Ezek után még arra sincs időm, hogy úgy igazán zavarba jöjjek, mert mire egyáltalán felfognám, hogy mégis mi történik, Gilbert már a csuklómnál fogva rángat vissza a nappaliba, minden szó nélkül. Figyelmen kívül hagyja az utánunk kiabáló Spike-ot és Riót, szerencsétlen Bobbyt meg tulajdonképpen félrekönyökli, amikor a lány megpróbál ismét a nyakamba csimpaszkodni út közben. Mindegy, majd csak túléli.

Gilbert lekapja a fogasról a kabátomat meg a sálamat, és a kezembe nyomja. A sajátjáért nyúl, miközben én veszem a célzást és felhúzom a magamét, majd amikor ő is végzett az öltözködéssel megint megragad, és kiránt a szabadba. Némán tűröm a vonszolást.

Halvore hátra sem néz, úgy vezet végig a kerten, ki az utcára. Sötét van és hideg, a környék teljesen kihalt. Ha nem világítanának a lámpák, valószínűleg összeszarnám magam, békés szomszédság ide vagy oda. De a közvilágítás a helyén van, és ráadásul egy magasan funkcionált szociopata szolgál társamul, ami egyébként így végiggondolva nem hangzik túl biztatóan. Segáz. A lényeg az, hogy kibaszottul szúr a tüdőm, mert Gilbert olyan őrült tempóban trappol végig a járdán, hogy alig tudom tartani vele az iramot.

- Gilbert, állj már meg! – próbálkozok levegő után kapkodva, de a bunkója nem válaszol. Miért is siet annyira? – Gil, hallod?

Hallja. Egy pillanatra megtorpan, aminek következtében én stílusosan a hátának ütközök, aztán retardáltakat megszégyenítő módon le is pattanok róla. Nyitnám a számat, hogy nekiálljak panaszkodni, de Halvore-nak más ötlete támad. Minden előjel vagy figyelmeztetés nélkül az egyik útmenti fa törzséhez nyom, és a számra tapasztja az ajkait.

Oké, ez meglepett.

Gilbert ezúttal nem finomkodik. Azonnal nekem esik, persze nem mintha bánnám vagy hasonlók. Nem kér engedélyt a csók elmélyítéséhez, egyszerűen csak megteszi: durván áttolja a nyelvét a számba, én pedig már készen is vagyok. Felnyögök. A csók hihetetlen, de a tudat, hogy maga Gilbert Kicseszett Halvore az, aki ilyen éhesen tapad a számra, szimplán csak túl sok. És mégsem elég.

Nem aggódok azért, hogy meglátnának. Bár Bradék háza környékén elszórtan még mindig lehet látni néhány tinédzsert, de azok nincsenek olyan állapotban, hogy úgy igazán észrevennének bármit is. És különben is, a nagy részüknek a miénkhez hasonló dolga van, szóval őszintén kétlem, hogy érdekelné őket az, hogy mit csinál két srác az éjszaka kellős közepén egy fa tövében, annyira eldugottan, hogy még a lámpafény is alig ér el hozzájuk.

De mindegy. Ez most tényleg kurvára nem érdekel. Csak az a fontos, amit Gilbert csinál, és hogy mennyire kibírhatatlanul imádom.

Megragadom a kabátjánál fogva, és közelebb húzom. Gil egyik kezét a nyakamra teszi, a másikkal meg átfogja a derekamat, és az érzés elképesztő, mert akármit csinálok, Gilbert ott van: a nyelve a nyelvemen, a lehelete a számon, az illata az orromban, a kezei meg a testemen, és úgy remegek, mintha minimum Parkinson-kóros lennék. És kurvára élvezem.

Gil megszakítja a csókot. A homlokomnak támasztja a homlokát, miközben mind a ketten kifulladva kapkodunk a levegőért, és nincs az az isten, amiért elengedném a kabátját. Nem mintha panaszkodna a közelségre. Sőt.

- Menjünk haza – suttogja a számra.

- Remek ötlet – bólintom.

Gilbert lép egyet hátra, el tőlem. Én még mindig a fának döntött háttal bámulok rá dübörgő szívvel, míg ő beharapott szájjal figyeli, ahogyan nagy nehezen rájövök, hogyan kell a lábaimat használni. Mikor ez megvan, türelmetlenül a csuklómra markol, és ismét elkezd maga után húzni, de már nem olyan gyilkos tempóban, mint alig tíz perccel ezelőtt.

***
 

A változatosság kedvéért Gilbertékhez megyünk, mert Kate és Rylan még mindig üzleti úton van. Halvore türelmetlenül babrál a zárral hosszas másodperceken keresztül, de valamiért még mindig nem sikerül kinyitnia azt a rohadék ajtót, pedig a seggem ténylegesen befagyással fenyeget. Mindenesetre a jelenet eléggé vicces, főleg enyhén benyomott állapotban, mivel kettőnk közül én vagyok az ügyeletes balfasz. Szóval az ideiglenesen topa Gilbert mögött állva hangosan felröhögök.

- Fogd be! – szól rám Gil hátrapillantva a válla fölött. Haragosnak hangzik, de a szemében látom, hogy egyáltalán nem az. Ezért megint felröhögök.

- Béna vagy.

- Anyád!

- Ő is az.

Halvore ezt a pillanatot választja ahhoz, hogy végre sikerrel járjon. Türelmetlenül belöki az ajtót, és átlépve a küszöbön felkapcsolja a villanyt az előszobában. Követem. Gil lehúzza a cipőjét, kibontja a sálát, majd nekilát a kabátjának. Felemelem a jobb lábamat, és hozzáfogok, hogy leimádkozzam magamról a bakancsomat. Fél lábon egyensúlyozva megpróbálom lehúzni.

Valószínűleg nem a legjobb ötlet négy üveg sör után.

Kecsesen leverem a vázát a szekrényről.

Upsz.

Gilbert nem szól egy szót se, amikor félve rápillantok. Mellkasán összefont kezekkel áll a küszöbön támaszkodva, és csak megforgatja a szemét. Sóhajt. Bár nem tűnik úgy, mintha robbanni készülne, azért mégis magamra öltöm a legbocsánatkérőbb arcomat.

Ha eddig nem éreztem magam zavarban, akkor most bőven bepótolom.

- Hoppá – húzom el a számat sajnálkozón. – Kérlek, ne ölj meg.

Halvore még mindig némán végignéz rajtam. Valószínűleg felettébb jó látványt nyújthatok egy darab cipővel a kezemben, a párjával a lábamon, kabátban és sálban, a hidegtől – meg más nyilvánvaló okokból kifolyólag – kipirult arccal.

A zoknis lábammal lassan, nagyon-nagyon lassan rálépek a másik sarkára, és lehúzom a cipőt. Félve Gilbert szemébe meredek, amíg milliméterenként arrébb lököm a lábbelit a lábujjaimmal. Mindvégig sajnálkozva bámulok Halvore arcába, hogy lássam, mennyire van kiakadva.

- Sajnálom? – próbálkozok kétségbeesetten.

Nem térhetnénk vissza a smárolós részre…?

- Csak fogd már be – morogja a pszichopata.

Elrugaszkodik a félfától, és megindul felém. Lélegzetvisszafojtva várom, hogy mégis mi következik, és kitágult szemekkel nyelek egyet, amikor Gil megáll előttem. Annyira közel van, hogy a lábunk tulajdonképpen összeér.

Belenéz a szemembe, majd egyetlen pillanat erejéig a sálamra. Kinyújtja a kezét. Az egész olyan, mintha lassítva látnám: ahogyan beleakasztja a mutatóujját a vastag bogóba, és finoman kibontja. Leemeli a sálat a nyakamról, és a szekrényre dobja az egykori váza helyére. Aztán ismét a nyakamhoz nyúl, de ezúttal a cipzárért. Hagyom, hogy a kabátot is levegye rólam, és a sálra hajítsa. Beharapott szájjal és kiszáradt torokkal figyelem minden mozdulatát.

Még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy mindez ténylegesen megtörténik.

Közelebb lép, amivel arra kényszerít, hogy a falhoz hátráljak. Továbbra is őt bámulva nekifeszülök a tapétának, miközben újból átkarol, és a következő pillanatban már ismét őt csókolom. Úgy látszik, ezt sosem fogom megunni.

Az egész nem tart tovább néhány másodpercnél. Gilbert hamarosan arrébb lép, az arcán valami egészen új kifejezéssel, amit még nem igazán tudok hova tenni. Nem kimondottan kedves, de egyáltalán nem is mogorva. Totálisan ismeretlen, és valahogy mégsem az.

Fura. Vagy csak kibaszottul filozofikus hangulatban vagyok.

- Helyes – mondja semlegesen hangon, majd ezzel a lendülettel hátat fordít, és megindul az emeletre.

- Aha – sétálok mögötte. – Mi is?

Gilbert gúnyos mosollyal az arcán, ám felettébb szórakozott tekintettel rám néz a válla fölött, ahogyan ráérősen tovább halad a lépcsőn.

- Befogtad – feleli egyszerűen.

Felhorkantok.

- Bekaphatod.

***
 

Nem mondom, hogy a ma este történtek után nem furcsa egy ágyban aludni Gilberttel. Mert az. Kibaszottul. Az agyam megállás nélkül pörög, és nem tudom csukva tartani a szemeimet. Szó szerint álmatlanul forgolódok mellette, és a hangokból ítélve ő is ébren van még, ami egyáltalán nem segít ellazulni. Főleg azért, mert tudom, hogy percek kérdése, és valamit be fog szólni. Meg azért is, mert egészséges tinédzser sráchoz illően szívesebben csinálnék az alvás helyett valami mást.

A hátamra fordulok. Magamban összegzem a mai nap eseményeit. Próbálom leküzdeni a lányos zavart, ami elönt az emlékektől.

Tulajdonképpen halványlila gőzöm sincs, hogy mégis mi történt ma. Mármint oké, nyílván tisztában vagyok azzal, hogy konkrétan mi történt, de hogy miért? Azzal már problémák vannak. Egyáltalán mi lesz ezután? Vagy mi van most?

Sóhajtok. Az oldalamra váltok.

Nem járunk vagy ilyesmi. Nem is vagyunk belezúgva egymásba. Azt hiszem. De valami van, nem? A legjobb barátok nem szoktak csak úgy random smárolni egymással. Legalábbis már amennyire én azt tudom.

Ismét a hátamra fordulok. Megdörzsölöm a szemeimet, és szándékosan nem pillantok Gilbert irányába. Lehet, hogy jobb lenne, ha nem gondolkodnék ezeken a dolgokon. Vagy úgy egyáltalán semmin se. Úgyse jutok velük semmire. Csak úsznom kéne az árral.

Oké, az talán menni fog. Nem gondolok bele semmibe semmit, csak… teszem, ami jól esik. Ja, tökéletes. Mhm, mégis mi baj lehet belőle? Majd foglalkozok a problémákkal akkor, ha jönnek. Nem nagy dolog.

- Könyörgöm, maradj már nyugton! – szól fenyegetőn Gilbert összeszorított fogakkal. – Le foglak lökni az ágyról, ha még egyszer megmozdulsz.

- Bocs – mondom sajnálat nélkül.

- Csak fogd be – sóhajt Halvore.

Bólintok, bár a sötétben nem túl valószínű, hogy észrevenné. Mély levegőt veszek és összekulcsolom az ujjaimat a hasamon. Becsukom a szemem, miközben igyekszek annyira mozdulatlan maradni, amennyire csak lehet.

Eszembe jut valami. Muszáj kimondanom. Összeszorítom a szemhéjamat, és ismét elhúzom a szám. Az ajkamba harapok.

- Gilbert? – kérdezem suttogva.

- Mi van már?! – mordul fel bosszúsan.

Elkérődzök még néhány másodpercig a számon, mielőtt folytatnám. Amikor újra megszólalok, próbálom úgy intézni, hogy a hangom minél semlegesebb és érdektelenebb legyen.

- Ha holnap azt mered mondani, hogy felejtsük el az egészet, esküszöm, hogy megfojtalak – nyögöm ki egy szuszra.

Érzem, hogy Gil megfeszül mellettem az ágyon és ledermed. Nem válaszol. Pár pillanat múlva kényelmetlenül mocorogni kezd, majd végül az oldalára fordul nekem háttal. A félhomályban látom, hogy megvakarja a homlokát.

- Maradj kussban és aludj, Sam – válaszolja álmosan.

Ismét eszembe jut valami. Ezúttal gondolkodás nélkül bököm ki.

- Ha nem fogom be, akkor megint elhallgattatsz?

Halvore sietve fordul egyet, és arccal nekem megtámasztja a fejét a kezén. A beszűrődő fényben látom, hogy összevont szemekkel engem bámul, ahogyan leesik neki, mégis miről hadoválok. Felvonja a szemöldökét, mire elvigyorodok.

- Ha valóban olyan paraszt lennél, hogy még ezek után sem hallgatsz el, akkor igen – feleli szórakozottan.

Bólintok.

Hajnalok-hajnalán, Gil ágyában fekve ordenáré hangon énekelni kezdek.

Oké, egyelőre menni fog az árral úszás.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés