- Szóval, Sam.

- Igen?

- Hogy megy a tanulás?

- Jól.

Gilberték háza. A nappaliban ülök Mr. Cuthberttel; a tévében focimeccs, az ablakon túl vízözön. A férfi még itthonra is inget és öltönynadrágot visel, hiába kapott mára szabadnapot. Úgy néz ki, mintha most lépett volna ki a James Bond-filmek egyikéből. Mondjuk azért inkább statisztaként, mintsem valódi szereplőként, de attól még nem kevésbé értelmetlen a dolog.

- Az remek. Hányas lett a matematika témazáród? – faggat tovább, és képtelen vagyok nem észrevenni a hangjában megbúvó visszatartott gúnyt.

Mondtam már, hogy utál engem? De annyi baj legyen, én is utálom őt. Addig meg talán csak kibírom vele, amíg Gilbert lepakolja a cuccát és átöltözik.

- Még nem tudom – válaszolom illedelmesen mosolyogva, noha legszívesebben két kézzel kaparnám ki a torkát a helyéről. – Szerintem meglesz a kettes – folytatom. – Gil segített.

- A kettes? – botránkozik meg, a hatás kedvéért még fel is horkant. – Te tudod, fiam. Nekem persze elképzelhetetlen volt, hogy félvállról vegyem a tanulást, de ha édesanyádnak ez így jó…

- Az édesanyámnak tökéletesen megfelel.

Gondolkodás nélkül vágok közbe, és nem tudok tenni a rezgő feszültség ellen, ami a hangomban van. Rylan egy pillanat erejéig megtorpan, de csak addig, amíg az ölembe veszem a kanapé előtt dörgölőző Vadert. A macska még csak morgásra sem méltatja a férfit, rögtön elterül a lábaimon és dobhártyaszaggató dorombolásba kezd.

Mr. Cuthbert fintorog. Gyűlöli, ha a macska a bútoron van, de jelenleg pont leszarom. Meg amúgy is.

- Értem. És mit csináltok ma Gilberttel? – kérdezi a fogát szívva.

- Úgy terveztük, hogy a srácokkal találkozunk.

Húzzunk már a francba!

- Ilyenkor?

- Igen. Baj?

Rylan megvonja a vállát. Tüntetőleg marokra fogja a távirányítót és felhangosítja a tévét, miközben teljes testével a síkképernyő felé fordul. Darth kikéri magának a hangerőt, de egyébként nem mozdul.

- Nekem édes mindegy – szól Mr. Cuthbert. – De nekem ne nyavalyogj, ha megint bukásra állsz majd.

Élesen beszívom a levegőt, és a nyelvemre harapok. Kell a francnak, hogy még vele is összevesszek, márpedig ha nem fogom be a pofámat, akkor valószínűleg az lesz. De nem tehetek róla: Rylan hozzáállása – meg úgy az egész személyisége – olyan szinten irritál, hogy egy-egy vele eltöltött perc után már úgy érzem, hozzá képest Gil kutyafasza.

- Nem fogok – mosolygok.

- Hát persze, hogy nem.

És Gilbert megjelenik a küszöbön. Darth Vader ugyan azon nyomban lefejti a húst a combomról és kisebb felhőszakadással felérő nyálmennyiséget köp rám a gazdája láttán, de legalább megszabadulhatok Rylantől. Szerintem még életemben nem örültem így Halvorenak. (És ezt mindenki tudja, hogy nem igaz.)

***

- Rylan egy pöcs.

Ezt a kinyilatkoztatást már úton a Pegazus felé teszem. A szakadó esőben sétálunk, az ég annyira szürke és unalmas és álmosító, hogy az már szavakkal leírhatatlan. Gilbertet persze nem zavarja, ő a fejébe húzott Rise Againstes pulóverrel sétál mellettem, miközben a tomboló szél másodpercenként húszmilliószor próbálja kitépni az esernyőt a kezemből.

- Szépen fogalmazva – feleli Halvore. Az arcán fanyar mosoly terül el, de rám nem néz.

- Komolyan, mégis mi a francot lát benne Kate? – háborgok tovább. Tényleg nem értem. – Bocs, tudom, hogy nem az én dolgom. Csak… Rylan?

- Nekem ne mondd, én élek vele – mondja Gil.

Továbbra sem pillant rám, a tekintetét inkább végighordozza a kurvaszürke házak tetején. Hirtelen rájövök, hogy Jack miatt valószínűleg nem a legjobb témát hoztam fel. A bűntudat rohadtul szar, és ott veszít a mellkasomban, szóval hurrá! Sam Evans megint megcsinálta.

- Sajnálom – mondom.

- Nem a te hibád. – Gil megvonja a vállát, de tudom, hogy ő sem rajong a topikért. Elvégre egy szülő elvesztése mindig érzékeny téma, nem? Főleg ha végignézed, ahogy… Inkább hagyjuk.

- Hogy-hogy nem fojtottad még meg? – próbálom menteni a menthetőt. Gil ezúttal végre rám néz, a szemében szórakozott csillogás. – Mondjuk álmában. De tényleg. – Gilbert felvonja a szemöldökét az agymenésemet hallva. – Na mindegy, ha egyszer rászánnád magad, szólj és segítek. Talán még fel is veszem kamerával.

- Nem tudtam, hogy erre gerjedsz – mosolyog gúnyosan.

Zavarba jövök. Cseszettül.

- Fogd be!

Azért nevetek.

***

A Pegazusban a Nirvanától a Smells Like Teen Spirit szól, amikor belépünk az ajtón. A zene egyelőre még csak a hangszórókból árad, mert a Rue által a hétvégén úgy beharangozott banda öt órakor kezd. Nem baj, sőt kifejezetten jó, mivel Kurt Cobain legalább tutira tud énekelni, az élőzene ezzel szemben meg mindig kétesélyes.

- Nézd, ott vannak! – hallom Spike hangját valahonnan hátulról. Nem sokkal később már akkor sem tudnám őt nem észrevenni, ha vak lennék, mert úgy kalimpál a kezeivel, hogy majd’ kiesik a bokszból. Rió egy pillanat erejéig felnéz a telefonjából, csakhogy a másodperc törtrésze alatt ismét annak szentelje minden létező és nem létező figyelmét. Milyen jó fej barát.

Gilberttel megindulunk feléjük. Út közben odaköszönünk a pult mögött álló Davidnek és az éppen tálcát egyensúlyozó Rue-nak. A lány kedvesen mosolyogva int egyet, majd visszafordul a vendégekhez. Spike vigyorogva, Rió meg erősen koncentrálva köszönt minket.

- Csá, Gyilkos Duó! – kajabál Spike. A vigyora majdhogynem fültől fülig ér, egy pillanatra el is gondolkodom rajta, hogy vajon úgy végezné-e, mint Joker, ha ennél szélesebben mosolyogna. Szerencsére nem kell efféle horrortól tartanom, mert Gilbert arcát látva le is lohad a jókedve.

- Hé, Gilbert! – néz fel Rió a kütyüjéből, mikor Halvore és én helyet foglalunk velük szemközt. Ráncolja a szemöldökét, de aligha a fénytől. – Hogy ment a matek? – kérdezi. Még a telefonját is elrakja. Elképesztő.

- Ez hülye kérdés volt – húzza el a száját Spike.

- Eléggé – mondom.

És tényleg az volt. Gilbert Halvore egy kicseszett atomfizikus is lehetne, ha ahhoz volna kedve. Költői túlzással élve lehetne Tony Stark: építhetne dolgokat olyan technológiával, amiről az emberek álmodozni sem mernek. A probléma csak ott van, hogy valószínűleg azzal a lendülettel át is menne Lokiba – kivéve, hogy ő nem hagyná magát a padlóba passzírozni egy rohadtnagy zöld izével, és valószínűleg neki tényleg sikerülne átvenni az uralmat a Föld felett. De tényleg. Nem viccelek. Megcsinálná. Még szarvakkal díszített sisakja is lenne.

- És neked, Sam? – kérdezi a kékfejű, az arcán szinte ragyog a jókedve. Az asztal közepén álló ropiból kivesz vagy fél marékkal, és a szájához tolja. – Idén megbuksz végre? – kérdezi, majd magába tömi a rágcsát. – Leo az alsóbb osztályból azt mondta, Tracy szívesen korrepetálna.

Spike röhögéséből tudom, hogy újabb kettős értelemmel bíró mondatot zúdított rám. Nem szólók semmit, csak megforgatom a szemem és kitámasztom az asztalt a könyökömmel. Egyébként meg ki az a Tracy? Nem mintha különösebben érdekelne.

- Ugyan, őt már Gil korrepetálja! – mondja Rió.

- Tracyt vagy Samet? – Rió gúnyosan néz rá, mire Spike megvilágosodik. – Ó, persze, hogy Samet! – csap a homlokára. Később megvakarja az állát. Töprengve mered a másik srácra, mintha ténylegesen merengne a dolgon. – Bioszból is?

- Naná, hogy!

- A kis hímringyó! – bosszankodik Spike. A hatás kedvéért még rá is ver kissé az asztalra.

- Kuss már! – mennydörgi Gilbert, de a két másik srác figyelmen kívül hagyja. A kezembe temetem az arcomat.

- Végül is, miért ne? – kérdezi vállvonogatva Spike.

Itt elégelem meg a dolgot. Ha csak további két ilyesféle mondatot mondanak, valószínűleg spontán elszublimálok zavaromban. A dologra valós esélyt is látok, mert érzem, hogy az arcom kezd forrósodni. Egyetlen reményem, hogy a fényviszonyok miatt a srácok nem láthatják, de ez nem jelenti azt, hogy nem kevésbé gáz a helyzet.

- Jól ment, egyébként – krákogom. – Kösz a bizalmat, de tényleg.

- Jól van, ne pufogj már! – nevet Spike.

- Nem pufogok – sóhajtom. A ropiért nyúlok az asztal közepén, és igyekszem olyan természetes arcot vágni, amennyire csak tudok.

- Gilbert, üsd már nyakon!

- Anyád! – förmedek rá. Spike és Rió röhögnek, miközben Gilbert unottan dobol az asztalon. A szemem sarkából látom, hogy engem figyel, de valószínűleg csak azért, mert komolyan gondolkodik azon, vajon tarkón vágjon-e.

- Kinyalhatod – felel Monroe kegyesen.

- Igazán romantikus – mosolygok.

Rue lép oda hozzánk. Jegyzetfüzetet és ceruzát szorongatva a kezében mosolyog ránk, miközben felveszi a rendelésünket. Spike, Rió és én kólát kérünk. Gilbert tonikot, szerintem már csak azért is, hogy különcködjön. Rue azt mondja, az első kör a ház ajándéka. Spike és Rió üdvrivalgásban tör ki, mire a szomszédos asztalnál ülő nyugdíjasklub tiszteletbeli tagjai mogorván néznek rájuk. A két srácot olyannyira meghatja a dolog, hogy már csak azért is feljebb viszik a hangerőt.

- A hétvégén Brad bulit tart – szól aztán Monroe. – Azt mondta, mi is meg vagyunk hívva.

 Megszakítja az egyik öregemberrel folytatott szempárbajt, és ránk néz. A nagypapa sértetten duzzogva visszafordul a söréhez. Visszateszi a helyére a káromkodások közepette elmozdult protkóját, és kezébe veszi az asztalon fekvő kártyapaklit. Spike számára halott.

Kertváros, én így szeretlek!

- Gyűlölöm a bulijait – feleli Rió.

- Hát én is, de most akkor ne menjünk el?

- Így is mindenki azon van fennakadva, hogy nem vegyülünk az évfolyammal – mondom.

Ez tényleg igaz: a múlt heti osztályfőnökin negyven emberből harminchat azon hisztizett, hogy mégis miért vagyunk olyan különcök. Nem mintha annyira meghatott volna minket a dolog, figyelembe véve, hogy szinte már egészségtelenül irtózunk a saját osztály- és évfolyamtársainktól. Okkal. Valahogy egyikünk sem érez kényszert arra, hogy arról dumáljunk, ki kit fektetett meg az éjjel és hogy mennyire király a szolizás.

- Miért kéne vegyülnünk azokkal a barmokkal? – kérdezi Rió.

- Hierarchia – magyarázom.

- Hülyeség.

Nem egészen. Bár nekem is ugyanúgy herótom van a páváktól és a plasztiklányoktól, az élet jelentősen könnyebbnek bizonyul, ha elhiszik, nem gyűlölöd őket. Tapasztalat. Márpedig a jó viszony nem ártana, ha további két évet ki akarunk húzni velük.

- Egyébként azt mondják, Bradéknek óriási háza van – mondja Spike. – Már csak azért is elmehetnénk, hogy megnézzük.

- Te most komolyan háznézőbe akarsz menni? – kérdezi Gilbert hitetlenkedve. Egy pillanat erejéig abbahagyja az asztalon való dobolást.

- Most miért? Te nem vagy rá kíváncsi, hogy hogyan él az a seggfej?

- Őszintén? – horkant Halvore. – Rohadtul nem érdekel.

- De legalább lenne ingyen pia – folytatja az érvelést Monroe. – Meg amúgy is, tulajdonképpen nem is kell hozzászólnunk a többiekhez. Elég, ha csak ott vagyunk és egymással hülyülünk.

- Szóval menjünk el egy olyan srác bulijára, akit mindannyian ki nem állhatunk – összegzem a dolgokat –, csak azért, hogy ingyen piáljunk és kajáljunk, miközben nem beszélünk senki mással.

- Ja.

Megvonom a vállam. Gilbert unottan előrántja a zsebéből a telefonját és megnézi, mennyi az idő. Amikor rájön, hogy alig húsz perc telt el az érkezésünk óta, fáradtan fúj egyet. A tenyerére támasztja az állát és kibámul az ablakon.

- Jól hangzik – mondja Rió.

- Ezen a hétvégén lesz? – kérdezem.

- Aha.

- Gil? – fordulok Halvore felé.

A srác révetegen rám pillant. A homlokát ráncolja, ahogy a kinti szürkeség után találkozik a benti lámpafénnyel. Alighanem a háta közepére kívánja az egész pegazusos baráti összejövetelt. Nem igazán társasági lény, de ez egyáltalán nem újdonság. A vicces rész az, hogy nekem is sokkal több kedvem lenne filmet nézni vagy videojátékozni vele, mintsem itt ülni és olyan bulikra elígérkezni, amikhez annyi kedvem van, mint a cápatámadáshoz.

- Hm? – kérdezi szemöldökét felvonva barátom. Nem hibáztatom, amiért kivételesen megint kivonta magát a beszélgetésből.

- Te is jössz, ugye? – kérdezem reménykedve. Ha ő nem jön esélytelen, hogy én bárki buliján is részt vegyek. Nincs az az Isten. A-a.

Gyűlölöm a partikat. A zene mindig túl hangos, és lehetetlenség, hogy olyan stílust játszanak, amitől legszívesebben nem vájnád ki a dobhártyádat vagy fujtanád magad bele egy kanál mustárba. Mindenki részeg és semmit sem tud magáról; a fele társaság a végére vagy a közepére már a ház különböző vagy azonos pontjaiban nyáladzik egymással; a maradék meg betépve fetreng a kertben és azon röhög, hogy most látták Robert Pattinsont unikornist lovagolni. Vagy vérfarkast? A lehetőségek száma szinte végtelen…

Szóval ja.

Teljesen nekünk való dolog.

- Felőlem – válaszolja egy vállrándítás kíséretében Gilbert. Megkönnyebbülten sóhajtok. Gil visszafordul az ablakon túli felhőszakadáshoz, és olyan világfájdalmas arcot vág, hogy legszívesebben én vágnám fel az ereimet.

Kiérkeznek az üdítők. Rue lepakolja elénk őket, majd megkérdezi, kérünk-e még valamit. Amikor biztosítjuk róla, hogy egyelőre tökéletesen megvagyunk így, elköszön és a színpad felé lép. Az új banda hamarosan kezd.

Ekkor Bobby szó szerint rám veti magát. A lány váratlanul, a semmiből érkezik, és a landolása után öt perccel még mindig a hajszálait köpködöm a számból. Bob nevet, és egyetlen nagy copfba fogja mikroszkopikusan miniatűr tincsekbe font haját, majd letelepszik mellém. Gil egy szemrehányó morgás kíséretében tűri, hogy tulajdonképpen akaratlanul is beépítem a falba, és mire észbe kapok, már majdhogynem szimbiózist alkotok vele.

Túlságosan közel van. Akárhogyan igyekszek, nem tudok távolabb menni tőle, mert Bobby annyira hozzányom, hogy esélyem sincs. Nem merek Gilbertre nézni. A szívem a torkomban dobog, és csak arra tudok gondolni, hogy ha felém fordítaná a fejét, akkor tulajdonképpen a fülembe szuszogna.

Jézusisten.

- Mi újság? – kérdezi Bob nagyvidáman. Egyik kezével átkarolja a nyakamat. Nagyot nyelek, és rámosolygok Tadacóra, amikor a lány szégyenlősen odahúz hozzánk egy széket, hogy ne kelljen Spike-kal és Rióval nyomorognia.

- Hétvégén megyünk Bradékhez – válaszolja Spike.

- Komolyan? – kérdezi meglepetten Tada.

- Hurrá! – fanyalog Bobby. Elhúzza a száját, majd rágcsálni kezd egyszerre négy szál ropit. A háttérben a banda kezdi egyberántani a színpadot.

- Ne csináljátok már, biztos jó lesz! – mondja Spike. Az ő kedve úgy látszik, töretlen. Nem veszi észre, hogy rajta kívül tulajdonképpen senki sem rajong a buliért, de végtére is mi sem mondtuk, hogy elmehet a fészkes fenébe az összes szociális próbálkozásával.

Amikor Gilbert ismét a mobilján kezdi bambulni az órát, kikapom a telefont a kezéből. Nem szól semmit, egyszerűen csak felvonja a szemöldökét, aztán úgy dönt, a továbbiakban nem hajlandó foglalkozni velem, és tovább figyeli a kinti esőáztatta utakat. Egy utolsó pillantást vetve rá még látom, hogy a piercingjét babrálja a nyelvével.

Kioldom a képernyőzárat – és enyhén meglepődök. A kijelzőn ott virítok én meg ő; én boldogan vigyorogva ő meg gyászos képpel fanyalogva. Halványlila dunsztom sincs, mégis mikor készülhetett a kép, mindenesetre a háttérben szikrázik a napsütés és az égen bárányfelhők úsznak, és a délutáni szellő…

Mindegy. Szóval a kép régi, és nem tudom, hol vagy mikor készült. Hamar túlteszem magam rajta, és belépek Gil jegyzeteibe. Mindig ezt csinálom, amikor unatkozok: idióta üzeneteket írogatok neki, esetleg dalszövegeket vagy akármit, ami éppen eszembe jut. Eddig még nem szólt érte, és egyelőre a fejem is a helyén van, úgyhogy feltételezem, annyira nem zavarja. Ha meg mégis, akkor így járt.

Az agyszüleményeimet lapozgatva megakad a szemem az egyik ősrégi firkálmányomon. Röviden-tömören: öt sorban biztosítottam Gilbertet arról, mekkora seggfej, és hogy őszintén remélem, az elkövetkezendő napokban sünt fog szarni. Azta.

Hangosan felröhögök és Gil orra alá dugom a telefont.

- Ezt én írtam? – kérdezem azért. – Nézd má’, milyen aranyos vagyok!

- Nagyon – reagál Halvore, amikor félig az ujjaimra szorítva megragadja a telefont, hogy lássa a kijelzőt. Nem foglalkozok az érintésével, direkte figyelmen kívül hagyom, helyette csak hülyén vigyorgok. A többiek szemöldökráncolva figyelik a közjátékunkat.

- Most miért? – sápítozok. – Hát nem örültél neki, amikor megláttad?

- Majd kiugrott a szívem örömömben – feleli Gil szarkasztikusan.

- Na azért.

- Srácok, menjetek már szobára! – szól ekkor Bobby.

A társaság nevetésben tör ki. Spike kis híján szörnyethal, mert a kóláját abban a pillanatban az orrába szívja, hogy a lány mondata elhangzik. Mindenki csak jobban röhög, miközben a punk a mellkasát csapkodva fulladozik. Rió nevetve segít neki, a hátát paskolgatja, hogy jobb legyen. De persze szigorúan csakis az után, hogy a telefonját elrejtette a táskájába, hogy ne legyen semmi baja.

- Nézzétek, milyen vörös Tada feje! – mondja Spike. A hangja rekedt és az orra vörös az átélt traumától, de annyira azért nincs rosszul, hogy ne tudjon újjal mutogatni szerencsétlen lányra. Tadaco összébb húzza magát a székén. Az arcán tényleg két piros folt van.

- Nem is! – tiltakozik zavartan.

- De igen! – vigyorog Rió.

- Ó, hogy nyalom a szemgolyódat! – így Bobby. Erre azért egyöntetű pfújolást kap, de nem szól érte, csak vidáman mosolyogva a barátnőjéhez fordul.

- Hagyjatok már!

- Szerintem Tada elképzelte.

- Én… Nem!

- De-de! Tudom én – húzza tovább szegény agyát Monroe. – Ugyan már, nem gáz ez, Sam is és Gil is szép szál legények, a tinédzser lányoknak meg nagyon jó a képzelőereje…

- Csak most az egyszer, nem tudnátok valaki mást szekálni? – sziszegem.

Halvore elfordul az ablaktól. Szigorú tekintetével egy pillanatra Spike-ra és Rióra tekint, mire a két srác mosolya már el is tűnik. Gil Tada válla fölött elnézve a színpadot kezdi fixírozni. A zenekar hangpróbát tart. A 21 Guns plusz dobrészt kap két teljes percen keresztül.

- Tényleg unalmasak vagytok már – sóhajtja Gilbert, amikor kinézelődte magát.

Spike pofákat vág és összefonja a kezét a mellkasán.

- Ünneprontók – durrog.

- Vagy csak félnek, hogy lebuktatjuk őket – súgja oda neki Bobby úgy, hogy mindenki hallja. Rió féloldalas mosolyog.

- Spike, fogd be – förmed rá Gilbert. Úgy látszik, már tényleg komolyan kezd lefáradni a srácoktól, mert az orrnyergét masszírozza türelmetlen mozdulatokkal. Nagyot kortyol a tonikjából, majd a hajába simítva hátratűr néhány tincset.

- Különben? – szemtelenkedik szórakozottan Monroe. – Elkezdesz zöldülni?

- Lehet.

- Monroe, vigyázz! – ragadja meg Rió a srác vállait. Az arcán tettetett kétségbeesés terül el, miközben kitágult szemekkel, rettegve bámulja Gilt és annak sötétülő pillantásait.

- Tudod jól, hogy képes lenne rá – szól Bobby.

- Kérlek, folytasd! – mondom ekkor. – Szeretném látni.

- Kedves…

***

Később Gilbert ágyán terpeszkedek hason, miközben a pszichopata az asztalánál ül és tanul. Hét óra múlt nem sokkal, de kint már minden sötét és szakad az eső, én meg ott fekszek a kényelmes paplanon és már tudom is, hogy én ma aztán biztosan nem fogok kémiázni. Ki van csukva.

Felkönyöklök az ágyon. Fújtatok. A mellkasom alá gyűröm a nagypárnát, és azzal a lendülettel bele is fejelek, mert az jó és nekem megjár. Megint fújtatok. Kegyetlenmód lusta vagyok, legszívesebben ott helyben bealudnék, de ezúttal nem kockáztatom meg. Ránézek Gilre.

Nekem háttal ül, a háta görbébe hajlik, ahogyan a tankönyvét fixírozza. A jobb keze alatt füzet, az ujjai között a tollával babrál; az orra végén szemüveg, a haja laza copfba fogva. Ugyanolyan, mint máskor, az ábrázata egyáltalán nem tűnik kevésbé gyilkosnak mint a nap bármely másik részén.

Fújtatok.

- Abbahagynád végre? – fordul felém bosszankodva, a könyökét a széke háttámlájára támasztva.

- Mit? – értetlenkedek. Válaszként csak magába szív egy jó adag levegőt, és olyan erősen fújja ki, ahogy csak tudja. – Ó. Bocs – mondom aztán.

Nem mond semmit, csak összeráncolja a szemöldökét és bólint. Ismét a kémiakönyvének szenteli minden figyelmét, két ujját a homlokának nyomja. A hátamra gördülök és a plafont kezdem bámulni, a kezeim kinyújtva lelógnak az ágyról.

- Egyébként miért is vagy itt? – kérdezi, de hátra nem néz.

- Bocs, hogy átjöttem a legjobb barátomhoz – felelem. – Legközelebb kérvényt nyújtok be, jó lesz?

Gil szarkasztikusan felhorkant, miközben valamit elkezd irkálgatni a füzetébe.

- Apa a múlthéten felhívott – jegyzem meg mellékesen. A hangom unottan és lusta, de Halvore erre már mocorogni kezd, és így is tudom, hogy engem néz, pedig nem látom.

- Csak úgy? – kérdezi.

- Csak úgy – bólintom. Néhány másodpercig csendben maradok, mielőtt folytatnám. – Találkozni akar. Anyának nem mondtam, szerintem nem örülne neki.

Biztosan nem. Valószínűleg teljesen kiakadna és üvöltözne, elhordaná őt mindennek. Nem igazán hibáztatnám érte.

Három éve nem láttam az öreget, még csak nem is beszéltem vele. Maradjunk annyiban, hogy rendkívül érdekes magatartást vett fel a kölykeivel szemben. Leginkább az ignorálást. A faképnél hagyást. Abban mindig is jó volt. Hogy mi az isten vette rá arra, hogy hirtelen rájöjjön a családlátogatás, arról gőzöm sincs.

- Meg tudom érteni.

Ezúttal én horkantok fel.

- Én is.

A válás… Hát nem volt könnyű. Ami azt illeti, eléggé durva, habár nem igazán emlékszem sokra belőle. Csak annyira, ami feltétlenül szükséges: a hetekig tartó veszekedésekre meg az ijesztő pszichológusra, akivel beszélnünk kellet ahhoz, hogy eldöntse, kihez kerüljek. Leginkább a dilidoki maradt meg. A vitákból csak egyre emlékszek tisztán, az is valami hal miatt volt, amit apa nem tudott elsőre fejbecsapni úgy, hogy meghaljon. A nappaliból néztem Drake-kel, Tommyval és Candice-szel, hogy képesek voltak még egy verdeső ponty miatt is patáliát csapni.

Tommy és Candice egyébként a másik féltesóim. Apa első házasságából. Tommy Európában él, de időnként levelezünk. Candicet a válás óta nem láttam. Az meg volt már… Nyolc éve. Szóval ja.

- És? – szól Gilbert türelmetlenül.

Ismét a hasamra fordulok, hogy lássam.

- Mit és? – kérdezem.

Megforgatja a szemét. Sóhajt egyet.

- Találkozol vele?

- Nem tudom – vonom meg a vállam. – Szerinted kéne?

- Nekem teljesen mindegy – mondja. Egy pillanatra elhallgat. – Ő az apád. Talán megváltozott.

Felnevetek. Nem azért, mert vicces a helyzet.

- Persze.

Gilbert visszafordul az asztalhoz.

- Nos, nekem tényleg kurva mindegy. 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés