Csak idők kérdése volt.

Péntek este van. A szobámban ülök egyedül, az ágyamon – az íróasztalomon ég a lámpa, és azt figyelem, ahogyan Sherlock és John kukoricát majszolnak a ketrecükben. Nem merek kimenni a szobámból. Felhúzott térdekkel, mobillal a markomban görnyedek az ágyamon, miközben magamban harcolok, hogy ne hívjam fel Gilbertet.

Idegesen dobolok az ujjaimmal a combomon. Összeszorítom a szememet és az állkapcsomat, és kényszerítem magamat, hogy nyugodt maradjak. Az izmaim remegnek az idegeskedéstől, a végtagjaim meg nem bírnak magukkal. Futni akarok. Gilhez.

De nem lehet. Nem rohanhatok minden egyes apró bajommal rögtön hozzá. Főként nem úgy, hogy beteg. Pihennie kell. Gyógyulnia kell. Nem terhelhetem még én is ilyen faszságokkal.

Az ágy végébe dobom a mobilt. A két degu szívinfarktust kap, és visítva felfutnak a fészkükbe. Purrogva a levegőbe szimatolnak, ahogyan fekete gombszemeikkel engem figyelnek gyilkos ijedelemmel. Motyogva bocsánatot kérek tőlük, már csak megszokásból is, és azért is, mert így legalább van, akihez beszélhetek.

Régen éreztem magam ennyire egyedül.

Drake órákkal ezelőtt itt hagyott engem a fenébe, hadd birkózzak meg a dologgal egyedül. Nem volt valami nagy meglepetés, ha igazán belegondolok: a válás idején is haláli nyugodtsággal magamra hagyott ilyenkor, miközben ő vígan bulizott a haverjaival. Persze, utána általában rosszul érezte magát, amikor megtudta, hogy mi történt, de alapvetően mindig is mérges voltam rá, mert igazán nem kellett zseninek lennie akkor sem – és most sem –, hogy legalább egy részét elképzelje. Egyszerűen csak önző volt.

És még mindig az.

Beleborzolok a hajamba. Felkelek az ágyról, és az ajtóhoz lépek. A fához nyomom a fülemet, majd minél lassabban és halkabban lenyomom a kilincset. Hallgatózok. A szívem a torkomban dobog, és szánalmasan erősen kívánom, bárcsak Gilbert miatt volna, de nem miatta van. És nem is élvezem.

Résnyire nyitom az ajtót. Kilesek a folyosón, le a lépcsőn. Az emeleten tök sötét van, de odalent ég a villany minden szobában. Látom, ahogyan a cigifüst lassan szállingózik felfelé a fokokon és érzem, hogy kaparja a torkomat. Hallom anyát a konyhából. Reméltem, hogy mostanra már végre elmegy aludni, de úgy látszik, még nem ütötte ki a pia.

Tudom, hogy rá kéne néznem, hogy jól van-e. Tudom, hogy nincs – ezért iszik. De azt is tudom, hogy abban a pillanatban, hogy beteszem a lábamat a konyhába, nekem fog támadni. Ehhez sem kell zseninek vagy jósnak lennem. Nyolc éve ugyanez az unalmas műsor megy itthon, és pontosan ez az oka annak is, hogy egyáltalán gondolkodnom kell azon, vajon menjek-e le hozzá.

Régen azonnal rohantam, amint elkezdődött. Nyolc évesen, amikor a válásnak éppen, hogy csak vége volt, anya meg a lehető legnagyobb mélypontján volt, én rohantam hozzá, ahogyan tudtam, hogy megpróbáljam megvigasztalni. Mindig ugyanaz lett a vége. Nyolc év alatt ez sosem változott. Ha most lemegyek a lépcsőn, én leszek a hibás. Nem számít, hogy nem csináltam semmit, nem számít, hogy nem történt semmi váratlan, és főként nem számít, hogy semmi közöm az egészhez. Amint anya meglát engem, én leszek a hibás.

Csakhogy hallom, hogy sír. Bűntudatom van – nem azért, mert miattam sír, hanem azért, mert az évek alatt megváltozott a hozzáállásom. Régen mindig ugyanaz az egy szó volt az első gondolatom ilyenkor: szegény. Most már inkább csak valami olyasmi, hogy „ne már, megint?”

Le kell mennem. Azt is tudom, hogy le fogok menni, csak még az nem tiszta, hogy mikorra szedem össze hozzá a bátorságomat. Addig nem lesz vége a mai napnak, amíg meg nem kapom a magamét. Ez törvényszerű. Mindig így van, főleg akkor, amikor Drake is elhúz a fenébe, márpedig most még csak annyira sem tellett tőle, hogy elköszönjön tőlem. Mire hazaértem, már el is tűnt.

Nem teljesen értem, hogy most mi váltotta ki anyából az ivást. Azt hittem, apa esküvőjén meg a gyereken túltette magát végre, de ezek szerint tévedtem. Bár ha igazán szemét akarok lenni, akkor bevallom, szerintem nincs semmi komolyabb ok mögötte. Anya azért iszik, mert inni akar. Ha nincs rá oka, keres vagy csinál magától. Kegyetlen és köcsög dolog ilyet gondolni, de őszintén ezt tartom az igazságnak.

Igyekszem úgy felfogni a dolgot, hogy ez nem ő. Valahol tényleg így van. Olyan, mintha anyának két személyisége lenne, amiket néha ijesztő gyorsasággal tud cserélni. Alapvetően kedves, sőt egyszer egy évben még vicces is – viszont abban a pillanatban, hogy alkoholt lát, hirtelen mindenkit hibáztatni kezd. És sosem tudja, hol a határ, sem az alkoholt illetően, sem pedig a szemétséget.

Elvánszorgok az első lépcsőfokig. Megkockáztatok még egy pillantást lefelé, de fölösleges. Anya a konyhában van, hallom, ahogyan bőg és csörömpöl az edényekkel, odáig viszont nem látok el innen.

Valahol persze sajnálom még mindig. Persze, hogy sajnálom – az anyám. Csakhogy ugyanez az érvem arra is, amiért mérges vagyok rá.

Minél hamarabb lemegyek hozzá, annál hamarabb lesz vége a napnak.

Legalábbis ezzel nyugtatom magam, miközben ténylegesen megindulok a konyhába. Próbálom figyelmen kívül hagyni a kényszert, hogy elfussak innen a picsába, és helyette csak lépdelek lefelé a lépcsőn, lassan és egyesével szedegetve a fokokat. Szánalmas, hogy mennyire rohadtul akarom, hogy ha már mindenképpen ki kell ezt bírnom, legalább Gil is legyen itt. Pontosan ez az egyik ok, amiért nem szóltam neki.

Leérek. A konyha felé fordulok, és már látom is anyát a konyhaasztalnál ülve, előtte egy üveg borral és egy teli pohárral. Összeszorul a torkom. Egyszerre érzek sok mindent. Az agyam rohadtul próbálja rávenni az izmaimat, hogy tűnjek el innen, úgy lehetőleg most rögtön, de vagyok annyira idióta, hogy már csak azért is maradok.

A konyhához érek, de a küszöbnél tovább nem visznek a lábaim. Tényleg gyáva vagyok. Az ujjaim remegnek, amikor megtámaszkodok az ajtófélfán, és anya lassan rám néz. Görcsbe rándul a gyomrom. Még az arca is máshogy néz ki: a ráncai elmélyültek, a szemei dühösek, és a szája fintorban áll. A mozdulatai koordinálatlanok és szaggatottak, még a legapróbb dologhoz is látszik, hogy koncentrálnia kell. Gyűlölöm ilyennek látni. Még jobban gyűlölöm ilyenkor hallani.

Megfogja a borospoharat, és majdnem a felét leissza.

Üvölteni tudnék vele. Nem tudom megmagyarázni, pontosan miért, de minden egyes alkalommal kibaszottul mérges leszek. Mindig megfogadom, hogy nyugodt maradok, de pár percnél tovább sosem megy. Állandóan sikerül mondania valamit, amitől egyszerűen csak nem megy.

- Hagyj békén! – förmed rám csak úgy. Még egyet iszik a borból, aztán mérgesen lecsapja a poharat az asztalra. – Komolyan, Samuel, hagyj békén!

Hatalmas a csábítás, hogy hátat fordítsak neki és itt hagyjam. Fogalma sincs, mekkora, de akkor sem teszem.

- Mi a baj? – kérdezem helyette. Közelebb lépek hozzá, de az asztalhoz nem ülök le. Megállok vele szemközt, és az egyik szék támlájának könyökölök.

Anya felhorkant. Teletölti a poharát, pedig még ki sem itta.

- Semmi – válaszolja szarkasztikusan. – Ne csinálj úgy, mintha érdekelne.

Lenyelem a mérgemet, ahogyan Gilbertnél is szoktam. Nehezebben megy – Gilre nem szoktam ennyire haragudni.

- Persze, hogy érdekel – erősködök. – Az anyám vagy. Mi a baj?

Ha más nem, már csak kíváncsiságból is, de tényleg érdekel.

Anya hallgat egy ideig. Gúnyos fintorra húzza a száját, és mérges szemekkel rám néz.

- Menj el nyugodtan te is – mondja cinikusan, összeakadó nyelvvel. – A bátyád is itt hagyott a fenébe, te minek vagy még itt? – Iszik. Nem egy kortyot, sokat. – Az apád is itt hagyott. Lelépett egy lotyóval, és nem elég, hogy felcsinálta, még el is veszi. Legyenek csak boldogok, megérdemlik egymást.

Megdörzsölöm a halántékomat, és beharapom a számat. Hangosan sóhajtok, és kifújom a levegőt. Összekulcsolom a kezeimet a mellkasomon, és nem, egyszerűen nem tudom elhinni, hogy még mindig itt tart. Persze, én sem rajongok a dologért, de azért ennyire nem borzalmas.

- Azt hittem, ezen már túl vagyunk – mondom. Idegesen markolászom a háttámlát.

- Hát nem vagyok túl rajta! – üvölti anya a képembe. – Képzeld el, Samuel, én rohadtul nem tudok úgy leszarni dolgokat, mint te!

- Mi van?

Önkéntelenül bukik ki belőlem a kérdés, de megállítani már nem tudom magam. Pedig tényleg nem ér meglepetésként. Nem ez az első alkalom, hogy hasonlót vág a fejemhez, és ez még csak nem is a legrosszabb.

Ismét horkant egyet.

- Ugyanolyan vagy, mint az apád – folytatja. – Ugyanúgy megjátszod magad és csak magaddal törődsz.

- Honnan jön ez ide?

Megvonja a vállát. Hátradől a széken, szigorúan a bort szorongatva közben. Direkt nem veszem fel, amiket mond. Legalábbis megpróbálom. Attól még nem esnek jól.

- Onnan – kezdi magyarázni –, hogy nagyon jól elvagy a saját kis világodban Gilberttel! Egész nap nem látlak, alig beszélsz hozzám, de azért elvársz tőlem mindent! – köpi felém mérgesen. – Csináljak neked reggelit, főzzek neked ebédet, mossak rád, takarítsak utánad, tegyem ki a belemet is, miközben magasról teszel mindenre és mindenkire!

- Egyiket sem kértem – válaszolom hidegen.

Nem jó döntés. Tudom, hogy nem az, hogy rohadtul be kéne fognom a pofámat, és csak türelmesen várni, hogy vége legyen, de nem megy. Amikor látom, ahogyan anya csak jobban felkapja a szart a beszólásom miatt, el is átkozom magam miatta.

- Hihetetlen, mennyire nagyképű vagy – nevet gúnyosan. - Ezt is az apádtól kaptad. Biztos nagyon büszke rád.

- Igen, azért szarja le a fejem.

- Ennek ellenére mégis nagyon jól elvagy vele! – emeli fel a hangját megint. – Éveken keresztül feléd sem néz, te meg rögtön ugrassz az első szavára! Képmutató vagy!

A számba harapok, hogy ne szóljak vissza semmit. Muszáj. Nem szabad nekem is felkapnom a szart, mert abból ordenáré veszekedés lenne. Elég volt azokból az a pár, ami régen volt, nem kérek belőlük többet.

- Nem vagyok képmutató – erősködök, de én is tudom, hogy ez nem valami nagy érvelés. Arról nem is beszélve, hogy értelme sincs, maximum csak annyi, hogy anya még mérgesebb lesz. Pontosan azt érem el, amit egyáltalán nem akartam, mert simán csak nem tudom befogni a számat.

- Mondogasd csak, ha ez megnyugtat – mosolyog úgy, mintha ő jobban tudná.

- Elképesztő vagy – reagálok halkan. Igyekszem, hogy ne hallja ki a hangomból a vádolást, de tudom, hogy úgysem jön össze.

- Te pedig gyáva! – förmed rám, ahogyan ismét az üvegért nyúl. – Kétszínű vagy és gyáva!

Nem bírom ki, hitetlenkedve felnevetek. Ez az egyetlen, amit tenni tudok anélkül, hogy ne kezdjek el hisztis picsaként sírni. Mert a srácok nem sírnak. Ez az, amit mindenki mond, nem? Én lennék a világ leggázabb sráca, ha ennyi elég lenne ahhoz, hogy sírjak. Szóval összeszorítom az ökleimet, és kihívóan ránézek.

- Még valami, amit szeretnél a fejemhez vágni? – kérdezem.

Ő is felnevet. Gyűlölöm, amikor ezt csinálja. Iszonyatosan ellenséges, és ráadásul belőlem is a legrosszabbat hozza ki. Utálom érte.

- Van fogalmad róla, mit tett velem az apád? – Előredől a székén. Az asztalra könyököl, és villámló szemekkel szuggerál. – Akinek most elmész az esküvőjére a fiatal csinibabájával, hm?

- Jesszusom, akadj már le erről! – emelem fel a hangomat én is. – Szerinted én örülök neki?

Nem tehetek róla. Esküszöm. Viszont annyira kurvára elegem van már ebből a témából, hogy egyszerűen nem bírok rajta tovább lovagolni. Nem tudom felfogni, miért esik neki ennyire jól, hogy nem tud tovább lépni. Tudom, hogy milyen érzés neki az egész. Tudom, hogy mennyire nehéz és fájdalmas, de nem képes felfogni, hogy én ezt nem akartam.

- Mennyit fog veled foglalkozni ezek után szerinted? – kérdezi vissza gonoszan. – Nehogy azt hidd, hogy majd hirtelen fontos leszel! Abban a pillanatban, hogy megszületik a babucikájuk, szerinted fogod egyáltalán látni az apádat? – Megrázza a fejét. Végig kárörvendően mosolyog. – De persze a pénzéért nem is kell látnod, mi?

- Hagyd már abba!

Gondolkodás nélkül az asztalba vágom az öklömet, ahogyan felkiáltok. Izomból, teljes erőből és haragból, hatalmas csattanással. Ösztönből jön. Az üveg és a pohár ugrik egyet az asztalon, a bor meg kiömlik a francba. Anya egy pillanatra megdermed. Látom az arcán, hogy megijedt. Tőlem.

Azonnal elszégyellem magamat. Ez az első alkalom, hogy ilyet csináltam. Soha, soha az életben nem volt még ilyen, és még én is megijedek attól a haragtól, amit érzek.

Anya hamar összeszedi magát, és mérges szigorral rám néz. Összepréseli az ajkait, és fenyegetőn felém bök a mutatóujjával. Felkel a székről, és kihúzott háttal rám mered.

- Ha még egyszer – kezdi visszafojtott dühvel, halkra erőltetett hanggal –, egyetlen egyszer is ilyet mersz csinálni…

Nagyot nyelek. Igaza van. Túlléptem egy határt. Csak azért ilyen fenyegető, mert be van rezelve. Komolyan elhiszi, hogy tényleg képes lennék bántani őt? Komolyan ekkora szörnyetegnek hisz?

- Akkor? – kérdezem szenvtelenül.

Nem gondolom azt, hogy jogos, amit csináltam. Nem értem magamat. De anya támadására úgy érzem, csak támadással tudok felelni, hiába fogom fel az eszemmel, hogy ezzel csak ártok, neki is és magamnak s.

- Ne merészelj így beszélni velem! – üvölt fel megint.

Hátralépek tőle, egészen neki a falnak.

- Úgy beszélek veled, ahogyan te is velem – mondom. A hangom halk, de kemény, már amennyire tőlem az lehetséges.

- Az anyád vagyok, nincs hozzá jogod! – kel ki magából ő is. – Mit képzelsz magadról, ha?! Hogy mersz így viselkedni? – Olyan erővel harapok az ajkamba, hogy ténylegesen felszakítom a bőrt. Nem merek válaszolni. Félek attól, amit a mondandóm kiváltana. – Térjél észhez, de nagyon gyorsan!

Perceken keresztül csak bámul rám. Mintha egy idegen lenne, az arca teljesen más. Ő is teljesen más. Csak mered rám, vadul kapkodva a levegőt mérgében, haragtól kidülledő szemekkel és összepréselt ajkakkal, fenyegetőn mutatva rám az ujjával.

Kibaszottul dühös vagyok rá. Rohadtul bánt, amiket a fejemhez vágott, de közben úgy érzem magam, mint a legnagyobb szardarab az egész világon. Utálom anyát, amiért ezt hozta ki belőlem. Ennél jobban már csak magamat utálom, amiért engedtem neki.

- Takarodj innen! – üvölti anya még egyszer, majdhogynem teli torokból.

Gondolkodás nélkül hátat fordítok neki, és felrohanok a szobámba.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó 6 hozzászólás

1

2016.07.07. 12:13 Lyo Egy szó. Imádtam. Fuh, nagyon jó volt a lelkemnek ez a fejezet, nagyon régóta vártam egy ilyen kimenetelű történésre. Persze szeretem amikor rózsaszínfelhők és boldog fiúk, de azért na :D Nem a boldog családi háttér van egyikük mögött se és végre ebből is kaptunk. Mert azért ez is valahogy csak ki fog hatni a kapcsolatukra, és leginkább Sam karakterére. Meg eddig a mellékkarakterek és a fiúk kapcsolata ( számomra) nem volt teljesen kielégítően ábrázolva, így ezt a fejezetet habzó szájjal olvastam. :) Jupp más volt a hangulata mint az eddigieknek, de úgyanúgy hoztad  a történet stílusát, nem voltak elnagyzolva a dolgok, és full reális volt az egész! Nagyon tetszett ez a fejezet. Várom nagyon a folytatást és én remélem lesz több ilyen is, mert valljuk be, a melegek élete nehéz és nem a zökkenőmentességéről híresek :D Nagyon, nagyon várom a folytatást! ;)

2016.07.05. 23:36 Toph Hy! :) Érdekes fejezet volt, egyrészt mert a hangulata eléggé eltért az eddigiektől. Másrészt új oldalát ismerhettük meg a családnak, amit jól kiviteleztél! :) Remélem Gilbertéknél is lesz ilyen "új oldal" az apja halálával kapcsolatban, hiszen noha Samről és helyzetéről így már elég sokat megtudtunk, de Gilbertéknél viszont még vannak homályosabb részek. Pl.: az anyjánál nem is tudjuk, hogyan dolgozta fel az esetet vagy hogyan hatott ki ez a Gilberttel való kapcsolatára. Bár lehet Sam szemszögéből ezt nehéz lenne bemutatni... mondjuk néhány párbeszédben kiderülhetnének ilyen apróbb részletek. :) (Persze ez csak egyéni vélemény.) De arigato az új fejezetet és várom a következőt! :D

2016.07.05. 18:28 Aivi Hát... az biztos, hogy nem kímélsz minket. Ez a fejezet igencsak szíven találja az embert. Nagyon szomorú ha egy szülő a gyermekén vezeti le a feszültséget, de valahol megértem mert nem játhatja mindig a jó és megértő szülőt, aki mindent megtesz ami tőle kitelik. Egyszer tetőznek a dolgok, és mindig azt bántjuk akit szeretünk. Egyrészt azért mert a szeretteink vannak mellettünk az ilyen pillanatokban és túl könnyű mást hibáztatni őket, hogy mi jobban érezzük magunkat, és persze azért is őket bántjuk mert a szeretteink megbocsátanak. Szóval megértem Sam anyukáját. Másrészről szegény Sammy, nem elég, hogy az apja megtalálja, aggódhat a bátyja miatt, de most még az anyukája miatt is idegeskedhet. Nehéz dolog tűz közé kerülni, pláne ha teljesen körülvesz. Szóval teljesen megértem Sam kitörését is. Most aztán megfogtál! Itt így abbhagyni! Kínzás! Nagyon kíváncsi vagyok, hogy ezek után mi fog történni. Remélem, hogy hamarosan olvashatom is. Nagyon szépen köszönöm a frisst!

2016.07.05. 17:20 yui Szia! Aznap este amikor új fejezetet tettél fel, nem hittem a szememnek. Gondoltam nosztalgiázok kicsit, de erre nem számítottam. :D <3 Nem is tudom elmodnani mennyire örülök neki! <3 Remélem minden rendeződött nálad :) <3 az előző fejezetről annyit mondanék, hogy imádom :D Gilbert olyan kis kiszolgáltatott volt és édes :D jó látni, hogy ilyen is tud lenni. Remélem a jövőben is lesz 1-2 édes megnyilvánulása és nem csak akkkor tud ilyen lenni, ha beteg :D A mostani (fél)fejezet pedig nem volt hiba ;) kicsit beleláthatunk milyen is Sam élete, amikor nem móka és kacagás az egész. Az anyja eddig szimpi volt, de most elásta magát nálam. Jelenleg arról álmodozom, hogy Sam felhívja Gilt, ő meg áthívja és jól megölgeti :D de szép is lenne :D <3 na jó befejztem xD nagyon várom a folytatást <3 pusz <3

2016.07.04. 23:55 Violin27 Ütős, az egyszer biztos. Most igazàn lehet làtni, hogy mennyi feszültség gyűlt össze az egész csalàdban. Nagyon jól írtad le, hogy milyen durva jelenetek történhetnek, amikor valaki nem bírja letenni a poharat. Összeszorult a torkom szegény Sam miatt. A hangvétele elég komor, de ahogy Te mondtad, szükség volt rà, hogy pàr dolog kiderüljön. Azért remèlem, ez a ritka kivételek egyike volt, mert jobban szeretem, amikor ez a két lökött egymàst nyúzza...😉 Válasz: Köszönöm szépen, hogy írtál! Nagyon örülök, hogy te sem találtad nagyon offnak az egészet, mint már említettem korábban, eléggé tartottam tőle, hogy túlságosan eltérő lesz. Kellett is, már csak azért is, mert fokozatosan szeretném azért mélyíteni a srácok kapcsolatát, és ez is egy módja annak. Természetesen még sokszor fogják egymást nyúzni, ne aggódj. :)  Még egyszer köszi, hogy írtál!

2016.07.04. 22:52 Noémi Nekem nagyon bejött, az egyetlen problémám az h abbahagytad xDD nagyon izgi, kíváncsi vagyok mi lesz a továbbiakban  de h az anyja milyen egy.... no comment Válasz: Bocsánat, tudom, hogy rövidke volt. Igen, az anyja eléggé no commentre sikerült, de tényleg szerettem már volna leírni az egyik vitájukat, mert szeretném, hogy a történet ne csak csupa rózsaszín köd meg szivárvány legyen. Igyekszem a folytatással, ahogyan tudok, és nagyon szépen köszönöm, hogy írtál! :) xoxo

1