Esik az eső. Nem nyitom ki a szemem, csak hallgatom, ahogyan az esőcseppek koppannak az ablakon, és csurog a víz az ereszből, ki az utcára meg az útra. Az ágyon fekve hallgatom a kinti szél moraját meg az elhajtó autókat, miközben nyögve a hátamra fordulok. Kinyitom a szemem és a plafonra bámulok. A szoba olyan szürke, mint két nappal ezelőtt, ahogyan az esőfelhők ott trónolnak a város felett, mint holmi dagadt balerinák.

A vállam Gilbertének feszül, érzem a bőre melegét a karomon. Mivel nem akarom felkelteni, a balommal nyúlok, hogy megvakarjam az orrnyergemet, de belenyilall a fájdalom. Bosszúsan felszisszenek, néhány másodpercig nem is rémlik, honnan a fenéből szereztem azt a kegyetlennagy horzsolást, végül bevillan. Elhúzom a számat, amikor visszaemlékezek önnön szerencsétlenségemre.

Aztán megáll bennem az ütő.

A levegő a tüdőmben reked.

A kurva életbe.

Ilyen nincs.

És mégis van.

Behunyom a szemem, összeszorítom a szemhéjaimat, és feszülő állkapoccsal próbálom magam meggyőzni, hogy csak álmodtam. Hogy Gilbert nem csókolt meg, hogy nem hagytam, hogy megcsókoljon. Csak álmodtam az egészet, kitaláció volt minden – egy furcsa, zavaró tévképzet, ami olyannyira lehetetlen, mint Bikinifenék.

Bassza meg!

Nem volt álom. Sietősen felülök az ágyon, és a padlóra dobom a lábaimat. A könyökömet a térdemre támasztom és a fejemet a tenyerembe hajtom, miközben próbálok lenyugodni. Nem megy. A pánik elborít, olyan hirtelen önt el, hogy még normálisan gondolkodni sem tudok, bár ez nem meglepő, az általában nyugodt lelki állapotban sem megy. De akkor is. Ököllel homlokon vágom magam, egyszer, kétszer, háromszor, sokszor - hátha akkor meg nem történté válik vagy valami, esetleg jön a Jótündér keresztanya és egy pálcaintéssel elintéz mindent.

De az a ringyó csak nem jön, én meg ott ülök az ágyon – Gilbert ágyán – egy méterre a sráctól, totál kikészülve és összezavarodva. Ő meg csak békésen horpaszt mögöttem, a haja a szemébe lóg és istentelenül kócos. És még van képe szuszogni is.

El akarok tűnni innen. Sietve körbepásztázom a szobát a cuccaimért, miközben érzem, hogy másodpercekre vagyok a teljes kiborulástól. Az íróasztal előtti széken meglátom a táskámat. Anélkül, hogy Gilre néznék, odalépek és felkapom, majd gondolkodás nélkül feltépem a szoba ajtaját, és már futok is le a lépcsőn. Az előszobában Vader sértetten méreget a tükör előtt ülve, a tekintetében harag ég, miközben a pániktól a szokottnál is bénábban magamra rángatom a cipőmet.

Végül kirohanok az utcára. A szakadó esőben bőrig ázok, mire átérek az út túloldalára, és idegesen babrálok a kapukulccsal. Áfonya a kerítés másik felén csahol és vonyít, ahogyan meglát, és bőrére tapadó szőrrel ugrál végig a kertben, amikor végre belépek. Sietősen megvakarom a kutya fejét, majd beteszem a kaput, aztán már megint futva megyek  a bejárati ajtónkig.

Észre sem veszem, de olyan indulattal tépem fel és csapom be magam mögött, hogy anya meg Drake kezében megáll az evőeszköz. A konyhából kitűnően látnak engem, én pedig őket. Meglepetten és értetlenül néznek rám, anya furcsállón méreget, míg Drake érdeklődve vigyorog, szájában egy kanál gabonapehellyel. Mindeközben én csapzottan, a hidegtől remegve és a futástól fulladozva kapkodom a levegőt, hátamat a falnak támasztva. Önnön formámat bizonyítja, hogy első próbálkozásra teljes erőmből belevágódtam az egyik fogasba, de jelen helyzetben rohadtul nem érdekel.

- Minden rendben? – kérdezi anya ijedten, és abban a pillanatban fel is pattan a székről.

Zavartan megnyalom a szám és megtörlöm az arcom. Kifújom a levegőt, a tüdőm megremeg az idegességtől, miközben anya várakozón méreget. Körbehordozom a tekintetem a házban, és a pillantásom megakad a lépcsőn. Válasz nélkül felfutok az emeletre, a szobámba, és ugyanolyan erővel csapom be magam mögött az ajtót, mint az előbb.

Az ajtólapnak vetem a hátam, és hátradöntöm a fejem. Lecsúszok a padlóra, felhúzom a térdeimet, és fókuszálás nélkül meredek a szemközti falra, ki az ablakon. Rohadtul nem vágom, mit kéne tennem.

Nem, nem, nem, nem, nem! – mondogatom magamban.

De igen. Kurvára igen.

Gilbert a legjobb barátom. Olyan, amilyen: egy rohadék szemétláda, de akkor is a legjobb barátom, amióta csak az eszemet tudom. Sosem gondoltam rá másként. Sosem hittem, hogy esetleg ő másként gondolna rám. De ezzel akkor sem magyarázom, hogy mégis mi a jó büdös francért hagytam neki.

Inkább nem agyalok, úgy döntök, elfoglalom magam valamivel, és majd visszatérek erre akkor, amikor már képes leszek egy épkézláb gondolatmenetre. Álmodik a nyomor.

Végigfuttatom a tekintetemet a szobámon. A szemközti falnál ott áll az íróasztalom, rajta számítógéppel meg nagydarab, súlyos lámpával, előtte műbőrfotellel. Bal kézre mellette egy fiókos szekrény. Az ajtótól balra eső fal közepénél ágy, rajta Angry Bird-ös takaró meg párna, természetesen még csak véletlenül sem bevetve, milliónyi mosatlan ruhával meg felhalmozott csokipapírral. Jobboldalt egyetlen könyvespolc, mellette egy használaton kívüli szekrény, annak a tetején pedig egy deguketrec, benne Sherlock és John. Johnnak hiányzik a bal hátsó lába, de a névadásában ez csak kissé kapott szerepet. Nem mintha az eredeti sztoriban Dr. Watsonnak hiányozna a bal hátsó lába.

A padlón tornyokban heverő mosatlan szennyes között utat vágok az ágy felé. Lerogyok rá és hátravágódok rajta. Kinyújtom két karomat és megmarkolom a takarót. Megint a plafont bámulom, úgy látszik ez már bevett szokás nálam, hát akkor legyen. Idegesen dobolok a lábammal az ágyneműn, míg önkéntelenül rágcsálom a számat, és nem tudok nem Gilbertre gondolni.

Basszameg!

Sürgősen el kell foglalnom magam valamivel.

Tanácstalanul felkelek és néhány másodpercig töprengve állok az ágy mellett. Körbenézek a szobában. A sötétkék falakon rajzok és rockbandák poszterei lógnak: Nirvana, Linkin Park, Green Day, Papa Roach meg Rise Against, és még vagy milliónyi ismert meg ismeretlen együttes a punktól a metálig. A zenei stílusom egy nagy katyvasz, tulajdonképpen bármi jöhet, aminek egy kevésnyi kis értelme is van és mellőzi a popszakmát.

Az ajtótól jobbra egy szekrényen hifi, alatta nem éppen legális úton megszerzett albumok CD-re írva. Nem mindenki támogatja a kedvenceit eredeti példányokkal, a franc se fog vagyonokat kidobni egyetlen lemezre, amikor megszerezheti az ember ingyen is. Szerintem. Leülök a padlóra a halomnyi CD elé, és válogatni kezdek közülük, hangulat szerint. Schoolyard Heroes mellett döntök, mert pillanatnyilag ahhoz van ingerem: idegbeteg horror-punkra és fület erőszakoló sikoltozásra, hogy egy kicsit kevésbé érezzem magam ennyire leroncsoltnak. Általában beválik, hátha most is sikerrel járok. Próba cseresznye.

Míg beteszem a lemezt a lejátszóba, a gondolataimat a holnapi matektézére lökdösöm. Feszülten fújok egyet és kutakodni kezdek az íróasztalom fiókjában az elnyűtt füzet után. Csak tíz perccel később esik le, hogy Gilbertnél hagytam, mert a pánikszerű menekülés nem volt eléggé összeszedett ahhoz, hogy legyen eszem azt is felkapni, és csak aztán rohanni.

Akkor ebből nem lesz tanulás. Gyorsan végigpörgetem a fejemben, hogy mi másra kéne készülni holnapra, de más dogára nem emlékszem, annyira meg nem érdekelnek a dolgok, hogy tét nélkül magoljak. Az Gil dolga, őneki van már meg a terve, hogy mégis mi lesz, ha nagy lesz.

És már megint az az idióta. Úgy látszik, még akkor sem tudok nem rá gondolni, amikor rohadtul nincs hozzá kedvem. Bár a kettő nem függ össze, általában nem szoktam azon kapni magam, hogy súlyos késztetést érzek arra, hogy én most Gilberten agyaljak. És ez most hülyén hangzott. Hülyén és zavaróan. Mindegy.

A CD végre a helyére kattan, és az ósdi masina elkezdi játszani. Taps visszhangzik a falak között, ahogyan elindul a Dude, Where’s My Skin? című szám, aminek még a neve is beteges, nemhogy a szövege. De lesz ez még jobb is. Groteszk sorokat énekelve ismét az íróasztalomhoz lépek, ami pontosan az ablak alatt van. Nem a szép kilátásért, hanem a fényért – a művészfattyaknál ez már csak így megy, még a tehetségteleneknél is.

Kezdek lenyugodni. Ahogyan a gondolataim elterelődnek a tegnap este történt mérhetetlen nagy baklövésről, már nem tűnik olyan komolynak és katasztrofálisnak a dolog, de persze tudom, hogy ez csak átmeneti állapot. Az, hogy most éppen képes vagyok viszonylag normálisan gondolkodni, nem jelenti azt, hogy ugyanez menni fog akkor is, amikor holnap találkozok Gilberttel. Sőt. Magamat ismerve még a sokéves átlagnál is szerencsétlenebb leszek.

Az asztal mellett álló fiókos szekrényhez nyúlok. Kihúzom a legfelső tárolót és kiveszek egy csomag A/3-as lapot. Ötpernyi aktív ügyetlenkedés után végre sikerül kibontanom azt a rohadék műanyag fóliát, de addigra már a fele zacskó papírt használhatatlanra gyűröm mérgemben. Sose bánd, a célnak megfelel. Leteszem az asztalra, aztán a középső fiókban kezdek matatni; onnan grafitot meg tust kaparok elő és ledobom azt is a fehér lapra. Megfordulok, megvakarom a fejem, aztán a válltáskámhoz lépek, amit még akkor dobtam le az ajtó mellé, amikor finoman becsaptam azt. Kihalászom belőle a mappámat, és odahajítom a többi kellék tetejére.

A hangfalakból éles, kellemetlen hangon énekelnek lenyúzott bőrről meg kivágott nyelvről, csontról meg húsról. Más emberek visszataszítónak találják a hasonló zenét és undorítónak az efféle szöveget – az elsővel nem, de a második állítással egyetértek. Kétségkívül gyomorforgató, de tetszik. Én már csak ilyen elfuserált szerzet vagyok. És akkor meg sem említem, hogy először Gilbertnél hallottam őket.

Leülök az asztal elé, és kibámulok a szakadó esőbe. Próbálom figyelmen kívül hagyni, hogy az utca túloldalán ott áll Gilék háza, és hogy a szobája ablaka farkasszemet néz az enyémmel. Nem jelentett semmit – nyugtatgatom magam. Felnyitom a mappát és az asztalra borítom a tartalmát. A/4-es vázlatrajzok repkednek az asztal felé, a sarkukon sárgára öregedett ragszalaggal és a felületükre nyomódott radírdarabkákkal. Ceruzaforgács és grafitpor száll a papírstócra, ahogyan még egyet rázok a műanyag izén.

Addig szuttyogok az előkészületekkel, míg a lejátszó a következő számba kezd. The Plastic Surgery Hall Of Fame, már annyiszor hallgattam, hogy kívülről fújom a sorrendet. Kár, hogy feloszlottak – suhan át az agyamon, pedig nem is igazán kedvelem őket, aztán erőnek erejével kényszerítem magam, hogy kitaláljam, mit is fogok a papírra rondítani.

Az osztálytársaim azt mondják, van tehetségem. A rajztanár azt mondja, érdemes próbálkoznom. Anya azt mondja, ki van zárva, hogy művészetibe engedjen. Én azt mondom, kell a müszi a francnak. Gilbert azt mondja, idióta vagyok, amiért nem akarok semmit sem kezdeni a rajzzal.

És már megint ő.

Eddig észre sem vettem, egy nap mennyit gondolok rá.

De talán tényleg igaza van. Talán tényleg ezzel kéne továbbmennem. Nem tudom – tavaly ősszel próbálkoztam az előkészítővel, és még akadt is tanár, aki mindenáron rá akart venni a felvételire, de azontúl semmi másra nem volt jó az egész, minthogy megutáljam a rajzolást. Nyomás alatt nem ment, gyűlöltem úgy, ahogy volt; az unalmas kocka- meg hengerrajzolást, a nagyképű diákokat meg az érzést, hogy sosem leszek elég jó. Főként az érzést. Szóval hónapokig nem is rajzoltam.

Ahhoz képest, hogy sosem tanultam rajzolni, tényleg jó vagyok. De egy velem egykorú művészetishez képest alighanem szánalmasan képzetlen.

Válogatni kezdek az összegyűjtött vázlatok között. Van, amelyiket anyáról rajzoltam, miközben a konyhában forgolódott; néhányat Drake-ről, mikor a kanapén szétterpeszkedve bámulta a tévét órák hosszat, ugyanabban a pozícióban, de a legtöbb… Sokkoló felismeréssel nyugtázom, hogy a legtöbbet Gilbertről csináltam, amikor náluk voltunk vagy a romoknál. A fene se vette észre, hogy ilyen egészségtelenül sok időt töltök vele.

Talán ezért csinálta? És ezért hagytam én? Mert tizenhat éven keresztül nem létezett más ember, aki a családomon kívül közel állt hozzám? Fájdalmas belegondolni, de ott, az ágyon, tényleg eszembe sem jutott, hogy esetleg ellenkeznem kéne. Valahogy magától értetődőnek tűnt.

Három másodperccel később ez a gondolat már irdatlan nagy hülyeségnek tűnik, amikor rájövök, az első csókomat Gilberttől kaptam. Nem elég, hogy egy másik sráctól, de a legjobb haveromtól. Gilbert Halvore-tól, egy cseszett sárkánytól.

Eddig tartott a nyugodtságom. Izomból lefejelem az asztalt, mert csak. De persze nem úgy, ahogy akarom, az egyik papír alatt ott pihen a ceruza, én meg észre sem veszem. Mikor szitkozódva felemelem a fejemet és végigtapogatom a homlokomat, nagyjából tíz centis csík virít a bőrömbe ágyazódva.

A rohadt életbe.

A kezembe veszem a Gilről készült skiccet tegnapról. Tudom, hogy örökké nem kerülhetem, ahogyan azt is, hogy valahogy biztosan lesz csak. De egyszerűen képtelen vagyok elképzelni, hogy a tegnapi után ismét a szemébe tudjak nézni anélkül, hogy ne gondolnék rögtön a csókra.

Biztosra veszem, hogy Gilbert nem meleg. Néhány hónappal ezelőtt járt egy lánnyal az egyik szomszédos osztályból, és nagyon jól érezték magukat. Vagy egymást. De ebbe inkább ne menjünk bele. A lényeg az, hogy Gil szemmel láthatólag élvezte a dolgot, és csakis azért szakított a csajjal, mert annak annyi esze nem volt, hogy pontot rajzoljon a falra és nekirohanjon. És ez igaz, az a lány tényleg egy Barbie-baba IQ-szintjén állt. Még kinézetre is úgy nézett ki. (Ez viszont sok mindent elmond Gil ízléséről, ami eléggé kiábrándító.)

Na, mindegy. Mindenesetre azt is biztosra veszem, hogy nem azért csókolt meg, mert szerelmes belém. Valójában erősen kételkedek abban, hogy efféle összetett érzelmekre képes lenne, és ezt minden rosszindulat nélkül mondom. Gilbert egyszerűen csak nem egy olyan ember, akiről könnyedén elhiszem, hogy mérhetetlen szerelmet érez a legjobb barátja iránt, amit évek óta őrizget és dédelget. Ha Gil ilyen lenne, akkor az azt jelentené, hogy alapjában véve tévedtem mindenben vele kapcsolatban. És az rossz volna, nagyon rossz.

Mire a lejátszó a harmadik számhoz gördül, rajzolni kezdek. A Cemetery Girls-t dúdolászva felvázolom a lapra Gilbert fának támaszkodó alakját, aztán húsz perccel később elmásítom a vonásait és szarvakat meg hegeket rajzolok rá. Kihúzom a tussal a vonalakat, később meg hátteret húzok köré – a férfi háta sírkőnek feszül, és a temető szobrai véreznek a korhadt fák meg a telihold giccses, elcsépelt sablonján dülöngélve.

 Elcsesztem az egészet. Lepődj meg!

Mérgesen fújtatva elpakolom a dolgokat, egyszerűen csak bedobva az egészet a fiókba. Majd később rendet rakok. Hátrafordulok a széken, és a szemem megállapodik a kupin. Talán úgy az egész szobában rendet kéne raknom. Lehet, hogy nem ártana. Valószínűleg nem ártana.

Megadóan fújok egyet, és utat török a ledobott ruhák meg a szanaszét szórt írószerek között. Úgy döntök, a mosással a kezdek, szóval kézbe kapom az összes rongyot, amit csak találok. A felgyülemlett kisebb torony mögül alig látok ki, így majdhogynem vakon nyitom ki a szobám ajtaját, és lépek ki a folyosóra, hogy a fürdőbe vigyem a ruhákat. Csakhogy teljes erőből nekiszaladok valakinek, mire seggel érkezek a földre, és természetesen menten szét is dobálom a cuccokat a helyiség minden pontjára.

A következő sokk akkor ér, amikor felpillantok és meglátom Gilbertet.

***
 

Gil szó nélkül, összepréselt szájjal áll előttem, jobbjában a rongyosra dobált matekfüzetemmel.  Az asztalom mögött, a feketére vált radírdarabkák és kitörött ceruzahegyek fölött görnyedve kiszáradt szájjal és torkomban dobogó szívvel figyelem zavart toporgását. Még sosem láttam ennyire kikészülve - valójában ha nem ismerném, én sem tudnám, hogy baja van, mert az arca egyébként totál kifejezéstelen. De éppen ezért tudom, hogy nincs rendben. Gilbert arca sosem teljes mértékben érzéketlen, a szája szegletében mindig bujkál egy lenéző fintor vagy egy gunyoros félmosoly; a szemöldöke még akkor is enyhén felfelé ível, ha csak néhány másodperccel később reagálok valamire.

Most viszont semmi. Teljes fapofa, se egy rezdülés, se egy megránduló izom. Nincs fölényeskedés, sem pedig szenvtelen szóáradat vagy leosztó kritika. Csak ő, alig egy lépésre a becsukott szobaajtó előtt, ahogyan alig észrevehető kétségbeeséssel bámul hol engem, hol a radírgalacsinnal babráló ujjaimat. És ez az, amitől még az eddigieknél is jobban kikészülök.

Gil viselkedése meglep. Nem hittem volna, hogy így lesz: azt hittem, ha összefutunk, csak én leszek olyan rohadék nagy zavarban, míg ő a szokásos fölényeskedő stílusát adja. Feltételeztem, talán még ki is gúnyol a csók miatt. De nem. Gilbert halálosan zavarban van.

Nem tudok megszólalni. Többször nekiállok, hogy legalább egyetlen értelmes mondatot ki tudjak nyögni, de csak nevetséges hápogásra futja, mintha egy cseszett kacsa lennék. Eldöntöm, hogy összeszedem magam és igenis beszélek vele a történtekről, hogy legjobb barátokként tisztázzuk, hogy mégis miért csináltunk ekkora brutális baromságot, és aztán megállapítjuk, hogy nem jelentett semmit, hogy csak tomboltak a hormonjaink, ahogyan a tinédzserekkel lenni szokott, blablabla.

Aztán Gilbert lép párat és lerakja az asztalomra a füzetet. Hirtelen mozdul, vagy csak én bambultam el nagyon, nem tudom, de mindenesetre összerezdülök, amikor a közelembe ér, és nem tudok nem a csókra gondolni. Idegesen nyelek egyet, miközben érzem, hogy az arcom máris vörösben ég, mintha minimum belefejeltem volna egy begyújtott sütőbe. Gil megköszörüli a torkát és elrévedve kinéz az ablakon.

- Hogy van a karod? - kérdezi rekedt hangon.

Felkapom a fejem, hirtelenjében fel sem fogom, mit kérdezett. Már-már ijedt tekintettel nézek rá.

- Ja - nyögöm, amikor eszembe jut, hogyan kell szavakat formálni. - Fáj - válaszolom. Gil bólint, aztán rám néz. A tekintetétől már a fülem is ég.

- Nézd… - kezd bele bizonytalanul, mire a szívem a torkomban dobog. - A tegnap estéről…

Nem folytatja. Az arcomat nézi, alighanem arra kíváncsi, mennyire vagyok készen meg effélék, vagy csak szimplán a reakciómra vár. Lényegtelen, még a vak is látja, hogy a szokottnál is nagyobb zűrzavar tombol a koponyámban.

- Ó, hogy… az. - Megvakarom a tarkóm, csakhogy ne kelljen őt figyelnem. Zsebrevágja a kezét.

- Szóval… - folytatja, míg én a padlót fixírozom teljes beleéléssel. - Az a helyzet, hogy nem igazán emlékszem.

Ezzel meglep. Egyetlen rövid pillanat erejéig komolyan el is hiszem, hogy igazat mond, aztán veszem a bátorságot és rápillantok az arcára. És akkor leesik. Emlékszik, pontosan emlékszik arra, hogy megcsókolt, emlékszik ő mindenre, csak tudja, hogy mennyire nincs rendben az, ami történt. Nem csak azért, mert mind a ketten srácok vagyunk, de persze az sem egy figyelmen kívül hagyható tény. Sosem érdekeltek a fiúk - de az is igaz, hogy a lányok se nagyon izgattak. Nem is arról van szó, hogy mit mondanának a szüleink, persze teljes mértékben tudatában vagyok annak, hogy anya úgy kiakadna, mint a büdös rosseb, és az sem kizárt, hogy többé nem állna velem szóba. Szeretem anyát, de a tolerancia nem az erőssége, legyen akármilyen jó ember is. Aztán a szomszédok, meg úgy az egész város… Kész katasztrófa lenne.

Arról van szó, hogy Gilbert a legjobb barátom, mióta az eszemet tudom. És legyen akármekkora tajparaszt is, nem akarom felrúgni a barátságunkat azért, mert az egyikünk furát érez a gatyájában, ha a másikra gondol. Nem érné meg. A tizenhat évesek nem az életük végéig tartó boldog, kiegyensúlyozott párkapcsolataikról híresek.

Túlságosan elkalandoztam. Semmi ilyesmiről nem volt szó. Csak egy kicseszett csók volt. Nem egy szerelmi vallomás.

Gilbert várakozón néz, egyszersmind fürkészve, vajon beveszem-e a sztorit. Amikor rápillantok, észreveszi, hogy egyáltalán nem dőlök be a meséjének. Még életemben nem láttam ilyen elesettnek, mint most: szó nélkül szuggerál, hogy felejtsem el, hogy menjek bele a játékba és tegyek úgy, mintha semmi se történt volna. Egy új Gil, egy eddig ismeretlen Gil áll előttem, aki komolyan fél attól, hogy örökre odalehet a barátságunk azért, amit tett, és azért, mert én nem állítottam le. Ez pedig egy röpke pillanat erejéig elgondolkoztat azon, amin akkor filóztam, amikor a vázlatot bámultam. Talán Gilnek valóban vannak a kárörömnél erősebb érzései.

Megköszörülöm a torkom, és egy mosolyt erőltetek az arcomra. Mind a ketten tisztában vagyunk azzal, hogy a valaha létezett legnagyobb hazugságot fogom kiejteni a számon.

- Hát… - mondom remegő hangon, megjátszott vidámsággal. - Én se nagyon emlékszek. Biztos azért, mert semmit sem kajáltunk, és úgy piáltunk.

Ennyi. Semmi érett beszélgetés vagy józan beismerés. Csupán gyerekes tagadás és kicsinyes hazugság, egy béna színjáték, aminek tulajdonképpen bármikor lőhetnek. Ezek vagyunk mi.

Gil anélkül, hogy észrevenné, teljes erőből kifújja a levegőt tüdejéből, és lehunyt szemekkel áll néhány másodpercig. A vállai leereszkednek, ahogyan megkönnyebbül. Aztán újra felnéz, és minden a régi. A tekintetében megint gonosz magabiztosság, az arcán meg a szadista mosoly, ami annyira jellemző rá. Csak így, egyik pillanatról a másikra, tényleg mintha elfelejtettük volna a dolgot. Mintha valóban meg sem történt volna. A legfurcsább az egészben az, hogy bánom.

Gilbert ismét megköszörüli a torkát, aztán az asztalra dobott füzetre bök.

- Kell segítség, vagy elhatároztad, hogy idén tényleg megbuksz? – kérdezi.

És máris sérteget. Két perccel ezelőtt majdnem könyörgött, most meg máris gúnyolódik. Ez a gyerek hihetetlen. És szemét.

Bár még mindig oltári nagy zavarban vagyok, bólintok, hogy jöhet és halálra untathat a matekkal. Válaszként megmarkolja a vállamat és lelök a székről, én pedig oldalvást érkezek a földre. Egy ottmaradt kupac ruha meggátolja, hogy teljes erőből a padlóba ékelődjek, de attól még meglepődök a hirtelen landolástól. Elnyílt szájjal bámulok föl rá, miközben ő gúnyos mosollyal elfoglalja a helyemet, és kinyitja a füzetet.

- Sokáig fetrengsz még ott? – kérdezi. – Van ennél jobb dolgom is.

- Tahó! – mondom. Gilbert tovább vigyorog, és én meg képtelen vagyok összeegyeztetni a jól ismert Gil képét a néhány perccel ezelőttivel. Hihetetlennek tűnik, hogy a két személy egy és ugyanaz.

Belevakarok a hajamba, és bosszúsan fújtatok. Feltápászkodok a parkettáról, majd a deguketrec mellett lévő székért indulok. Mikor fölemelem, Sherlock és John éktelen visítozásba kezd, mert megijednek a hirtelen mozdulattól, és egészen addig nem nyugodnak le, ameddig az etetőjükbe nem teszek egy-egy szem szőlőt. Fekete gombszemeikkel még azután is mérgesen méregetnek, hogy leülök Gilbert mellé.

Figyelmen kívül hagyom, hogy milyen közel van. Mivel az asztalom nagy részét elfoglalja a monitor meg a billentyűzet és az egér, kábé félméternyi terület jut nekünk. Ez a hely bőven elég egy személynek a rajzoláshoz, de kettőnek a tanuláshoz kicsi, mint az atka. Éppen ezért ott nyomorgunk ketten egymás mellett, kínosan ügyelve, nehogy egymáshoz érjünk. Korábban sosem figyeltünk ilyenekre. Remélem, hogy ez csak átmeneti változás.

Gilbert hangja nyugodt és tiszta, amikor a tananyagot magyarázza. Érthetően, pontról-pontra halad, és olyan türelmes, amilyen türelmes nagyon ritkán szokott lenni. Hagyja, hogy néhány dologra magamtól jöjjek rá, a nehezebbeket meg néha úgy vezeti fel, mintha én volnék az, aki megfejtette őket. Szeretem, amikor ő bogozza ki nekem ezt a mateknak nevezett förtelmet, mert ilyenkor nem érzem magam egy idiótának, még akkor sem, ha tényleg az vagyok.

Egy órán át magyaráz és okít. A furcsa nem az, hogy ennyi ideig bírja a strapát – mert én aztán nem kímélem, az egyszer biztos –, hanem az, hogy még meg is értem, mit próbál az agyamba gyömöszölni. Mire végez a matekleckével, anya kopog az ajtón. Válasz nélkül is benyit, tulajdonképpen már abban a másodpercben, hogy bekalapált volna, ami a kopogtatás tényét máris rohadtmód feleslegessé teszi. Mindegy.

- Kész az ebéd – mondja mosolyogva. Gilbertre néz, az arca komoly és ellenkezést nem tűrő. – Te is eszel.

Gilbert bólint, alighanem anya az egyetlen személy, akivel nem vitatkozik. Mondjuk meg is nézném én azt a vitát! Biztosra veszem, hogy Gil csúnyán alulmaradna. Már csak azért is megérné.

Felkelek a székről, és a hifihez lépve kikapcsolom a zenét. Követjük anyát a konyhába, és leülünk az asztalhoz. Míg Drake-re várakozunk, addig anya elénk rak egy-egy tányér levest. Belekóstolok.

- El a kezekkel! – förmed rám anya azonnal, pedig nekem háttal áll a pultnál. Ijesztő.

- Csak megkóstoltam – mentegetőzök. A szemem sarkából látom, hogy Gilbert kárörvendő vigyora majdhogynem a füle tövéig ér. Szemétláda.

- Várd meg a bátyád – mondja anya hátrapillantva a válla felett. Keresztbe fonom a karom a mellkasom előtt, és hátradőlök a széken.

- Várom.

Végszóra. Drake vigyorogva szökell le a lépcsőn, egy ismeretlen dalszöveget dúdolva. Alighanem egy újabb szerzeménye – a haverjaival néha összejönnek a garázsunkban és zenélnek, nemegyszer ők is írják a dalokat. Drake-nek nincsenek tervei a zenével, de tulajdonképpen semmi mással se. A mai napig nem tudja, hogy mihez akar kezdeni az életével. Csak reménykedni tudok, hogy mire elérkezik az érettségi, nekem legalább halvány sejtelmeim azért lesznek.

Drake velem szemközt helyet foglal. Hátrapillant anyára, aki még mindig a pultnál tevékenykedik, majd lassú, halk mozdulattal felemeli a kanalát, és belemeríti a tányérjába. Lenyeli az adagot, megnyalja a szája szélét, aztán rám néz. Elvigyorodik. Abban a pillanatban tudom, hogy mire készül. Anya nagyon háklis, ha valaki anélkül kezd el enni, hogy megvárná a többieket.

- Anya! – mondja bosszúsan. – Sam már a fél levesét megette!

- Hé! – kiáltok, de addigra már mindegy. – De hát… - makogom. Anya mérgesen néz rám, csípőre tett kézzel. – Nem én voltam!

- Sam, ne legyél már ilyen bunkó! – kontráz rá Gilbert. A nyomatékosság kedvéért még tarkón is vág, bár tulajdonképpen alig ér hozzám. Drake fulladozva röhög, mondjuk nem értem, mi olyan vicces ebben.

Rohadékok.

- Nyaljátok ki mind a ketten! – súgom, hogy csak ők hallják.

Nem sokkal később anya is leül hozzánk, és végre ténylegesen belefogunk a kajálásba. Egy ideig csendben eszünk, csak az eső hallatszik kintről meg a tévé a nappaliból. De anya nem bírja ki. Megköszörüli a torkát, és két kanál leves között rám néz.

- Kibékültetek? – kérdezi kapásból, én meg félrenyelek, mint a filmekben, ahogyan a csók az eszembe jut. Fél percig masszívan fulladozok, mire Gil nagy nehezen veszi a fáradtságot és hátbavereget. Nincs semmi haszna, egészen addig a halál szélén állok, míg le nem erőszakolok a torkomon egy pohár vizet.

- Bocs – mondom könnyezve. – Túl gyorsan ettem.

Anya elnézőn mosolyog, Drake és Gilbert meg kárörvendőn vigyorognak rajtam. Hát köszönöm szépen!

Anya azért köti a bálnát a karóhoz.

- Szóval akkor már minden rendben, ugye? – kérdezi ránk nézve.

Zavartan nyelek egyet, a biztonság kedvéért még a torkomat is megköszörülöm. Nem merek Gilbertre nézni, annak ellenére, hogy úgy teszünk, mintha mi sem történt volna, akkor sem tudok mit kezdeni a helyzettel.

- Mi… - kezdek bele. – Mi nem vesztünk össze. – Érzem, hogy ráncolom a szemöldökömet, nem direkt. Tudom, hogy eléggé ki voltam borulva, amikor hazavágtattam, de akkor sem értem, miért következtetett arra, hogy vitáztunk. Ha tudná, hogy éppen az ellenkezője…! Vagy inkább mégse.

- Ó – mondja anya. – Akkor oké. Csak annyira feldúltnak tűntél reggel. Azt hittem…

- Nem – vágom rá. – Nem történt semmi.

Túl gyorsan és túl nagy meggyőződéssel mondom, mintha úgy saját magammal is elhitethetném. Oldalról érzékelem, hogy Gil kellemetlenül mocorog a székén. Anya egy ideig meglepődve néz rám, Drake-kel együttvéve, majd elsiklik az idegességem felett, és újra mosolyog egyet.

- Értem – mondja. – Remélem, azért nem baj, hogy áthívtam Gilbertet, ugye?

Gilre nézek. Nem vigyorog, csak a szeme sarkából bámul rám. Ő se nagyon tud mit mondani.

- Szóval te hívtad át – ismétlem, majdhogynem motyogva. Megrázom a fejem, és kanalazok egyet a levesből. Nem tudom, mit jelent az, hogy Gil nem jött volna magától, de valamiért rossz érzéssel tölt el. Tökmindegy, túlteszem magam rajta és a kajára koncentrálok.

- Gilbert, gyere gyakrabban – mondja nevetve anya. Nem értem, miért kellett ezt most feltétlenül kijelentenie, mindenesetre Gil engedelmesen bólint, és még egy félszeg mosolyt is megenged magának.

- Így igaz! – szólal fel a bátyám is. Abból viszont általában nem jövök ki jól. – Olyan szépek vagytok együtt! – Tudtam.

Ennél hülyébben nem is érezhetném magam. Nem emlékszem, hogy Drake valaha is viccelődött volna ilyennel, vagy ha igen, elfelejtettem. Persze tett már megjegyzést arra, hogy milyen sokat vagyok Gilberttel, de az csak egy bosszús kijelentés volt, nem pedig célozgatás. Több mint valószínű, hogy most se akart kilyukadni semmi ilyesmire, de ennél rosszabb időzítése nem is lehetett volna, még ha direkte készült volna se.

Nem reagálok, csak elhúzom a szám. Az mindig bejön, ha kellemetlen a helyzet. De azért nem merek Gilre nézni. Arra gondolok, vajon lesz-e olyan valaha, amikor szívroham nélkül leszek képes visszagondolni a tegnap estére.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés