a pulton, és beharapott szájjal koncentrálok a normális légzésre. Mondanom se kell, sikertelenül.

És még mindig nincs vége. Minek után Gilbert megszabadult a szerencsétlenül járt váza korpuszától, leteszi a seprűkéjét meg a lapátkáját a helyére. Nos, nyilvánvalóan nem ez az a rész, amitől nagyon-nagyon jó értelemben libabőrös leszek. Hanem sokkalta inkább az, amikor ezúttal két kézzel fog át, és szemközt fordít magával. Na, itt van az, amikor ismét levegő után kapkodok.

Már csak ennyitől is olyan izgatottság és zavar fog el, hogy képtelen vagyok a szemébe nézni. Lesütött szemekkel bámulom a mellkasát, miközben a sajátom vadul fel-le ugrál, és a ki-bebaszott gombóc megint ott van a torkomban, és nem-megy-le, akármilyen sűrűn nyeldekelek. Ami érthető, hiszen Gil itt áll velem szemközt, és annyira közel van, hogy jóformán az egész testével a pultnak szorít, és tulajdonképpen meg sem tudok moccanni, mert mindenhol ő van.

Kiszáradt a szám.

Megnyalom.

Gilbert meg lehajol, és megcsókol. A meglepetéstől felnyögök, de azonnal becsukom a szemem. Megkönnyebbülten sóhajtok, mert igen, ezt akartam amióta felkeltem és megláttam ezt az idiótát; és azért is könnyebbültem meg, mert már tényleg kezdtem azt hinni, hogy a tegnapival be is fejeződött az egész. És ez a csók most más. Talán csak azért érzem így, mert mind a ketten teljesen józanok vagyunk, vagy talán csak azért, mert Gil nem mélyíti el azonnal, nem tudom, de nem is igazán fontos, mert az egésztől pillangók röpködnek a gyomromban, akármilyen sablonosan és idiótán hangzik is.

Hagyom, hogy Gilbert még ennél is közelebb vonjon, amiről amúgy nem hittem volna, hogy lehetséges. De valahogyan mégis sikerül neki, és két lélegzetelállító csók között a lábaim közé lép és szorosabban karol át, és ezúttal nem csak a meglepettség az, ami nyögésre késztet.

Átkarolom a nyakát, és lábujjhegyre állva tovább mozgatom a számat a száján. Gil viszont nem bírja sokáig a monoton nyelv nélküli verziót. Végignyal az alsóajkamon, én pedig abban a pillanatban már nyitom is szét a számat neki, hogy beengedjem, de nem, ő még tovább kínoz, és ahelyett, hogy rendesen megcsókolna, beleharap az ajkamba. Felsóhajtok, miközben Gilbert tovább tépkedi a számat: a foga közé csippenti a bőrömet annyira, hogy már majdnem fáj, de nem eléggé ahhoz, hogy ténylegesen fájjon, aztán meg végignyal a nyelvével ott, ahol éppen ostromolt a fogaival. Perceken keresztül harapdálja a számat, lassan és módszeresen, mire már nem bírom tovább, és én vagyok az, aki engedélyt kér. És ő megadja.

Áttolom a nyelvem a szájába. Gilbert előzékenyen hagyja egy ideig, hogy én domináljak, és engedelmesen tűri, hogy olyan alapossággal térképezzem fel a szájüregét, amire a múlt éjjel nem voltam józan eléggé. Szóval félredobom minden idióta zavaromat, és kihasználom a lehetőséget. Persze Gil nem hagy sokáig játszadozni, hamarosan megunja a viszonylag passzív szerepkört, és átveszi az irányítást. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szeretem.

Hosszú-hosszú ideig állunk a konyhában, csókolózva, én teljesen a pult és Gilbert közé ékelődve, az én kezeim a vállain, az övé meg már a hátamon és tulajdonképpen bárhol, ahol ér. De természetesen egyszer minden jó véget ér. Gil megszakítja a csókot ugyan, ám nem megy messzire, sőt. Még mindig engem ölel, miközben a homlokát a homlokomnak nyomja, és a szája csupán milliméterekre van az enyémtől, ahogy levegő után kapkodunk mind a ketten.

Nem sokkal később aztán Gilbert hátrébb lép egy kicsit, de el még nem enged teljesen. Engem néz, és ha csak feleannyira látszik rajtam, hogy mennyire izgulok, már akkor is fájdalmasan nyilvánvaló, hogy kicseszettül imádok Gilbert Halvore-ral smárolni bárhol és bármikor.

Felnézek a sárkányra. Annak arcán önelégült mosoly terül el, és Istenem, az ajkai teljesen vörösek és duzzadtak, és egyszerűen csak muszáj még egy utolsó csókot lopnom tőle. Szóval megteszem. Csak egy rövid, szinte már túlontúl apró csók, de akkor is elég ahhoz, hogy szikrát se kapjak még legalább két percen keresztül.

Aztán tényleg vége. Egy csalódott sóhajjal nyugtázom, amikor Halvore ezúttal ténylegesen ellép tőlem, és az elégedetlenségemet látva az eddigi öntelt mosolya komplett vigyorrá szélesül. Az agybajom csak még egyértelműbbé válik, amikor bosszússág helyett boldogságot érzek, amiért legalább képes voltam Gilbertet mosolyra bírni – egy igazi, hús-vér mosolyra, nem pedig a megszokott gúnyfintorára. És ekkor jön a pillanat, amikor a viszonylag normális agykapacitással rendelkező énemet megint elönti a teljes, totális zavar, és vörösödő fejjel visszafordulok az egy szem dzsem nélkül maradt pirítóshoz.

A hátam mögül hallom, hogy Gilbert kihúzza a széket és leül az asztalhoz. Gyorsan végzek a pirítóssal, aztán leteszem az egyik tálat meg a másik bögre kávét Gil elé. A srác köszönetképpen csak bólint egyet, aztán hozzá is lát a kajáláshoz. Fogom a saját hóbelevancomat és helyet foglalok a házisárkánnyal szemközt, és nem, még csak véletlenül sem nézek a szemébe.

Csakhogy a csendet meg nem nekem találták ki. Megköszörülöm a torkom. Halvore felvont szemöldökkel, még mindig felsőbbrendűen mosolyogva rám néz.

- Szóóóval – kezdem elnyújtva. – Mikor is jönnek haza?

Gilbert azonnal levágja, hogy Kate-ről meg Rylanről beszélek. Lenyeli a falatot, aztán megvonja a vállát. Feltételezem, már felettébb várja a viszontlátást.

- Valamikor ma délután – feleli.

Bólintok, és iszok egy kortyot. Kibaszott fingom sincs, hogy mégis hogyan kéne viselkednem, azt meg végképp nem tudom, hogy most konkrétan mi a franc folyik köztünk, ezért nagyon felnőttesen és éretten úgy döntök, maradok a régi bevált módszernél: várok, ameddig rá nem jövök, és addig is úgy csinálok, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Ennek megfelelően pedig igyekszem olyan normálisan viselkedni Gil közelében, amennyire csak lehetséges ez tőlem.

Tehát: ha Halvore nem baszkurázta volna össze mindenféle hülye csókokkal meg simulással az agyam, mit csinálnék most? A válasz felettébb egyszerű, és már-már aggasztóan alátámasztja azt a Spike-ék által felvetett teóriát, miszerint a világom egy bizonyos pszichopata körül forog. Ezért nem is foglalkozok vele.

- És mi a program mára? – kérdezem, miután lenyeltem az első szelet pirítós utolsó falatját is.

- Mondanám, hogy menjünk a romokhoz – válaszolja Gil tűnődő hangon –, de momentán semmi kedvem a mentősökkel szarakodni, ha kitörnéd a nyakad.

Kedvesen elmosolyodok, és felmutatom neki a középsőujjam.

- Ha-ha – mondom, aztán megvonom a vállam. – Amúgy sincs hozzá kedvem.

- A nyaktöréshez?

Lesújtó pillantást vetek a görényre.

- Igazán frappáns.

Gilbert befejezi a kajáját, és a mosogatóba teszi a tányért meg a poharat. Megiszom a kávém maradékát. Kitámasztom a fejemet az egyik kezemen, a másikkal meg megmarkolom a bögrémet, és finomkodás nélkül Gil hátába nyomom. A srác megfordul és morogva kikapja a kezemből, aztán visszafordul a mosogatóhoz, és nekiáll megtisztítani az edényeket.

- Nem vagyok a házvezetőd, te paréj – pufog Halvore, miközben feltűri a ruhája ujját, és mosogatószert nyom a szivacsra.

- Ne rinyálj már! – mondom két ásítás között. – Csináltam neked reggelit – motyogom a kezembe. Pár másodperc után hozzáadom: - Szívesen, egyébként.

Felhorkant, míg a csöpögtetőre teszi az egyik tányért.

- Én meg feltakarítottam a vázát, amit te törtél össze.

- Az teljes mértékben a te hibád volt.

Gilbert hevesen megfordul, és égbe szökő szemöldökkel bámulni kezd. Az egyik kezében egy félig elmosogatott tányér fityeg, a másikban pedig a szivacs, de a csóka még könyékig habban is rémisztő. Lenne, ha nem ismerném jobban. Így csak szimplán hülyén néz ki. Elvigyorodok.

- Elmondanád kérlek, hogy mégis miféle kifacsart logika alapján az én hibám minden, amihez semmi közöm nincs? – követeli bosszúsan.

Mi van? Hirtelen ötletem sincs, mégis mire gondol. Aztán leesik. Ó, hogy tegnap este is valami ilyesmit mondtam Brad buliján…!

- Ő… - felelem rendkívül eszesen. – Csináltam neked reggelit.

 Gil beszívja a szája szélét, és egy ideig tovább méreget összehúzott szemekkel. Pár másodperc erejéig nagyon-nagyon bosszúsnak tűnik. Aztán a vonásai ellágyulnak, és hitetlenkedve felnevet, végül pedig visszafordul a mosogatáshoz.

Az asztalra hajtom a fejem.

- Nézhetnénk filmet – motyogom a fába. – Tarthatnánk Bosszúállók-maratont, ha már megígértük Spike-nak a héten.

- Ki van zárva – szól határozottan Halvore. – Nem akarok ma senkit sem a házamban.

Felkapom a fejem. Hosszasan szuggerálom a srác hátát, reménykedve abban, hogy hozzátesz valami olyasmit, hogy „kivéve téged”, de nem történik semmi efféle. Sóhajtok, és kibámulok az ablakon.

Oké, akkor erre most mit reagáljak? Honnan a fenéből kéne tudnom, hogy mégis mit értett ez alatt? Menjek haza? A nap további részében nem is kíváncsi rám?

Hát ezek szerint nem.

A gondolatra valamiért összeszorul a mellkasom. Megköszörülöm a torkomat, aztán enyhén leforrázva bólintok egyet csak úgy, nem mintha Gilbert látná vagy valami. Felkelek a székről, és minden szó nélkül megindulok az előszobába. A legjobb esetben Halvore utánam jön és elmondja, hogy rám nem vonatkoznak az antiszociális hajlamai és maradhatok, a legrosszabban meg… Hát, nos, a legrosszabb esetben legfeljebb még ki is rúg a lakásából.

Megállok a tükör előtt. Fogom a sálamat és a nyakamba tekerem, aztán hajolok a cipőmhöz. A falnak támasztom a hátamat, miközben a fűzővel szerencsétlenkedek, mert a mozgáskoordinációs-zavaraim nem csak attól függnek, mennyire iszom le magam. Röviden-tömören: alapjáraton béna vagyok.

A másik cipőmnél tartok, amikor Darth teljesen kikelve magából a szobába ront, és nagyra tágult, pánikban égő szemekkel meredni kezd rám a küszöbről. Az állatot rendkívül felkavarja közelgő távozásom, ezért minden piszkos módszert bevet: először megpróbál engesztelőn dorombolni, de helyette csak olyan halálhörgés jön ki a torkán, amitől komolyan aggódni kezdek, hogy egyáltalán túléli-e az elkövetkezendő három másodpercet. Amikor elmúlik a vészhelyzet és Vader rájön, hogy ezzel aligha tud maradásra bírni, jön a másik opció: teljes erőből a térdembe fejel bújás gyanánt, amitől meg ismételten majdnem hasra vágódok.

Darth beismeri a vereségét. Felugrik a szekrényre, rá a kabátomra, és teli torokból nyávogni kezd. Minek után sikeresen befűztem a cipőt, engesztelésképpen megsimogatom a fejét. Egy ideig lenyugszik, aztán ismételten kezdődik a világfájdalom, mert kihúzom alóla a kabátomat. Immáron szikrázó szemekkel követi nyomon, ahogyan belebújok.

A második kabátgombnál tartok, mire Gilbert megjelenik a küszöbön. Nagy valószínűséggel nem az én hiányomat vette észre, hanem Darth Vader ordenáré ricsaját hallotta, de tulajdonképpen teljesen tökmindegy. A piszho-srác a másodperc törtrésze alatt húzza fel magát a végtelenségig.

- Te meg mi a faszt csinálsz?! – kérdezi számonkérőn. A hanglejtésétől – meg úgy alapból a puszta jelenlététől – Darth morogva kirongyol a szobából. Megengedek magamnak egy megkönnyebbült sóhajt, mert a kérdésből feltételezem, hogy az én társaságom ellen nincs akkora kifogása a srácnak.

- Hazamegyek? – adom az értetlen, miközben próbálom palástolni az örömömet, de aligha járok említésre méltó sikerrel. A sírásó keresztbefonja a kezeit a mellkasán, amitől az egész jelenet kísérteties déja vu-t ébreszt bennem, ebből pedig egyértelműen következik, hogy a gondolataim tovább terelődnek valami… másra.

- Miért? – faggatózik tovább Gilbert egy rendőrtiszt minden beleélésével.

- Nem ezt akartad?

- Mégis mit?

Ez idióta.

- Egyedül lenni – sóhajtom, ezúttal türelmetlenül. – Tudod: senkit a házadban.

Összevonja a szemöldökét, és megforgatja a szemeit.

- Azt mondtam, hogy az idiótákat nem akarom a házamban – magyarázza. – Vagyis te maradsz.

Bármennyire is örülök a válasznak, azért magamba megjegyzem, hogy itten semmiféle kérés vagy netalántán kérdés nem hangzott el a maradásomat illetően. A tahó egyszerűen csak kijelentette, hogy márpedig én ma nála fogok lenni.

Amitől máris kiszáradt a szám.

- Ó – mondom. – Oké.

- Akkor?

- Akkor mi?

- Minek öltözöl, te istencsapása?!

- Először is: anyád – válaszolom. – Másodszor meg haza kell mennem bejelentkezni. Meg átöltözni. Aztán... ha végeztem, visszajövök?

Gil elégedetten bólint, és elegánsan visszabattyog a konyhába.

- Sherlockot nézünk – veti még oda nekem a válla fölött.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés