Brad bulijára szombat este hét környékén érkezünk meg. Gilbert még akkor is a szokott formáját hozza, amikor a ház előtt találkozunk a már ott álldogáló Tadával és Rióval. Spike-nak és Bobbynak egyelőre hűlt helye, de ez nem meglepő. Ők ketten nem a pontosságukról híresek.

- Spike azt mondta, mindjárt itt vannak – mondja Rió, amikor odaérünk hozzájuk. A kezében természetesen már ott virít a mobilja, onnan olvassa fel az SMS-t, amit a kékfejű küldött neki.

- Bobby szülei nagyon nem örültek, hogy egyedül akart jönni este – magyarázza Tadaco csendesen. – Addig nem voltak hajlandók elengedni, amíg Spike meg nem ígérte, hogy felveszi kocsival.

- Aha – bólintok nagylelkesen. – Jogos.

Gilbert felvonja a szemöldökét. A gúnymosoly két tizedmásodperccel később hűségesen követi.

- Mert aztán tényleg rengeteg veszély fenyeget a kertvárosban, mi?

- Hát – kezdem –, példának okáért itt vagy te! – mutatok rá. – Ha Bob szülei ismernének téged, szerintem azzal a lendülettel belakatolnák szegény Bobbyt a szobájába, és soha az életbe ki nem engednék őt onnan. Legalábbis addig nem, amíg te élsz – mosolygok kedvesen.

Rió hümmög egyet, aztán pötyögni kezd a telefonján. Gilbert sóhajt egyet, és összefonja a kezeit a mellkasán. Olyan szúrósan néz rám, hogy már-már komolyan elkezdek attól félni, talán valahonnan előránt egy hentesbárdot, és elegánsan a fejembe vágja. Egymás után többször. De helyette Halvore elmosolyodik. Mondjuk nem valami megnyerően, de ezt most hanyagoljuk.

- Bármi ötlet, hogy mit csináljunk addig, amíg ideérnek? – kérdezi Rió pár másodpercnyi csönd után.

Megvonom a vállam. Tada fázósan összehúzza magán a kabátot.

- Talán addig bemehetnénk – ajánlja.

- Felőlem – válaszolja Rió.

Ránk néznek.

- Nekem teljesen mindegy – mondom, amikor Halvore egyértelművé teszi, hogy nem fog válaszolni. – Ha mást nem, legfeljebb befagy a seggem.

- Azt nem szeretnénk! – hallom Spike kaján hangját a hátam mögül.

A kékfejű Bobby oldalán odasétál hozzánk, és ezer wattos vigyorral végignéz rajtunk. Átkarolja Riót, Bob pedig acélbetétes bakancsban végigtipeg a járda szélén álló keményen öt centi széles jégrétegen. A karjait kétoldalt kitárva sikongat és vigyorog, és mire odaér hozzánk, csak háromszor taccsol el majdnem. Amikor megérkezik, természetesen azonnal átkarolja a nyakamat és belém csimpaszkodik.

- Sokáig álldogálunk még itt, vagy tényleg megvárjuk, amíg Samuel segge befagy? – kérdezi a csaj nevetve.

- Csak a tied után, Bob – válaszolom.

Bobby felnevet, a megszokott fülsüketítő stílusában. Beleborzol a hajamba és játékosan vállon üt, majd hátradobva a haját tovább nevet. Meglököm, de csak éppen hogy. Amíg elkezd visítozni, Gilbert elkezd morogni, és amikor ránézek a srácra látom, hogy már most gyűlöli a mai estét, pedig még csak be sem tettük a lábunkat a házba.

Rió felnéz a telefonjából.

- Lassan tényleg bemehetnénk – mondja.

- Fázol? – kérdezi vigyorogva Spike, és azonnal szorosabbra vonja a szorítását Rió vállán. – Akarod, hogy felmelegítselek? – kérdezi vadul fel-le ugráló szemöldökkel.

Rió sóhajt, és fél kézzel arrébb üti a kékfejű kezét magáról.

- Nem tudod, mit hagysz ki! – reagálja Spike sértetten feltartott orral. – De tudod, mit? Nem is kellesz! – köpi megjátszott haraggal. Odalép mellém és átkarol engem. – Itt van nekem Sam. Majd ő összebújik velem.

- Egészen biztosan ki van zárva – hajolok ki a srác alól.

Figyelmen kívül hagyom Spike meglepett és csalódott nyikkanását, majd az időközben minket otthagyó Gilbert után lépek. Nem sokkal később meghallom a többiek lépteit, aztán már érzem is Bob karjait magam körül, miközben Halvore kinyitja a kaput, és belépünk a ház udvarára.

És, hát jah. Bradék háza finoman szólva kurvanagy.

Az államat felkaparva a földről megállok a többiek mellett az ajtó előtt. Spike kopog, pontosan háromszor, mire ajtót nyitnak, mi pedig végre belépünk a házba. És az állam ugyancsak a padlót súrolja.

No, mindegy.

A zene hangos, a szobák tömve emberekkel, és a hangzavar akkora, hogy még Bobby sikongatásait is csak alig hallom. Ami eléggé nagy teljesítmény, de tényleg. Csak azért tudom, hogy a csaj még ott van, mert a világért sem engedné el a karomat, miközben beljebb engedjük magunkat a házba.

***
 

Spike az érkezésünk után nem sokkal bejelenti, hogy ők most Rióval elindulnak felfedezni, mondván a ház túlságosan nagy és tele van mindenféle törékeny meg drága dologgal, mintsem érintetlenül maradjanak. Nem állítjuk meg őket, noha Tada finoman figyelmezteti őket, hogy szerinte nem tanácsos mindent összefogdosni, mert ha aztán eltörik, azt tutira ők is fogják kifizetni, de mire szegény lány befejezi a mondatát, addigra a két degenerált már el is tűnik az emeleten.

Még mindig a folyosón toporgunk, amikor hirtelen előttünk terem két – addig még soha a büdös életben nem látott – csaj, és egy-egy üveg sört nyomnak Gilbert meg az én kezembe. Gil azonnal oda is passzolja az övét Bobbynak, mert a közhiedelem ellenére nem szeret a buli első tíz percében lerészegedni. Bob persze készségesen elfogadja a piát, majd az üvegét az enyémhez nyomva koccint velem, és már le is küldte a sör felét. Elismerőn bólintok rá, és én is iszok egy kortyot, de még véletlenül sem annyit, mint a csaj.

Ezután úgy döntünk, a nappali nagyszerű kezdőpont lesz, szóval ötpercnyi aktív keresgélés és bolyongás után meg is érkezünk az említett helyiségbe. Az emberek nagy része itt tömörült össze: a gigantikus kanapék tömve, a közöttük álló szőnyeges rész szintén, és a helyiség további részében mind-mind minimum enyhén részeg emberek egész sora. Sőt a sarokban egy rasztahajú reggies srác egészen biztosan jointot teker, de inkább nem is nézek oda.

Amikor néhány srác az egyik kanapéról felkel, és odabrattyog a reggies csókához, Bobby meg én levetődünk a helyükre. Gilbert húsz másodpercig fenyegetőn szemez az egyik fiatalabb párral, mire azok ijedten megadják magukat és felkelnek, ezzel átadva a kanapét Halvore-nak és Tadacónak.

- Szia, Sam! – szólal meg egy hang ekkor a másik oldalamról.

Zavartan odafordulok. Egy másik csaj az. Szintén, még az életben nem láttam.

- Ő… - válaszolom értelmesen. – Helló?

A lány elkezd nevetni, és súg valamit a szófa mellett álló barátnőjének. Erre mind a ketten elkezdenek vinnyogni, nekem meg már most elegem van belőlük, de csak udvariasan mosolygok. És figyelmen kívül hagyom, hogy Gilbert eléggé furcsán bámul rám a szomszéd kanapéról.

- Tracy vagyok – mondja a lány ködösen, amikor befejezi a beszélgetést a barátnőjével. – Tracy Trant.

- Sam – válaszolom fölöslegesen, mivel egyértelműen már tudja a nevet. – Evans.

- Tudom – nevet a lány megint.

Összevont szemöldökkel bólintok.

Oké. Ez furcsa.

- Szóval, Sam – kezdi Tracy. – Arra gondoltunk, hogy lenne-e kedved játszani velünk?

- Játszani? – kérdezem gyanakodva.

Az ilyesmiből általában nem szokott sok jó kisülni, nem? És különben is, ki ez a csaj és mi a frászt akar tőlem?

Tracy nevetve felkel mellőlem, és odalép a hifihez. Lehalkítja a zenét, mire a nappaliban lévők egyöntetűen hurrogni kezdenek, de a lány nem foglalkozik velük. Még mindig nevetve iszik egy kortyot a kezében tartott pohárból, majd hátradobja a haját és leinti a tömeget. Az emberek elhallgatnak.

- Felelsz vagy mersz! – üvölti a nappali kellős közepén.

A körülötte összegyűlt embergyűrű vad éljenzésbe kezd, és minden további utasítás nélkül elkezdik átrendezni a szobát. A két kanapé között álló dohányzóasztalt az egyik falhoz húzzák, a díványokat meg anélkül tolják távolabb egymástól, hogy akárcsak egyetlen ember is felkelne róluk. Gilbert persze nem igazán örül a dolognak, Tada pedig zavartan kapkodja a fejét ide-oda, és félősen odasúgja Halvore-nak, hogy szerinte ez nem a legjobb ötlet. Nem mintha kapna rá választ.

Tracy Trant – hosszú homokszőke haj és barna szemek, még úgy ahogy elviselhető sminkkel – a két kanapé között letesz a földre egy üres sörösüveget, majd ismételten leül mellém. A többiek követik a példáját, és nagyjából kört alkotva leülnek a padlóra. Azok, akiknek nem jutott hely, csak állnak és néznek minket. Kivéve a jointos gyerek. Ő egy kaktusszal beszélget felettébb elmélyülten.

Az egyik földön ülő srác az üvegért nyúl, és végignézve a körbegyűlteken megpörgeti. A palack vad forgásba kezd, aztán néhány másodperc múlva lassul, majd megáll. A feje egy hidrogénszőke lány felé néz, akinek az arcát nem látom rendesen a megannyi smink alatt. A srác elkezd vigyorogni, a tömeg pedig kurjongatni meg tapsolni, én meg ott ülök, mint egy darab krumpli.

- Ez csúnya lesz – súgja a fülembe Bobby cinikus hangon.

Felnevetek, de nem szólók.

- Felelsz vagy mersz? – kérdezi a pörgető srác a lánytól. A csaj elkezd vihogni, aztán elfúló hangon egy „mersszel” válaszol. – Oké – mondja a fiú. – Akkor… Csókold meg Franket!

Jézus, hova kerültem?

A lány minden hezitálás nélkül felkel a helyéről, és – a tömeg éljenzése közepette – odahajol a sráchoz, aki az előbbi mellett ül. A csóka szintén nem habozik, azonnal lekapja a csajt. Az egész néhány másodpercig tart, amikor pedig vége, a lány szimplán csak visszamegy a helyére és leül.

- Azta – súgom oda Bobbynak. A csaj elkezd nevetni. – A bulik mindig ilyenek?

- Bradé, legalábbis – feleli Bob.

Bólintok.

- Aham.

A lány pörget, aztán a következő meg a következő személy is. Húsz perc alatt egyetlen ember se akad, aki ne az utóbbi lehetőséget válaszolná a „Felelsz vagy mersz?” kérdésre, amiből egyenesen következik, hogy az életem során látott smárolások száma eléggé drasztikusan megnövekszik. Aztán eljön az a pillanat, amitől mindenki tartott.

Az egyik csaj pörgetése során az üveg nyaka Gilbert felé áll meg. A tömeg lefagy. Gil arca az eddigieknél is kifejezéstelenebbé válik, Tadáé meg vörösebbé. Végül a lány, aki megpörgette a palackot, elkezd nevetni.

- Gilbert, felelsz vagy mersz? – kérdezi gonoszul mosolyogva. – Mersz, igaz? Naná, hogy mersz! – Halvore nem válaszol, csak nagyon-nagyon gyilkos fejet vág. Amivel a lány előzékenyen nem foglalkozik, hanem elmerengve odabiggyeszti a szájához a mutatóujját. – Megvan! – kiált fel aztán. – Csókold meg… Tadacót!

Újabb éljenzés és nevetésvihar. Tada arca még jobban elvörösödik. Nekem pedig valamiért furcsán kezd verni a szívem, és kicsit sem jó értelemben. Összeszorul a torkom. Nem akarom, hogy Gilbert megcsókolja Tadacót.

Mi van?

- Ki van zárva – mondja Gil néhány másodperc elteltével.

Hála égnek!

- Tessék? – kérdezi meghökkenve a lány.

Tada szégyenlősen Halvore-ra néz, az arcán mintha enyhe csalódottságot látnék.

- Nem – fogalmazza át a válaszát Gil. – Nem csókolom meg – nyomatékosítja.

- Ő, oké – nyögi a csaj.

Ennyiben hagyja. Ha személyesen nem is, de hírből ismeri már annyira Gilt, hogy ne álljon neki veszekedni vele. Inkább zavartan körbepillant a szobában. A tekintete megakad Tracyn, és elkezd mosolyogni. Trant szintén.

- Tracy! – szól a Gilberttel felsült lány. – Felelsz vagy mersz? – kérdezi.

- Merek, Liz! – vágja rá azonnal Trant.

A Liz nevezetű lány megint gondolkodni kezd. Egyszer-kétszer megütögeti a mutatóujjával a száját, miközben megint végigpásztázza a szobát. És a tekintete megakad rajtam.

Jaj, ne!

Csak ezt ne.

Kérlek, ne.

- Csókold meg Samet! – nevet Liz.
 

***
 

Tracy minden előjel nélkül mozdul, és mire egyáltalán felfognám, hogy mégis mire készül, a nyelve már a számban van. A csaj átkarolja a nyakamat és azonnal rám vetődik; konkrétan az ölembe ül. A lehelete sör- és chipsszagú, miközben koordinálatlanul a hajamba markol, és az egész egyszerűen csak nem jó, mert Tracy részeg, és a nyelve túlságosan tolakodó és erőszakos, és egyáltalán nem érdekli, hogy nem reagálok semmit.

Kurvára zavarban vagyok.

Gilbert csókja nem ilyen volt. Akármennyire is próbálkozok, nem tudok nem a Giltől kapott csókra gondolni. Mert – mint már mondtam – az nem ilyen volt. Egyáltalán nem. Gilbert csókja puhatolózó volt és finom, és még akkor is az maradt, amikor elmélyítette. Lassú volt és ráérős, és ettől csak még jobb érzés volt, mert elakadt tőle a lélegzetem és remegett a kezem, és csak arra tudtam gondolni, hogy sose legyen vége. Mert Gilbert odafigyelt arra, hogy én mit akartam; az ő célja nem az volt, hogy minél több nyálat cseréljen velem, és nem is az, hogy a dolog végére megkopaszítson. Gilberttel…

Mi van?

Komolyan képes vagyok Gilbert Kibaszott Halvore-ra gondolni, miközben Tracy Trant az ölemben ülve smárol velem?! Komolyan képes vagyok arra az idiótára meg az idióta csókjára gondolni még egy ilyen helyzetben is?!

Nem vagyok normális.

Visszacsókolom Tracyt. Annyira felidegesítem magam azon, hogy még ebben a szituációban is csak az az idegbeteg, pszichopata állat jár a fejemben, hogy minden viszolygásom ellenére viszonzom Trant csókját. Nem foglalkozok azzal, hogy alkoholszagú; nem foglalkozok azzal, hogy visszataszító; és azzal sem foglalkozok, hogy valahol nagyon-nagyon mélyen azt kívánom, bárcsak Gilbert lenne a helyében. Mert Halvore a legjobb barátom, és az ötlet, hogy valaha is több legyen annál, nevetséges és lehetetlen, és különben is: az a csók nem jelentett semmit.

Szóval visszacsókolom Tracyt. Brad Miller nappalijának kellős közepén, miközben a fél iskola ott ül körülöttünk és nézi az egészet, és ujjongnak és vedelnek, és…

Kinyitom a szemem. Nem emlékszem arra, hogy egyáltalán mikor hunytam be őket, de ez most nem is igazán fontos. A lényeg az, hogy kinyitom a szemem és arrébb lököm Tracyt, hogy megtaláljam azt a személyt, akit keresek.

És megvan.

Gilbert, a szemközti kanapén. Egyenesen a szemembe bámul, és az arca ennél komorabb már nem is lehetne. Láttam már dühösen, és láttam már szomorúnak is, de ez teljesen más. A tekintetében színtiszta sértettséget látok, és képtelen vagyok tovább a szemébe nézni. Mert tudom, abban a pillanatban hirtelenjében rádöbbenek, hogy Gil azért mered rám ilyen szemekkel, mert nem tetszik neki az, amit lát.

És az egész helyzet csak tovább romlik, amikor felkel a kanapéról, és az este folyamán először a kezébe kap egy üveg sört, miközben megindul valahová máshová. Útközben látom, hogy húz egyet az üvegből, látom hogy az ujjaival úgy szorítja a piát, hogy azok már teljesen elfehérednek, és látom a csuklóján az inakat is, ahogyan megfeszíti a kezét.

És tudom, hogy az egész miattam van.

Tudom, és képtelen vagyok hova tenni a dolgot.

Mert egyszerűen képtelenség még csak a feltételezés is, hogy Gilbert Halvore belém lenne zúgva. És még ennél is nagyobb képtelenség az a feltételezés, hogy Sam Evans ezt viszonozza. Mert nem. Egyáltalán nem.

Felkelek a díványról. Minden szó nélkül otthagyom Tracyt, és kifutok a szobából, be a konyhába, mert még soha az életben nem éreztem ekkora szükségét annak, hogy részegre igyam magam. Egészen idáig.

***
 

Egy órával később már egyáltalán nem fontos, hogy mégis milyen zene dübörög a házban, vagy pedig az, hogy mi a jó fenét iszok. Az a fontos, hogy legalább hatvan percre sikerült kivernem a fejemből az egész gilbertes/tracys baromságot, vagy legalábbis képes vagyok úgy tenni, mintha. Más nem számít.

Gilbert időközben teljesen eltűnt. Egy óra alatt sehol sem láttam, pedig alighanem a ház minden egyes pontjában megfordultam. De mindegy. Most úgy is felejteni akarok.

Amikor a harmadik üveg sört is kivégzem, a nappali közepén álló reteszből kiveszek egy újat. Körbefordulok, hogy megkeressem Spike-ot meg Riót, és a szoba sarkában beszélgetve meg is pillantom őket. Kibontom a sört és iszok egy kortyot, aztán pedig megindulok feléjük. Amikor észrevesznek, azonnal elkezdenek vigyorogni.

- Haver – kezdi Spike vidáman –, jól nézel ki, hánytál?

Erőltetetten felnevetek.

- Kac-kac, bekaphatod – mondom. Húzok egyet a sörből. – Annyira azért nem vagyok részeg.

- Oké, lehet, hogy még nem vagy – mondja Spike hitetlenkedve, és minden ellenkezésem ellenére kikapja az üveget a kezemből. – De ha így folytatod, tíz percen belül belerókázol az egyik hibiszkuszba.

- A mibe?! – kérdezem értetlenkedve.

Spike megvonja a vállát.

- Fogalmam sincs, hogy mi az, csak ez jutott az eszembe – magyarázza.

- Ja. Világos.

- Hol vannak a lányok? – kérdezi Rió felnézve a telefonjából.

- Bobby elrángatta Tadát. Azt mondták, öt perc és jönnek – fordul hozzá a kékfejű. –Ez volt húsz perccel ezelőtt.

És ekkor végszóra szinte szó szerint berobban Bobby. Tadacóval a sarkában Bob hátulról vetődik rám, én meg vagyok már annyira jól, hogy el is veszítsem az egyensúlyom. A merénylet következtében majdhogynem lefejelem az egyik könyvespolcot, de szerencsére Spike még időben elkap a vállamnál fogva, és visszaállít egyenesbe – még mindig Bobbyval a nyakamban.

- Hé, Rómeó, hol hagytad Júliát? – kérdezi a csaj röhögve.

Elvörösödök. Azt mondom, a pia miatt, és ezzel a kifogással kiszabadítom magam a kínos helyzetből még azelőtt, hogy Spike és Rió is elkezdene Tracyről faggatni.

***
 

Elhúzom az üvegajtót és kilépek a teraszra. A hideg azonnal megcsap, amint kiteszem a lábam, de egy fokkal máris jobb, mint két másodperccel ezelőtt.

Nagyot fújok, aztán körbenézek. Brad nem hazudott, amikor a medencéről beszélt. A szemeim előtt ott feszít egy hatalmas úszómedence, és olyan csicsás meg díszes, ahogyan az a gazdagok nagykönyvében meg van írva: a víz kék, körülötte csúszásgátló járólap meg fehér padlólámpák. Meg hó, természetesen. Kurva sok. És virágok. Többé-kevésbé holtan.

Meg Gilbert, az egyik napozóágyon ülve, a kezében egy másik üveg sörrel. Az aurája a szokottnál is sötétebb. Darth Vader és Grumpy Cat hozzá képest cukiságok. Nem vesz észre, legalábbis meg sem moccan, amikor behúzom magam mögött az ajtót, és zsebre vágom a kezeimet.

Összeszorul a torkom. Őt látva az egész este piába fojtott idegességem előtör, és amikor már éppen megnyugodtam volna, hogy csak beképzeltem az egész Gilbertre-gondolok-miközben-Tracyvel-smárolok-dolgot, rájövök, hogy kibaszottul nem. Nem csak tévképzet volt, és még csak nem is pillanatnyi agyzavar. Illetve igen, de mégsem. Van ennek bármi értelme?

Feltehetőleg nincs.

Összébb húzom magamon a kabátomat, és ismét fújok egyet. Gilbert erre sem reagál, de már tudom, hogy észrevett, mert mocorogni kezd az ülésén, és lerakja maga mellé az üveget. Előtte a medence meleg vize gőzölög, ami eléggé kísértetiesen hat a vaksötét – most már - márciusi éjszakában, de hangosan nem mondom ki, inkább kussban maradok. Már csak azért is, mert nem vagyok benne biztos, hogy képes vagyok-e már értelmesen beszélni.

Úgy döntök, férfi leszek, és erőnek erejével messzire rúgom minden pánikomat. Nyeleket egyet, és megindulok a pszicho felé, és már csak azért is figyelmen kívül hagyom, hogy a szívem a torkomban dobog, miközben lassú és nagyon-nagyon megfontolt léptekkel haladok előre. Csakhogy izomból nekimenjek a grillsütőnek.

Bassza meg!

Oké, a járás mégsem megy annyira jól, mint ahogyan gondoltam.

Picsába. Bevertem az oldalamat. Mocskosul. És fáj. Ismételten mocskosul.

A grillsütő becsapódási helyét masszírozva levetődök Gilbert mellé egy másik napágyra, és szenvedő arccal káromkodok meg nyavalygok egy sort, felváltva és vegyesen egyaránt. Gil mindeközben rám sem néz, hanem maga elé mered a gőzmedencébe. Kínlódásom közepette csak felkapja maga mellől a sört, és nagyot húz belőle. Nemhogy nem szól be, de egyáltalán semmit nem szól.

- Legalább annyit mondj, hogy béna vagyok – sziszegem fájósan.

Nem igazán tudom, egyáltalán miért szólaltam meg. Valószínűleg azért, mert egyáltalán nem vall Gilre, hogy ne gúnyoljon ki, amikor ilyen lehetősége van. És valószínűleg azért is, mert sejtem, hogy miért ilyen hallgatag, és mert teljesen ki vagyok akadva azon, hogy ez engem bánt és nem tetszik, és hogy annyira, de annyira kétségbeesetten azt akarom, hogy az a Tracys dolog meg nem történté váljon. Vagy legalább valaki más lett volna helyette. Mondjuk…

Nem. Elég. Tovább ne merd vinni ezt a gondolatmenetet!

Gilbert a szeme sarkából rám néz, de még mindig nem mozdul. Aztán sóhajt, és hátrafésüli a haját a kezével, és ismét kortyol egyet.

- Elsősorban részeg vagy – feleli majdhogynem suttogva. A hangja rekedt, ahogyan beszél.

- A te hibád – vágom rá azonnal, mielőtt egyáltalán átgondolnám, mégis mi a faszt mondok. Persze amint kiejtem, meg is bánom, de visszaszívni már nem tudom. És különben is igaz.

- Az enyém? – kérdezi kimérten Gil. Még soha az életben nem volt velem ilyen távolságtartó, és ettől csak még rosszabb az egész, mert a késztetés, hogy vele csináljam azt, amit Tranttel a nappaliban…

- Igen, a tiéd – helyezkedek a napágyon. Ha már megváltoztatni nem tudom a korábbi szavaimat, akkor már csak azért is tovább erősködök. Ennél rosszabb már úgysem lehet, nem? Gilbert jó eséllyel így is utál egy olyan dologért, amit még csak nem is élveztem.

- És mégis miért? – kérdezi Halvore. Mérgében felkel ültéből, és összefonja két kezét a mellkasa előtt. A jobb szemöldöke már a homlokán, de az arca, a vonásai még mindig olyan komorak, és a tekintete olyan haraggal teli, hogy a torkomban trónoló gombóc tovább növekszik.

Nem válaszolok. Nem megy – ha megtenném, kétség kívül kimondanám azt, ami már órák óta az agyamban kattog, és az nem jó, mert Gilbert a legjobb haverom; és nem, nem jelentett semmit az az istenverte kibaszott csók!

- Mégis miért az én hibám az, hogy ennyire részeg vagy? – erősködik tovább Gil, és a hangja ezúttal tényleg mérges, nem csak bosszús, és ez nem jó, nagyon-nagyon nem jó, mert gyűlölöm, hogy miattam ilyen.

- Azért… - kezdek bele, de az első szó után elakadok és megbicsaklik a hangom. Mégis mit akarok mondani? – Azért, mert… - ismétlem magam, de megint csak idáig jutok. Nem megy. Képtelen vagyok rá.

- Miért?! – ismétli Halvore.

- Azért, mert ha nem csókoltál volna meg a múlt héten, akkor nem kívántam volna azt, hogy te legyél ott Tracy helyett, azért! – üvöltöm a képébe hirtelen, miközben öntudatlanul is felkelek mérgemben a napágyról.

És ennyi. Kint van. A dolog, ami egész este baszta a csőrömet, kint van. Kimondtam.

A rohadt életbe!

- Picsába – mondom ki hangosan is. A tenyerembe temetem az arcomat, és mély levegőt veszek. Ilyen nincs.

Az a csók nem is jelentett semmit. Nem kellett volna ekkora hatással lennie rám. És Gilbertre sem – mert szemmel láthatólag őt sem hagyta hidegen a dolog. A Tracys incidens utáni viselkedéséből kiindulva ezt már biztosra veszem.

- Mi van? – kérdezi összezavarodott tekintettel Gil, és én meg csak ekkor veszem észre, hogy egészen idáig a padlót fixíroztam.

Nem válaszolok. Túlságosan félek – rettegek, sokkalta inkább. Mi van, ha mégis félreértelmeztem az egészet? Mi van, ha csak én vagyok ilyen elcseszett, hogy a gyerekkori legjobb barátommal akarok smárolni egy dögös és totál részeg tinédzser csaj helyett? Mi van, ha Gilbert csak azért volt ilyen zaklatott egész este, mert nem én, hanem Tracy tetszik neki?

Nem mintha bele lennék zúgva Gilbertbe. Mert nem. Tényleg. Csak…

- Samuel, mit mondtál az előbb? – kérdezi Halvore hitetlenkedve.

Nem merek ránézni. Ezer és ezer különféle módon átkozom el magam, amiért nem voltam képes csukva tartani a számat, de már késő. És most, így kemény tíz másodperccel később visszagondolva az egészre, már kurvára nagy baromságnak tűnik az  az eszement ötlet, hogy esetleg Gilbert Halvore-nak, a világ legnagyobb bunkójának bármit is jelentett az a néhány pillanatig tartó csók, ami a legjobb (és nagy valószínűséggel egyetlen) barátja meg közte történt, mert mind a ketten részegek voltak és álmosak, és éppenséggel egy ágyban feküdtek, és amúgy is csak tinédzserek, akiknek hormonokban meg minden faszságban lubickol az agyuk.

- Semmit – mondom. – Nem mondtam semmit. Én… - Megfordulok és lépek, hogy inkább visszamenjek a buliba. Lehetőleg minél gyorsabban. – Tudod mit? Felejtsük el, oké? Csak… Felejtsük el. Ez az egész meg sem történt.

És ezzel ténylegesen beindulok. Három teljes lépést sikerül is megtennem anélkül, hogy belezuhannék a medence vizébe. Amíg Gilbert rá nem markol a csuklómra.

Megdermedek. Lehunyom a szemem és megnyalom a számat, miközben mély levegőt veszek, mert a szívem mindjárt kiugrik a helyéről. Mert mindent elcsesztem. A kibaszott nagy pofámmal talán sikerült egy életre elkergetnem magamtól Gilt. Fasza.

Halvore szembe fordít magával, és megmarkolja a két vállamat. Tőle alig fél méterre állva még mindig nem nézek rá. Összeszorított fogakkal elbámulok a válla fölött, és magamban azért fohászkodok, hogy legyen már vége ennek az estének, vagy hogy legyen csak egy álom és kelljek fel hamarosan, mert úgy érzem magam, mint egy hatalmas szerencsecsomag, és kicsit sem jó érzés. Szar, kifejezetten.

- Komolyan mondtad? – kérdezi Gilbert… reménykedve?

Nem. A-a. Ki van csukva. Csak beképzeltem.

Lassan bólintok. Mármint úgy igazán, kurvára lassan. De azért látja. Én meg el akarok süllyedni a föld alá. Kínomban a szememet is becsukom, mert nem akarom látni Gil arcát, nem akarom látni rajta az undort vagy viszolygást vagy tököm tudja mit, amiért soha többé nem áll velem szóba.

Aztán megérzem. A száját a számon. Nem merem elhinni.

Édes Istenem!

Pedig valóság. Gilbert tényleg engem csókol, és ugyanolyan finom és hihetetlen, mint a múlt hétvégén. Érzem a leheletét az ajkamon, és az érzéstől sóhajtanom kell, mert már csak ennyi is elég ahhoz, hogy beleremegjek az egészbe. A szívem a torkomban dobog, a helyzettől olyan izgatott leszek, hogy még lélegezni is nehéznek tűnik. Gil kihasználja a dolgot, és végignyal az alsó ajkamon, a következő pillanatban pedig a nyelve már utat tör a számba.

Halvore csókja lassú és mély, és éppen ezért olyan eszméletlen. A kezeivel átkulcsolja a derekamat, és most még a múlt hétvéginél is közelebb van hozzám, ahogyan mindennemű gondolkodás nélkül átkarolom a nyakát, és megteszek minden tőlem telhetőt, hogy még az eddiginél is jobban elmélyítsem a csókot.

Gilbertet csókolva-ölelve a percek túlságosan is gyorsan telnek, és a következő pillanatban arra eszmélek, hogy elfogyott a levegő. Megszakítom a csókot, hogy mélyet szívjak a levegőből, de nem vagyok hajlandó eltávolodni Giltől. Még mindig őt karolva sóhajtok egyet, aztán pedig ránézek: az ajkai enyhén szétnyílva, és olyan vörösek és duzzadtak, hogy egyszerűen csak muszáj ismét megcsókolnom, mert csak most jöttem rá, hogy a romos este óta mennyire kibírhatatlanul vágytam már erre.

És amikor ezúttal én támadom le őt, Gilbert szintén nem ellenkezik.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés