Lusta február végi délután. Minden szürke: az ég, a város, a lakás, a szoba és még a ruhám is. Három napja csak esik és esik, a víz már az utcákon gyűlik és bokáig ér. Olyan idő van, amitől az embernek még a megmaradt életkedve is rohanvást repül ki az ablakon, aztán jól szét is trancsírozódik az aszfalton. És végül még legalább háromszor megismétli a műveletet – hogy hogyan és milyen indíttatással, az már mellékes.

Sóhajtva elterülök a kanapén, és a párnába temetem az arcom. Hallom, ahogyan az esőcseppek koppannak az ablakon és dörög az ég a város felett, miközben Gilbert a konyhájukban csörömpöl valamivel. A tévében ősrégi sorozat megy, de olyan unalmas és lapos, hogy ennél még a brazil szappanoperákat is szívesebben nézném.

Felnyögök. Nincs kedvem semmihez, főleg nem a matekozáshoz. Márpedig kéne, ha nem akarok ismét egyest írni, mert anya akkor tuti kinyír, és talán még fel is darabol. Nem akarom a kertvégi diófa alatt végezni, mint az összes többi háziállatunk.

Gilberték macskája, Darth Vader a hátamra ugrik. Nagydarab, bozontos bundájú fekete házimacska, aki olyan hangosan veszi a levegőt, hogy amikor először találkoztam vele, azt hittem fulladozik. Valami baj van az orrsövényével, de az is lehet, hogy még kiskorában elkapott valamit, amitől így lélegzik – nem tudom, mindig elfelejtem.

Vader először végigsétál a gerincem mentén, aztán mennydörgő dorombolással a fülembe szagol. Egyszer-kétszer megtépdesi a pólómat, végül hatalmasat fújva összegömbölyödik a derekamnál. Néhány percen keresztül így marad, megpróbál elaludni, de amikor Gilbert egy tálcával egyensúlyozva belép a nappaliba, vége a világnak.

Vader azonnal szaltót vet a levegőben, majd tizennyolc karommal a húsomba vájva felpúpozza magát a hátamon, és irgalmatlan köpködések közepette a srácra vicsorít. Gilbert felhúzza egyik szemöldökét, aztán meg sem állva a kanapéhoz lép, és leteszi az asztalra a tálcát. Vader az egészet annyira kikéri magának, hogy fenyegetőn vinnyogva leugrik rólam, és széles ívben kikerülve a gazdáját elrohan, még mindig morogva.

- Utál téged – röhögök a párnába. – Megértem, miért.

- Fogd be, Sam! – csattan fel Gilbert, és a fejemhez vágja a matekfüzetemet.

Továbbra is fekve a hátamra fordulok, míg Gilbert minden finomkodás nélkül a szófába döngöli a lábaimat, hogy ő is le tudjon ülni. A kezembe fogom a négyzetrácsos füzetet, és barátomra nézek.

Gilbert haja fekete, benne ezüst csíkokkal. Amikor a mostohaapja meglátta három héttel ezelőtt, először teljesen kiakadt, de aztán rájött, hogy a srácot teljesen hidegen hagyja a balhézása, ezért abbahagyta. Három nappal később Gil egy piercinggel a szájában tért haza. Mr. Cuthbert egy szót sem szólt, egyszerűen figyelmen kívül hagyta a dolgot, de azóta sem beszélnek egymással. Nem mintha Gil ezt annyira bánná.

Gilbert cukrot önt az egyik pohárba, amit hozott, aztán ráönti a kancsóban gőzölgő forró teát. Megkeveri az egyik kiskanállal, majd lenyalja azt; végül várakozás nélkül belekortyol, pedig száz százalék, hogy alig két perce forralta fel a vizet. Gilbert egy kicseszett sárkány.

Felülök. Megvakarom a tarkómat, aztán kihúzva a bokámat Gil alól mellé helyezkedek. A másik pohár után nyúlok és a cukorért; már éppen a teát önteném bele, amikor Gilbert rosszallón megköszörüli a torkát.

- Az az enyém – mondja szenvtelenül.

- De hát... – nyögöm, de már tudom, hogy értelmetlen.

- Ha teát akarsz, csinálj magadnak.

- Szemét – felelem egyszerűen, és indulok, hogy úgy tegyek, ahogyan Gil javallotta.

Gilbert nagyjából mindig is ilyen volt. Születésemtől fogva a legjobb barátom: a szüleink régóta ismerték egymást, amikor megszülettünk, így később egy óvodába majd iskolába jártunk. Eleinte Gil utált engem, állandóan elvette a játékaimat, aztán sírós babának hívott és gúnyolt mindenért, amiért csak lehetett. Amikor rájött, hogy nem tud magáról levakarni, csendben megadta magát és eltűrt, aztán később már adta magát a dolog. Mire iskolások lettünk, mindent együtt csináltunk és naponta átjártunk a másikhoz, sokszor ott is aludtunk – de persze Gilbertnek a vérében van a gonoszkodás, így a folyamatos csipkelődés megmaradt. Tulajdonképpen rosszul érezném magam a szemétkedései nélkül.

Megbotlok a küszöbben. Hátranézve látom és hallom, ahogyan Gil gunyoros félmosolyra húzza a száját, és elégedetten hümmögve kortyol a teájából. Kiöltöm rá a nyelvem és bemutatok neki, mire ismét felhúzza az egyik szemöldökét, ahogyan akkor szokta, ha valami nem tetszik neki. Nem foglalkozok vele, a folyosóra kilépve folytatom az utat.

A konyhába érve ott találom Vadert. A Gilberttel való találkozás olyan szinten felzaklatta, hogy most evésbe folytja minden mérgét. A macska dühödten rágja a táljába dobott csirkeszárnyat: a húst már abban a pillanatban lehámozta róla, hogy ebédnél nekiadtam, és most ropog a csont ezerrel. Azon se lepődnék meg, ha magában azt képzelné, éppen Gilt tépi apró darabokra.

Könnyedén mozgok a Halvore házban; tulajdonképpen ez a második otthonom. Mivel tizenhat éve rendszeres látogató vagyok náluk, már engedélyt sem kell kérnem: Kate, Gil anyja a tizennegyedik születésnapomon tiszteletbeli családtagnak nyilvánított.

Vader a lábamhoz dörgölőzik. A macska olyan erővel fejel a térdembe, hogy megbicsaklik a lábam, ezért a konyhapultra kell tenyerelnem, nehogy hátravágódjak a konyhakőre. Darth dorombol, mint a fúrógép, ami másodpercenként zárlatot kap, és annyira tart attól, hogy otthagyom, hogy mellső mancsai karmaival a vádlimba mar.

- Áú! – kiáltok fel, miközben óvatosan lefejtem magamról az állatot. Amikor sikerül, félve a farmeremre nézek, de hála a jó égnek csak öt helyen szakadt szerteszét. Vader kifut a helyiségből.

Vizet öntök a forralóba és elindítom. Amíg várok, előkeresem a filtereket, majd a kezem elmerül a teásdoboz gyomrában, mert Gilberték minden teát egy helyen tárolnak. Könyékig matatok a fémdobozban, amikor Gil feltűnik az ajtóban. Két kezét összefonja a mellkasán – fekete garbós pulcsit visel farmerral –, és vállát a félfának dönti. Úgy néz rám, mint egy szerencsétlenre, valószínűleg azért, mert kábé úgy is nézek ki jelenleg.

- Mi van? – kérdezem rápillantva, és a szemöldöke feljebb fut a homlokán.

- Ugye tudod, hogy azok anya homeopátiás teái? – kérdezi megsemmisítően mély, számon kérő hangján.

Hoppá. Akkor ezért nem találtam a vaníliásat. Kínos. Illetve annyira nem, Gil tudja, hogy hajlamos vagyok a figyelmetlenségre. Sok esetben neki köszönhettem, hogy nem törtem ripityára magam, de egy ízben megmentett attól is, hogy kutyakaja legyek.

- És akkor mi van?! – húzom fel az orrom. – Én nem ihatok olyat?

- Felőlem… - hagyja rám, majd megfordul és otthagy.

Elhúzom a számat, és visszapakolom a filtereket. A víz közben felforr, én pedig egy fiókkal lejjebb megtalálom a keresett teafüveket. Három perccel később gőzölgő bögrével visszamegyek a nappaliba.

Gilbert keresztbe tett lábakkal ott ül, ahol előzőleg; kék szemeivel szemüvege mögül pásztázza a kezében tartott füzetemet. Saját pohara félig üresen áll az asztalon, a másik érintetlenül, cukorral az alján mellette. Mögötte nyitva az ablak. A szoba hideg, mint az Antarktisz jege, és a hajópadló csurom vizes.

- Anyud ki fog nyírni, ha felhólyagzik a fa – teszem le az asztalra a bögrémet. Gil rám sem pillant, csupán érdektelenül hümmög és lapoz egyet.

- Az még oké – kezd bele –, hogy az írásod teljes mértékben olvashatatlan, de hogy még egy szimpla egyenletet se tudj megoldani, az már komolyan árulkodik a mentális képességeidről.

- Nyald ki! – felelem nemes egyszerűséggel. Ismét felhúzza a szemöldökét. Utálom, amikor ezt csinálja, mert egyetlen apró mozdulattal képes elhitetni velem, hogy én vagyok a világ legnagyobb idiótája. – A matek nem az én világom – teszem hozzá sértetten. – Miért van nyitva az ablak?

- Ha nem akarsz megint karót kapni, muszáj lesz az elejétől kezdeni… - Lábat vált, miközben direkte figyelmen kívül hagy mindent, amit csak kiejtek a számon. Bosszantó kis szemétláda.

Nagyot sóhajtok és elhúzom a szám. Az ablakhoz lépek. Az eső és a függöny azonnal az arcomba csapódik, ahogyan egy kisebb orkán végigsöpör a szobán. Kiráz a hideg, egyetlen póló nem ad túl nagy meleget egy kialakuló vihar közepén.

- Komolyan nem igaz, hogy nem fagysz meg… - mondom Gilbert hátának, miközben minden erőmmel azon vagyok, hogy bereteszeljem az ablakot. Amikor végre sikerül, elégedetten megtörlöm az arcomat és végignézek a szobán: hatalmas víztócsában állok mezítláb, ami ugyanolyan hideg, ha nem hűvösebb, mint ami odakint van.

- Becsuknád az ablakot? – kérdezi rám sem nézve Gil. – Fázok.

Csak azért mondja, hogy idegesítsen.

- Paraszt – morgom az orrom alatt, mire végre rám emeli a tekintetét.

- Parancsolsz? – kérdezi ártatlan arccal.

- Szeretlek – felelem hülyülve egy erőltetett mosollyal, mire ő csak bólint egyet, aztán ismét teljes figyelmét a füzetemnek szenteli.

Ismét fújok egyet. Tudom, hogy Gil nem fogja feltörölni a kisebb tengernyi tócsát a háta mögött – valószínűleg pont azért csinálta az egészet, hogy engem bosszantson. Én meg vagyok olyan idióta, hogy kérés nélkül ugrok, szóval már indulok is, hogy a fürdőszobából idehozzam a felmosót.

Aha, meg ahogyan én azt elképzeltem. Háttal érkezek a padlóra, a cunami okozta árvíz kellős közepébe. Gilbert hátrafordul az általam csapott éktelen zajra, aztán perceken keresztül összegörnyedve röhög a szófa háttámlájának dőlve, le sem véve rólam a szemét.

Gil arcába belelóg félhosszú haja, és a jégszerű szemekbe könny szökik, olyan erősen hahotázik. Elképedek, még a levegő is bennreked a tüdőmben. Évek óta nem láttam Gilbertet nevetni, mióta az apja meghalt és Mrs. Halvore Mrs. Cuthbert lett. A srác mindig mogorva és komoly, a leglazább gesztusa az a fanyar félmosolya, amit olyan szívesen dobál felém, ha valamit elrontok. Éppen ezért úgy érzem, a szívem kihagy egy ütemet, amikor meghallom nevetni.

Aztán összeszedem magam, és tettetett bosszúsággal ráförmedek.

- Persze, nyugodtan röhögj ki, még véletlenül se segíts! – mondom felülve. Gilbert még mindig vigyorog, noha a kijelentésemre kissé rendeződnek a vonásai. – Komolyan, tényleg jól vagyok. – folytatom. – Köszönöm kérdésed, nem fáj semmim. Ó, hogy a fenekem? Nem, nem ütöttem be nagyon, csak olyan, mintha kettéfejelte volna egy bika! 

Gilbert erre teljesen visszakomolyodik, csak a szemében látni, mennyire jól mulat rajtam. Mire sikeresen két lábra állok és végigtapogatom a horpaszom, már ismét a füzetem fölé hajolva somolyog, ügyet sem vetve panaszos sóhajaimra.

Ezúttal nagyobb gond nélkül érek el a fürdőszobába. Öt perc múlva a felmosóval törölgetem a tócsát, ami hála nekem már továbbterjedt a fél szobára, mint ringyóra a Candida. A hátsóm fáj, ami egy fokkal jobb a kezdeti zsibbadásnál, mert így legalább képes vagyok mozgatni a lábaimat, bár sokkalta kellemesebbnek nem igazán nevezném. Ráadásul teljesen bőrig áztam, a hátam merő víz.

- Végeztél végre? – kérdezi Gil szenvtelenül. – Nem érek rá egész nap.

Olyan erővel dobom vissza a felmosót a tisztítószeres vízbe, hogy egy újabb adag pocsolya ömlik rám és a padlóra. Mérgesen fujtatok a srácra, de Gilbertet mindez nem érdekli, csupán kihívóan néz rám, mintha mi sem lenne természetesebb annál, hogy én takarítok őutána.

Idegesítő, nagyzoló, beképzelt hülye.

Erőnek erejével kényszerítek magamra higgadtságot, ám a hangom még így is bosszús, amikor megszólalok.

- Tudod mit? – kérdezem vontatottan. – Fordulj fel!

- Én is téged – mondja rám se pillantva, szokottan unott hangján, bennem pedig megint megakad a levegő, még a mellkasom is belesajdul. Nem tudom, miért akadok ki annyira, de még a nem létező dühöm is elpárolog, mindenesetre úgy tátogok mögötte, mint egy bulimiás hal, és hagyjuk figyelmen kívül a tényt, hogy ez mennyire valószínűtlen hasonlat. Nem írónak készülök.

Gilbert sosem nyilvánít ki érzelmeket. Semmilyen formában. Nem mutatja őket, nem beszél róluk, és főként nem viccelődik velük.

Nem foglalkozok tovább azzal, hogy miért reagálok így. Ismételten sóhajtok – ebben nagyon-nagyon jó vagyok, és a sokéves átlagnál is többször csinálom, amikor Gilbert közelében vagyok. Megragadom a felmosó nyelét, és még egyszer nekiállok feltörölni a padlót, ezúttal félig-meddig önnön hibámból.

Gilbert elterül a kanapén úgy, ahogyan én is tettem alig fél órával ezelőtt. A füzetet meg a szemüvegét fektében a dohányzóasztalra dobja és lusta tekintettel a tévét bámulja: látom, ahogyan óvatos léptekkel visszaviszem a fürdőszobába a felszerelésemet. Amikor visszatérek, két keze már a dívány egyik díszpárnája alatt pihen, rajta a feje. A haja az arcába lóg és piercinges ajkai enyhén szétnyílnak, ebből már tudom, hogy elaludt. Mindig így alszik – nem mintha figyeltem volna.

Megforgatom a szemem. Ebből ma már nem lesz tanulás, de annyira azért nem nagy baj; még előttünk az egész hétvége. A halomnyi újságpapír és magazin alatt kutatóakciót rendezek a távirányítóért. Amikor a romok alatt megtalálom, kikapcsolom a tévét, ignorálva Hulk képernyőn őrjöngő képét, és szuszogó barátomra nézek.

Beharapom alsó ajkam, és egyhelyben toporogva zavartan álldogálok egy sort. A szoba jobb sarkában megpillantok egy pokrócot, szóval a csúszós talajtól félve, megfontolt léptekkel odasasszézok.

Mackómintás, kék takaró az egyik virágtartóra hányva. Gillé volt még kisbabaként, fogalmam sincs, hogy most mégis mit keres itt. A legvalószínűbb, hogy Kate-re ismét rájött a padlás-takaríthatnék és még nem rakta el a régi ereklyét.

Úgy nyúlok érte, mintha olyan hatalmas dolog lenne. Bizonyos értelemben tényleg az, elvégre élete első két évében mégiscsak ez volt az a tárgy, ami nélkül Gilbert még aludni sem tudott. Vicces belegondolni, hogy Gil valaha is függött bármitől. Az én világomban ő a legönállóbb személy, akit csak ismerek: olyan magányos sziget, akit soha senki sem fog meghódítani, és ez egyszerre lenyűgöző és szomorú.

Ráterítem Gilbertre. A mackós takaró a vállától a derekáig ér és nem tovább, csíkos zoknis lába teljesen kilóg alóla. Egy pillanatra megáll bennem az ütő, mert a srác mozogni kezd, de csak megmarkolja a pokróc egyik sarkát és a feje alá húzza.

Gil hihetetlenül békésnek és nyugodtnak tűnik, amikor alszik. Teljesen más, mint ébren, tulajdonképpen majdnem szép, ami eléggé rémisztő. De igaz: az arca egyenesen kedvesnek látszik, és a szája szélén mosoly bujkál, ami egy évben egyszer, ha előfordul, amikor ébren van.

Kiráz a hideg. Ja, tényleg: a hátam és a fenekem még mindig bőrig ázott állapotban leledzik. Nem megyek haza tiszta ruháért, bár könnyen megtehetném; a házunk az utca túloldalán van, majdhogynem Gilbertékével szemközt, egy kicsit balra. Helyette inkább Gil szekrényét választom, és már indulok is az emeletre.

A szobája a lépcsőtől jobbra van, és teljesen totálisan pontosan olyan, mint Gilbert maga. Ahogyan benyitok, a legszembetűnőbb dolog az a mérhetetlen nagyságú rend és tisztaság, ami soha az életben nem lesz jellemző az általam lakott bármely helyiségre.

A falak bíbor színűek, a parketta meg világos; a szoba szemközti végében egy egészfalas ablak és egy ajtó, ami az erkélyre nyílik. Gil kétszemélyes ágya jobb kézre fekszik, már-már nem is létező precizitással bevetve, a sötét ágyneműn nemhogy felhajlás, de még csak redő sincs. Kétoldalt éjjeliszekrény, rajta egy-egy olvasólámpa; egyik mellett vekker, a másik oldalánál Gyűrűk Ura könyv.

Az ágytól jobbra ott áll az íróasztala, nem messze tőle pedig a falhoz támasztva a gitárja, ami még az apjáé volt, és amihez egyetlen-egyszer sem érhettem hozzá. Szemközt tévéasztal, rajta a síkképernyő, amit Gil a mostohaapjától kapott a tizenhatodik szülinapjára tavaly májusban. A felső és alsó polc roskadozik a rengeteg DVD alatt, de szó szerint. A többi helyet körös-körül könyvespolc fedi, rajtuk ezernyi és még több kötet. A ruhásszekrény a szoba túlsó felében, az ablak oldalánál. Odasietek, és azonnal feltépem az ajtót. Gil ruhái ugyanolyan rendezettek, mint minden más tárgya: a pólók és a nadrágok külön csoportban, és még annál is több szempont szerint elrendezve.

Mire idáig eljutok, már szabályszerűen remegek, annyira fázok. Kikapom a legelső felsőt, ami a kezem ügyébe akad, majd lerántom magamról azt, amit éppen viselek. Felhúzom Gilbertét. Amikor a hátam már nem akar lefagyni a gerincemről, elkezdek egy melegítőnadrág után kutakodni, ami eléggé nagy feladatnak tűnik Gil ruhásszekrényében, tekintve az ő örökké elegáns-gót öltözködési stílusát.

Vagy tíz teljes percembe telik, mire ráakadok egyre – ami történetesen a sajátom. Évek óta nem láttam, azt hittem, elvesztettem, de tagadhatatlanul az én tulajdonom. Megkönnyebbülten lehúzom vizes farmeromat és magamra rántom a szárazat, aztán kézbe kapom a földre hányt ruháimat. Megfordulok, indulok, hogy a fenti fürdőben lévő szennyestartóba tegyem őket, de a küszöbön ismét ott áll Gilbert. Az aurája olyan sötét és halálos, hogy ijedten hőkölök fel, a szívroham legnagyobb valószínűségével. A srác lenézőn vigyorog rám, még a két vállára terített gyerektakaró ellenére is sorozatgyilkos-feje van.

- Egyrészt – kezdi – nagyon férfias és csodálatra méltó a bátorságod – Ellép a faltól, a pokrócot az ágyra dobja. –, másrészt pedig egészen lenyűgöző, hogy mennyire képtelen vagy még egy olyan egyszerű mozdulatsorozatra is, mint az öltözködés. Komolyan, láttad te már magad közben? Melletted még egy elefánt is kecsesnek tűnik.

- Mondtam már neked, hogy menj a francba? – kérdezem frappánsan. Gilbert összefonja előttem a karjait, és végigmér.

- Az az én pólóm – mondja vontatottan.

- Remek következtetés, Sherlock – bólintok a szemébe nézve, mire bosszúsan fúj egyet.

- Miért van rajtad? – kérdezi. Valójában nem mérges, csak megjátssza, mint az esetek többségében.

- Mert felhúztam – válaszolok, és kezd elegem lenni ebből az értelmetlen párbeszédből. Persze gondolhattam volna, hogy ez lesz. Gilbert nagyon kényes a cuccaira, és kifejezetten utálja, ha idegenek az engedélye nélkül hozzájuk nyúlnak, de egy élethossznyi barátság után már-már képes voltam elhinni, hogy én kivételt képezek.

- Vedd le – erősködik.

- Veszi a halál! – mondom, miközben kiesik a kezemből a pólóm.

Felmegy bennem a pumpa, de nem eléggé ahhoz, hogy komolyan mérges legyek. Gil egy paraszt, és valamiért éppen ez a viselkedési formája teszi olyan különlegessé. Nem lehet ellene tenni, a gyerekesen gonosz stílusa valamiért tetszik, még akkor is, ha sokszor ellenem irányul. Nem mintha én sokkal szebben viselkednék vele.

Elvigyorodok. Gil felhúzza a szemöldökét és szájának bal széle felfelé görbül – nem úgy, mint amikor kioktat, hanem amikor ő is viccesnek találja a helyzetet. Nála ez a gesztus a mosolygás, ennél többet nem is lehet tőle elvárni, mert általában olyan savanyú, mint a citrom.

- Sokat gonoszkodsz ma még? – kérdezem megnyugodva. – Mert ha igen, akkor nem nézek veled este Fűrészt, az hót ziher.

Gilbert megvonja a vállát és ellép előlem. Leül az ágya szélére, majd a kezébe kapja a Gyűrűk Urát és olvasni kezdi. Felveszem a földről a felsőmet, majd a fürdőszobába lépek és bedobom a ruhákat a szennyesbe.

Visszatérve Gil már az ágyán fekszik, hátát a támlának veti. Szemével hunyorog, úgy olvassa a könyvet, mert a szemüvegét természetesen a nappaliban hagyta, de nincs az az isten, amiért magától lemenne érte. Fújok egyet, megvakarom a fejemet és gondolkodás nélkül indulok a földszintre. Odalent Vaderbe ütközök.

A macska kárörvendő tekintettel trónol Gilbert szemüvegén, természetesen az asztal közepén terpeszkedve. Lassan nyúlok felé, mert hiába szeret engem elméletben, amikor gyakorlatban hajlamos a felnégyelésre. A nagydarab állat csak akkor hajlandó végre arrébb menni, amikor már a csuklómat is elnyeli a hasa és az asztallap közötti végtelen tér, de tagadhatatlanul megteszi, és akkor végre ott van előttem Gil szemüvege, akadály és bökkenő nélkül.

Kettesével szedem a fokokat, úgy sietek fel ismét. A lépcső felénél természetesen elvágódok, de ez teljességgel megszokott dolog, ha az embert Sam Evansnek hívják, márpedig az volnék én. Sietve leporolom a napokban kék-zöldre ütött-vágott térdemet, majd haladok tovább, célirányosan. Gilberthez benyitva először felmérem idegállapotát és aktuális kedvét, majd megfontoltan leülök mellé az ágyra. Ő persze megint még csak rám sem pillant, mert mégis miért tenné, ha egyszer a legjobb barátja éppen nála van?

No, mindegy. Inkább megbököm a vállát. Erre már rám néz, noha olyan hullakedves tekintettel, hogy komolyan elhiszem, egy rohadt sárkánnyal van dolgom.

- Ne mérgelődj, hanem vedd fel! – nyújtom felé a látókáját. Néhány másodpercig csak bámul rám, mintha akkora nagy bűnt követtem volna el, aztán visszafordul a könyvéhez.

- Nem kell – mondja egyszerűen.

- Istenem – sóhajtok. – Nem tudnád csak elvenni és megköszönni, mint más emberek?

- Nincs rá szükségem – feleli. – Tökéletesen látok.

Gilbert sosem ismeri el a gyengeségeit, ahhoz túlságosan beképzelt. Nincs olyan felső hatalom, amiért hajlandó lenne bárki előtt bevallani, ha valami nem megy neki, legyen szó akár egy szerencsétlen szemüvegről. És valljuk be: azért az nem olyan nagy dolog.

- Aha, csak úgy bámulod a könyvet, mintha minimum kínaiul lenne – fanyalgok.

- Honnan veszed, hogy nem az?

- Momentán még te sem tudnád megmondani, ha az volna – mutatok rá kedvesen a tényre. Mikor rám néz, csak ártatlanul pislogok, és felé nyújtom az okuláréját. – Vedd fel!

Felveszi. Nem értem, miért parádézott rajta annyira, mert észvesztően jól áll rajta. Bár Gilberten tulajdonképpen minden jól néz ki: a srác nem elég, hogy magas, de még izmos is, persze nem azon a kigyúrt izomagy módon. Gil arca ovális, mint a lányoké, az álla meg csúcsos; a szemei hatalmas, macskaszerű résben fekszenek, és a fekete keretes szemüveg csak még inkább kiemeli őket.

Ezzel szemben én alacsony vagyok és vékony. Akárhogyan próbálkoztam és sportoltam, sosem tudtam szembeszökő izomzatot összeszedni. Az alkatom a génjeimben van, és képtelen vagyok rajta változtatni, bármennyire is szeretnék.

- Sokáig bámulsz még? – kérdezi Gil, és csak ekkor esik le, hogy egész végig őt fixíroztam.

- Nem tehetek róla, olyan gyönyörű vagy! – játszom meg magam színpadias mozdulatokkal, mire ő csak sóhajt egyet és lapoz a könyvben. Amikor vigyorogva még mindig őt bámulom, ezúttal teljesen szándékosan, egy féloldalas mosoly kíséretében az arcomba tenyerel és ellök. Háttal landolok, félig a földön, félig az ágyon. A pozíció eléggé kényelmetlen, ellenben a padlón heverve mindent fordítva látok, és hirtelenjében Gil szobája teljesen új megvilágítást nyer.

A gitárra pillantok a fal mellett.

- Még sosem láttalak játszani rajta – mondom azonnal, ami az eszembe jut. Gilbert felnéz a lapokból és követi tekintetemet a hangszer felé.

- Azért, mert még sosem játszottam rajta – mondja hideg hangon.

- Aha. – Ennyiben hagyom a témát.

Gil sosem beszél az apjáról. Nyolc éves kora óta egyetlen szóval sem említette őt, pedig jól tudom, hogy nem telik el nap, hogy ne gondolna rá. Piszkosul jól tudja magába fojtani a dolgokat, valószínűleg pont Mr. Halvore halálának köszönhetően. Az évfordulóján Gilbert még a szokottnál is jobban magába fordul, és olyankor szinte egyáltalán nem is szól az emberhez. Az első néhány évben ilyenkor csak megöleltem, és addig szorítottam, amíg el nem aludt, de amikor felnőttünk, már nem mertem megtenni.

Lehet, hogy hiba volt. Vagy nem. Ha most évekkel később megint nekiállnék ölelgetni őt, valószínűleg agyonverne.

- Te, Gil – szólítom meg kifacsarodott nyakkal és háttal.

- Hm? – Megint fel sem néz.

- Nem tudok felkelni.

- Szar ügy.

Elfintorodok. Nagyon-nagyot sóhajtok és harapdálni kezdem a szám, ahogyan szoktam. Kinyújtom két karomat a hűvös parkettára, majd türelmetlenül dobolni kezdek az ujjaimmal. Várok. És még mindig csak várok.

- Komolyan nem fogsz segíteni? – kérdezem. – Kajakra nem tudok felkelni, beakadt a lábam az ágykeretbe.

Gilbert ledobja a könyvet az éjjeliszekrényre, és négykézláb az ágy szélére araszol, hogy a szemembe nézhessen.

- Hogy lehetsz ennyire béna?

- Szép vagyok – vonom meg a vállam. – Az ügyesség már nem járt a csomaghoz.

Gil eltűnik, innen lentről már nem látom, mit csinál. Nem sokkal később megérzem a kezét a bokámon, ami ténylegesen beszorult a rácsba. Drága egyetlen barátom nem sokáig filózik, mihez kezdjen, nemes egyszerűséggel rángatni és csavarni kezdi csapdába esett testrészemet. A torkomból előtörő megannyi szitokszó és jajgatás hatására sem merül fel benne az a tévképzet, hogy esetleg fáj, amit csinál – ugyanúgy folytatja, mintha süket lenne, de legalábbis én néma.

Már nem érzem a lábamat, egyáltalán. Az egész elzsibbadt, szóval csak annyit érzékelek, hogy hirtelen helyzetváltoztatás következik be. Aztán már nem zsibbad, a-a. Fáj, mint a tüzes pokol, istentelenül és kegyetlenül, ahogyan azt kell.

- Aztapi… - reagálok, és ismételten szembetalálom magam Gilbert lenéző ábrázatával. Haláltusám közben ő csak bámul és bámul, szinte perverz élvezettel, amitől legszívesebben képen verném. De én nem vagyok olyan. Megemberelem magam, és férfiasan letörlöm a könnyeimet.

- Kibőgted magad? – kérdezi gúnyosan Gil. – Mert akkor végre filmezhetnénk, ha gondolod.

- Ha-ha – mondom, és oldalra gurulok a padlón, magam alá húzva lilára vértelenedett lábamat. – Áú.

Amíg én a földön agonizálok, Gilbert sóhajtozik és a tévéállványhoz lép. Leguggol elé, majd hamarosan két DVD-t felmutatva megáll nem sokkal tőlem. Zsebre vágja az egyik kezét, majd száját beszívva meglebegteti szemei előtt a dobozokat.

- Választhatsz – mondja nagykegyesen. – Fűrész vagy Végső Állomás?

Pontosan tudja, hogy a Végső Állomást mindennél jobban utálom és gyűlölöm. Nincs az a pénz, amiért önszántamból hajlandó lennék végignézni.

Félve a hátamra fordulok, és úgy nézek fel rá. Felfújom az arcomat, szenvedő képet vágok, de nagyon jól tudom, hogy ezzel nem fogom tudni meggyőzni őt, hogy nézzünk inkább valami mást. Élvezi, ha rettegek, és sohasem hagyná ki a lehetőséget, hogy lássa.

- Nem nézhetnénk valami kevésbé pszichopatát? – kérdem – Értem én, hogy a rokonlelkeid, de akkor is…

Gilbert erre egyik lábát átveti a derekam fölött, majd úgy, hogy ne érjen hozzám leguggol, és fölényesen fintorog rám. Percekig csak szemezek vele, mert a hirtelen helyzettől megszólalni sem tudok. Gil ma nagyon-nagyon furcsa…

- Nem – feleli egyszerűen, majd a mellkasomra dobja a DVD-ket, és leveti magát az ágyra.

A könyökömön megtámaszkodva félig ülésbe tornázom magam. Sóhajtva felkapom a Fűrész tartóját, aztán a padlón végigcsúszva a lejátszóhoz juttatom magam, mert csak. Belövöm a tévét és beteszem a korongot, aztán visszahernyózok az ágyhoz. Nyögve húzódzkodom fel rá, teljesen széttúrom Gil takaróját meg lepedőjét, amiért megint rám küldi sorozatgyilkos-féle nézését.

Nyelvet öltök rá, már nem veszem magamra a dolgait. Elhelyezkedek mellette, és a fejem alá húzom az egyik párnáját. Ő is hasonlóképpen tesz: a hátát a falnak veti, majd összefonja mellkasán két kezét. Elindul a film, én meg nagyot nyelek. Nem akarom.

***
 

Egy órával később már totál kész vagyok.

Időközben besötétedik, amitől még annál is jobban pánikolok, ahogyan a filmben csak fröcsög a vér és halomra hal mindenki. Idegesen mozgolódok, az orromig sem látok, ezért kitapogatom a takarót és kérdezés nélkül magamra húzom. Nem érdekel, hogy Gil mit szól hozzá, nekem ez most kell és megérdemlem, amiért a legjobb barátom ennyire kicseszett velem. Már megint, megjegyzem.

Sikoly. Újabb és újabb, annyira sok, hogy már nem bírom, és inkább teljes egészében a takaró alá bábozódok. Végül annyira megnyugszok az ágynemű alatt, hogy majdnem elalszok. Már kettőre vagyok az álomtól, az ordítozás meg a gyilok zaja egészen távolinak tűnik, és körülöttem az ágy meleg, annyira, hogy na. Valamikor félúton az álom felé nyomást érzek a mellkasomon, de nem foglalkozok vele. Tudom, hogy csak Vader az, és ezzel be is alszok.

Ott helyben, Gilbert mellett az ágyon, miközben a tévében üvölt a horror.

Mint a régi szép időkben.

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2017.04.12. 20:18 Violet Black Na jó... gót, Gyűrűk Urát olvas, egy paraszt... hivatalosan az egyik legtökéletesebb karakter :3 viszont ez egy jó story. Ötletes karakterek, kreatív stílus... jó. Nagyon jó