- Jézus, menjetek már szobára! – kiált fel Drake. Ezzel a lendülettel felkel, és felrohan a szobájába.

Gilbert meg én csak értetlenül összenézünk. Mozdulatlanul ülünk a kanapén, mint két szerencsétlenség, miközben hallgatjuk, ahogyan a bátyám dübörgő léptekkel berongyol a konyhába. Utánanézek, bár értelme nem sok van, hiszen egyáltalán nem látok be a szobába, de egyszerűen annyira nem bírom mire vélni az egész jelenetet, hogy kell valami pótcselekvés, amíg feldolgozom.

- Ez meg mi a faszom volt? – kérdezi Gilbert pár másodperc után. A hangja majdhogynem aggódónak tűnne, ha lenne benne bármiféle érdeklődés.

- Nem tudom – válaszolom simán, és hátradőlök a kanapén. Fújok egy nagyot, még mindig Drake hűlt helyét bámulva. – Nem örül apámnak ő sem, gondolom.

- És ezért ilyen tahó?

Megvonom a vállam.

- Fingom sincs – mondom ismét. – Nem mintha én annyira nagyon odáig lennék miatta.

Jobban belegondolva tényleg nem vidít fel túlságosan a dolog. Ez eddig is nyilvánvaló volt, de legalább nem is éreztem magamat kifejezetten rosszul. Most viszont, hogy hagyom magamat egy másodpercnél tovább időzni a gondolaton, valahol azért mégis szarul esik. Gilbert meg is érzi, hogy miféle hülyeségek kavarognak a fejemben, mert lassan felém fordul a kanapén, és tűnődve rám néz.

- Jól vagy? – kérdezi.

Elhúzom a számat. Nem akarok folyamatosan hisztizni és siránkozni, főleg nem neki, viszont hazudni se volna a legjobb. Sóhajtok, miközben még egy futó pillantást vetek a konyha felé. Nagyon röhögnek valamin az öregek.

- Gondolom – felelem, miközben én is próbálom elhinni.

Egyikünket sem sikerül meggyőznöm. Gilbert mérgesen mély levegőt vesz, és úgy ráncolja rám a szemöldökét, mintha minimum elszabadítottam volna Ultront.

- Cseszd meg – jelenti ki nemes egyszerűséggel.

- Anyád.

- Azt azért nem.

- Mi? – Sóhajtok. Megadom magam, és ránézek. – Mit akarsz hallani?

- Ahogyan elböfögöd az ábécét, szerinted mit? – kérdezi vissza mérgesen.

Gonoszan ránézek. Nem a kedvencem, amikor ennyire könnyen és gyorsan átmegy normálisból szemétté, de annyira azért nem veszem magamra. Igyekszem nem túlságosan komolyan venni a helyzetet, már ami az apámat meg az új családját érinti, mert Drake kirohanásától eltekintve tényleg nincs nagyon okom arra, hogy kiboruljak. Az apám megházasodik és lesz egy gyereke. Az, hogy a nő, akit elvesz, nem az anyám, a gyerek meg már a sokadik féltestvérem lesz, igazán mellékes. Semmi szokatlan.

Ennek ellenére mégsem tudom megmagyarázni, miért érzek úgy, ahogyan. A legfurcsább az egészben pedig az, hogy mennyire rohadtul el akarom mondani Gilbertnek az összes elcseszett gondolatomat, még akkor is, ha én magam sem értem őket igazán. Éppen ezért a szavak úgy folynak ki a számon, hogy mire észreveszem, hogy beszélek, már a mondandóm közepén járok.

- Egyszerűen csak nem kívánom ezt az egészet a hátam közepére sem – bököm ki nagy nehezen, minek után Gilbert már a térdén dobol az ujjaival. Ránézek, hogy tudjam, eléggé kielégítő volt-e a válaszom, de nem tűnik úgy. Mély levegőt veszek, és megpróbálom összeszedni, mit is akarok mondani. – Nem értem, minek kell az esküvő – folytatom. – Az első két házassága sem jött be, ez miért lenne más? Nem értem, hogy minek kellek én oda, és hogy miért éppen most, és rohadtul nem értem, hogy minek kell a…

Baszki.

Elakadok. Egy másodpercre voltam attól, hogy valami borzalmasan nagy szemétséget mondjak. De Gilbert helyettem is tudja, hogy mire gondolok valójában.

- A gyerek – fejezi be a mondatot egy sírásó teljes természetességével.

Lehunyom a szemem szégyenemben. Elismerően bólintok, és az arcomat a kezembe temetem. A háttérben még mindig megy a film.

- Én vagyok a világ legnagyobb bunkója – mondom ki hangosan, amit gondolok. A hangomat elnyomja kicsit a tenyerem, de a denevéreknek jó a hallása, ezért Gil simán megérti.

- Te mondtad, nem én – jegyzi meg kedvesen. – De azért nem hiszem, hogy pont ezért lennél az.

- Most jelentettem ki, hogy nem akarom a saját testvéremet – nevetek gúnyosan. – Ja, ez tényleg tök normális.

- Technikailag én mondtam – javít ki ő. – És mellesleg teljesen érthető.

Hitetlenkedve meredek rá. Ezt azért még ő sem gondolhatja komolyan, pszichopátia ide meg vissza. Konkrétan mérges vagyok az apámra, amiért lesz még egy gyereke, akit ugyanúgy le fog tojni, mint a többit, és lehet, hogy ez elsőre valahol jogosnak tűnik, de nem az.

- Magyarázd el, szerinted hogyan lehet ez normális – mondom. – Mert szerintem kurvára nem az.

Gil mély levegőt vesz, eleget ahhoz, hogy egy tüdővel végig tudjon jutni a mondandóján. Az arcvonásai hirtelen átváltanak oktató üzemmódba, a hatás kedvéért pedig még a hátát is kihúzza, nem mintha eddig görnyedt volna. Gilbert Halvore sosem görnyed. Ennek ellenére még tovább egyenesíti a gerincét, már-már annyira, hogy attól tartok, ott helyben kettétörik. Megköszörüli a torkát. Elfintorodik, mintha fájna neki, de aztán hamar túlteszi magát a megrázkódtatáson, és nekikezd a pszichológiai analízisnek.

- Az apád elhagyott, amikor nyolc voltál – állapítja meg az egyértelműt.

- Ezt eddig is tudtuk.

- Pofa be – szól rám, és hogy a mondandóját nyomatékosítsa, még fenyegetőn rám is fogja a mutatóujját. Folytatja. – Elhagyott a fenébe, és onnantól kezdve magasról szart rád is meg mindenki másra is. De főleg rád.

- Kösz, ez egyáltalán nem esett szarul – szúrom közbe megint. Figyelmen kívül hagyja a beszólásomat.

- Három éven keresztül egy rohadt szót nem beszélt veled – halad tovább a mondandójával, én meg közben próbálom visszanyelni a gombócot a torkomban. – Erre most hirtelen nem elég, hogy visszanyomkodja magát az életedbe, de még be is jelenti, hogy talált valaki jobbat az anyád helyett, akitől szívesebben akar gyereket. Teljesen normális, hogy szarul esik és féltékeny vagy.

- Féltékeny?

Na, nem, az Tadacóra vagyok, nem a saját, meg nem született féltestvéremre. Hogy mérges vagyok-e rá? Igen, naná. De nem lehetek féltékeny valakire, aki még csak nem is igazán létezik.

- Tagadod? – húzza fel cinikusan mind a két szemöldökét Gil. Az első reakcióm az lenne, hogy csípőből rávágom a nemet, de annyira hitetlenkedve bámul rám, hogy én is kételkedni kezdek. – Na, látod.

- Ez nem ilyen egyszerű – kötöm a lámát a nyalókához.

- Dehogynem. Ez pontosan ilyen egyszerű.

Oprah a maradék popcorn után nyúl az asztalon. Két ujja közé csippent egészen pontosan három szemet, majd lassan, olyan Disney hercegnősen a szájához emeli őket.

- Jó, és akkor mi a szart csinálok, hogy ne legyek az? – csattanok fel tehetetlenül, miközben Gil közjátékát figyelem kalimpáló szívvel.

Ő csak megvonja a vállát. Hátradől a kanapén, mint aki jól végezte dolgát.

- Lenyeled az egódat és rájössz, hogy az apád köcsögsége nem a gyerek hibája – válaszolja. – Vagy sokat smárolsz a legjobb haveroddal, hogy elterelje a gondolataidat.

Felkapom a fejem. Egy pillanat erejéig megrökönyödve nézem Gilbert totálisan kifejezéstelen arcát, miközben azért azon rettegek, hogy valaki meghallotta-e. A konyha felé nézek, de odabent a többiek még mindig jól érzik magukat nélkülünk. Visszapillantok a sárkányra. Felnevetek.

Gil is nevet, bár az arcából ítélve nem esik neki valami jól – úgy néz ki, a kukorica még mindig kaparja a torkát, mert szegény a nyakára teszi a kezét és fájósan fintorog egy sort. Persze az is lehet, hogy a vonásaira csak a mindennapi világfájdalma ült ki.

Én is hátravágom magam a kanapén. A karom Gilbertéhez ér a vállammal együtt, ami egyáltalán nem indokolt, tekintve, hogy ketten ülünk egy háromszemélyes díványon. Gil természetesen nem szól érte semmit, és úgy tűnik, a konyha felől sem fog mostanában jönni senki, ezért egészen addig így ülünk, amíg este 9 körül Kate meg a szemétláda úgy nem gondolják, ideje végre hazamenniük.

 

***

 

Mire hármat pislogok, már megint hétfő van.

Az ébresztőmet agyonütve nyögök egyet, aztán a hátamra fordulok az ágyon. Bob hűlt helyét tanulmányozom a fejem fölött, próbálva rájönni, hogy mégis hova tűnhetett, miközben egyre biztosabban megállapítom magamban: ritka szarul aludtam. Átlag kétóránként felébredtem, és minden egyes alkalommal legalább fél órát küszködtem azért, hogy valahogyan sikerüljön visszakerülnöm valami jelentéktelen, üres álomba. Nem igazán jött be.

Kibaszottul fáradtnak érzem magam.

A helyzetemen az sem segít, hogy Bob kurvára eltűnt a helyéről. Ami az ágyam fölött van. Már pedig, amennyire én tudom, a pókoknak hajlama van arra, hogy a dagadt seggükből fonalat ragasszanak az ember falához és szépes-lassan lenindzsázzák magukat onnan. Ergo: lehet, hogy tegnap éjjel sárkány helyett pókkal aludtam.

Kiugrok az ágyból. Szó szerint. Ezek után inkább nem maradok benne, és legközelebb is csak úgy vagyok hajlandó beletenni akár csak a lábujjamnak a körmének a hegyének a legfelső nanomilliméterét, ha azt valaki overly manly man nekem centiről-centire átkutatta. Mármint az ágyat. A nem létező férfiasságom és a pókok iránt érzett mérhető szeretetem egészen pontosan odáig tart, amíg tőlem távol vannak.

Megdörzsölöm a homlokomat, aztán a földön heverő ruhakupacon keresztül sövényt vágok a fürdőig. Összekaparom magamat, felöltözök, végül pedig a kialakuló fejfájásomat simogatva egy algaevő minden kecsességével levánszorgok a konyhába. Nem, nem tapadok az ablaküvegre teli szájjal. Legalábbis egyenlőre.

Anya megszokott módon a konyhában áll. Köszönt, kaját meg fájdalomcsillapítót ad, én udvariasan hálálkodva megköszönöm, aztán egyiket a másik után letuszmékolom a torkomon. Mire végzek, Drake is megjelenik a küszöbön. Álmosan üdvözöl minket, és leül mellém a székre. Nem szól hozzám, csak elmerengve bámul kifelé a konyhaablakon.

A tegnapi beszólása óta nem beszéltünk. Minek után Gilberték nagy nehezen elmentek, minden szó nélkül feltrappolt az emeletre és bevágta maga mögött az ajtót. Nem tudom felfogni, hogy mégis miért ekkora paraszt csak azért, mert az apám egy bunkó. Miért hibáztat engem mindenki a családomból azért, mert az öregre rájött a kapuzárási pánik? Miért az én hibám az, hogy lassacskán focicsapatot csinálhatna az utódaiból?

De komolyan. Csütörtök óta ilyen velem. Megjöttem a suliból, és már rögtön szemét volt. Úgy nézett rám, mintha minimum nyakon hányt volna az anonim alkoholisták összes valaha létezett tagja.

Oké, pfúj.

A gyümölcslevem maradékát szipókázva próbálok rájönni, hogy vajon lehet-e más az oka annak, hogy Drake ilyen. Pontról-pontról végigveszem az egész csütörtöki napot, kezdve onnan, hogy felkeltem, hátha csináltam valami mást, amivel esetleg megbántottam. Reggel felkeltem és lejöttem a konyhába kajálni. Drake és anya baszogattak már megint, ezért inkább fogtam magam és elmentem. Frontálisan ütköztem Gilbert mellkasával. Aztán…

Ez az a pillanat, amikor a szívem hirtelen a torkomban kezd dobogni.

Gilbert. Csók. Nabaszdmeg.

Nem kapok levegőt.

Nem merek Drake-re nézni. Totálisan bepánikolok. Csak arra tudok gondolni, hogy ez nem lehetséges, hogy ilyen nem történhet meg, hogy ilyen egyszerűen csak nincs. Körbenéztem. Emlékszem, hogy kétszer is körbenéztem az utcán, és nem volt ott senki, és az ablakokból sem látott ránk senki.

Reflexből kinézek a konyhaablakon.

Tökéletesen látom pontosan azt a helyet, ahol megcsókoltam Gilt.

Kiszárad a szám. Nem tudom elhinni. Próbálok emlékezni, hogy talán találok valami mást is, amivel Drake viselkedését tudnám magyarázni, de nem találok semmit.

Nem. Nem, ilyen nincs. Biztosan valami más van.

Égő fejjel és kalapáló szívvel belemeredek a tányéromba. Nagyot nyelek. Minden erőmmel azon vagyok, hogy valahogyan lenyugtassam magam. A lábam önálló életre kel – az asztal alatt veszettül dobolok a sarkammal, miközben érzem, hogy minden végtagom szinte sikít, annyira rohanni akarok innen.

Felpattanok az asztaltól. Anya és Drake meglepődve rám néznek. A másodperc törtrészének erejéig a bátyámra nézek, de ennél tovább nem bírom tartani a tekintetét. Remegve elhadarok valami köszönés-félét, és szinte kirohanok az előszobába. Felkapom magamra a cipőt meg a kabátot, és kirántom az ajtót. Mire kiérek a kapun hallom, ahogyan az ajtó becsapódik, szegény Áfonya meg szívinfarktust kap a kutyaólban.

Átszaladok az úton, és becsöngetek a Halvore ház ajtaján. Úgy érzem, iszonyatosan el akarom mondani Smaugnak éppen aktuális rettegésem tárgyát. Viszont nem tudom, hogyan.

Kellene, egyáltalán?

Idegesen a zsebembe gyömöszölöm a kezeimet, és a ház falának nyomom a homlokomat. Beharapom a számat és szorosan összezárom a szemeimet. Mélyeket lélegzek, és minden erőmmel azon vagyok, hogy leállítsam az agyamat.

Valamennyit használ. Most, hogy biztonságos távolságban tudom magamat a családomtól, kezdek lenyugodni. A racionális felem ébredezik, és ahogyan két percnél tovább gondolkodok az egészen, már nem is vagyok benne biztos, hogy van okom aggodalomra.

Ezernyi oka lehet annak, hogy Drake miért ilyen. Ha jobban belegondolok, sokszor viselkedik szemét módjára: valahányszor valami nagy tragédia vagy konfliktus éri, a családján – értsd: rajtam – vezeti le. Nálam is volt és van, hogy szegény anyán csattan a dühöm, mert a suliban vagy valahol felidegesítettek. Lehet, hogy Drake-kel szakított valamelyik barátnője (van egy pár). Az is lehet, hogy összeveszett az egyik haverjával. Sőt, amennyire a bátyámat ismerem, az is lehet, hogy az zaklatta fel ennyire, hogy a kedvenc szappanoperájának férfi szereplője nővé operáltatta magát.

Chill, Samuel. Nincs miért aggódnod. Paranoiás vagy.

- Sam?

- Ha?

- Jól vagy?

Kate aggódó tekintettel néz rám az ajtóban.

- Miért ne lennék? – kérdezem vissza értetlenül.

- Nagyon elbambultál – válaszolja mosolyogva, miközben oldalra áll.

Belépek mellette a házba. Csak akkor tűnik fel, hogy mennyire rohadtul fáztam odakint, amikor a benti meleg végre megcsap. Darth Vader azonnal előszalad a konyhából, a léptei alatt szinte látom, ahogyan bereped a járólap.

- Csak eszembe jutott valami – erőltetek magamra bájvigyort, miközben óvatosan felemelem a macskát. Már-már érzem, ahogyan szétszakadnak az izmok és az ínak a kezemben a súlyától. – Az Őrült Kalapos fent van már?

- Még nem láttam ma – válaszolja Kate, ahogyan becsukja maga mögött az ajtót. – Nyugodtan menj és keltsd föl.

 - Kösz.

A lépcső elején lerakom Darth-ot, aztán úgy teszek, ahogyan Kate mondta. Komótosan felballagok Gilbert szobájához, és érdekes módon a mellkasomat feszítő rossz érzés abban a pillanatban elmúlik, hogy meglátom a srácot. Olyan komikus látványt nyújt, hogy azonnal vigyorogni kezdek, mint a kétcentes rohadt paradicsom.

Gilbert az ágyában ül, nagyon is ébren, a hátát a támlának támasztva. A takarót felhúzta az álláig, ezért úgy néz ki, mint valami bábjában haldokló hernyó. A haja az égnek áll, a lehetségesnél is több irányba, szegény szemei alatt pedig akkora karikák kápráznak, hogy biztosra veszem, az ő éjszakája még az enyémnél is rosszabb volt. Az orrából zsebkendő áll ki, a szájából meg lázmérő, és az egész olyan szokatlan és vicces, hogy amikor szigorúan-gonoszan próbál rám nézni, kibukik belőlem a nevetés.

Gyilkosan rám néz. Illetve megpróbál, és azzal a lendülettel bele is bukik. Helyezkedik egyet-kettőt, hogy kiszabadítsa a kezeit a takaró alól, aztán mérgesen kikapja a lázmérőt a szájából.

- Menj a rohadt életbe, Samuel! - sápítja elhaló hangon, miközben az orrában trónoló zsebkendő minden szótagnál nagy beleéléssel riszálja magát.

Nem bírom tovább. Visítógörcsöt kapok, az előbbinél is hatalmasabbat. Kínomban csak annyira vagyok képes, hogy a hasamat markolva levetődjek az ágyra a lábához, és úgy röhögjek izomból szegény arcába. Gilbert összekulcsolja két kezét a mellkasán, hogy így próbáljon megfélemlíteni, majd rájön, hogy zsebkendővel az orrában esélytelen. Dühödten kikapja azt a helyéről, és messzire dobja magától.

- Tűnj innen – krákogja. A hangszálai félúton megadják magukat, ezért a hangja elcsuklik, és az egész úgy hallatszik, mintha Darth Vader megtanult volna beszélni.

- Mi az isten történt veled, te nyomi? – kérdezem a könnyeimet törölgetve.

Gil összepréseli az ajkait és felmutatja a középső ujját. Az arcán a harag és a szégyen fura keveréke ül. Tenyérrel felfelé kitárja a két kezét egy lesújtó, kérdő pillantás kíséretében. Felülök az ágyon, és közelebb araszolok hozzá.

- Ezt hogy sikerült összehoznod? – kérdezem vigyorogva, ahogyan a kezembe veszem az időközben leejtett lázmérőt. Szerencsétlen gyereknek 38 fokos láza van.

Gilbert szólásra nyitja a száját, de szinte azonnal be is csukja. A szemébe nézek. Az arcán olyan esetlen tekintetet látok, hogy menten megsajnálom. Úgy döntök, egyelőre felhagyok a szívatásával, és valami komolyabb kifejezést erőltetek magamra, hogy érezze, nem csak kárörvendeni tudok. Azért a mosolyomat meghagyom – az megjár.

Lerakom a lázmérőt az éjjeli szekrényére. Kicsikét helyezkedek az ágyon, hogy vele egy vonalban legyek. Szipog. Olyan beleéléssel és szinte már kétségbeesetten, hogy majdhogynem megszakad érte a szívem. Ismét az éjjeliszekrényhez nyúlok, és leemelek róla egy csomag zsepit. Felettébb segítőkészen odaadom neki, mire ő nagy vehemenciával le is csap rá. Minden kecsesség és finomkodás nélkül, teli tüdőből azonnal felszenteli.

Sajnálkozón ránézek, és sóhajtok. A homlokának nyomom a tenyeremet, bár haszna nem sok van, hiszen már pontosan tudom, hogy mekkora a láza. Gil becsukja a szemét és beledől az érintésbe. Kihagy a szívem egy ütemet.

- Oké – mondom értelmesen. Elveszem a kezemet. – Akkor feltételezem, ma nélküled kell túlélnem.

Gilbert háromszor meggondolja, hogy megpróbálkozzon-e a hangképzéssel. Középutat talál: amikor megszólal, csak nagyon-nagyon óvatos suttogásra telik tőle. Erre még azt mondják a hangszálai, hogy okés.

- Talán csak képes vagy egyedül is funkcionálni – agonizálja.

- Ne szemétkedj, most nem vagy olyan állapotban – vigyorgok ezerrel.

Tiltakozni próbál, de rájön, hogy igazam van. Magatehetetlenül összeszorítja az állkapcsát, és fáradtan a falnak dönti a fejét. Fintorra húzza a száját.

- Te ezt most kibaszottul élvezed, igaz?

- Mármint, hogy teljesen kiszolgáltatott állapotban, hang nélkül látlak paplanba bugyolálva, mint egy mutáns hernyó? – kérdezem nevetve. – Nem, kicsit sem imádom.

- Rohadj meg – sziszegi.

- Igen? – röhögök. – És akkor mégis ki gondoskodna rólad, ha?

Gilbert tüntetőlegesen szorosabbra rántja maga körül a takarót, és látszik rajta, hogy minden erejével azon van, hogy elfojtsa a remegését. Meg a mérgét.

- Tökéletesen képes vagyok a magam gondját viselni, köszönöm szépen.

- Szerintem elfelejted, hogy itt most én vagyok fölényben.

- Ezt meg miből vontad le? – pufogja.

Teli fogas vigyort villantok rá, olyan igazi fogkrémreklámosat. Elterülök mellette az ágyon, és úgy pislogok fel rá. Biztosra veszem, hogy neki az egész úgy jön le, mintha rohadtul örülnék annak, hogy szarul van, de azért szégyenszemre be kell vallanom, hogy nem éppen. De attól szívatni még mindig jobb mintha temetném. 

- Elképesztő, még a halálos ágyadon is bunkó vagy – felelem. – Pedig elfelejted, hogy kettőnk közül ki megy ma iskolába, és ki lesz az, aki el tudná hozni neked a pótolnivalókat.

Gilbert szemei ijedten kitágulnak.

- Samuel! – kezdi a fenyegetését. A hangszálai visítanak az erőlködéstől a torkában, ebben biztos vagyok. – Ha csak egyetlen feladatot is ki mersz hagyni, én úgy seggbe rúglak, hogy a farpofáid egy hónapig kómában lesznek!

- Jól van, basszus, nyugi már – nevetek feltartott kezekkel. Megint felülök az ágyon, mert úgy látszik, nem bírok egyhelyben megmaradni. – Te aztán tényleg egy igazi gyík vagy.

- Bocs, hogy én nem akarok minden évben bukni.

- Csak majdnem! – kiáltok fel. – Oké? Majdnem bukni minden évben. Van különbség.

- Onnan, ahonnan én nézem, nincs – hörgi.

- Bekaphatod. Komolyan. Kapd be.

Gilbert úgy csinál, mint Gilbert. Magasra emeli mind a két szemöldökét, és tudom, hogy másodpercekre van attól, hogy valami nagyon zavarba ejtő és kétértelmű dolgot reagáljon. Ezért megelőzésképpen a szájára tapasztom az enyémet. A módszer hatásos, mert annyira meglepődik, hogy hirtelen köpni-nyelni nem tud. Aztán a mellkasomnak nyomja a tenyerét, és eltol magától.

Már éppen kiakadnék, amikor lesütött – lesütött! – szemekkel megszólal:

- Te is el fogod kapni.

Kész. A szívem beadta a kulcsot.

- Gondolom, azt nagyon nem akarod – dadogom. – Jegyzetek nélkül borzalmas lehet az élet.

- Te már csak tudod – mondja, de most kivételesen nem gonoszan. A szája szélén féloldalas mosoly görnyed.

- Szemét.

A vállába bokszolok. Morog egyet, aztán megragad a vállamnál fogva, és lendületből lelök az ágyról. Éppen időben kapcsolok ahhoz, hogy ne törjem magam össze, de azért a seggem még így is bevágódik.

- Anyád.

- Húzz innen! – parancsolja, és hogy a mondandóját hangsúlyozza, még utánam is dobja a párnát a háta mögül. Még csak a közelembe sem ér. Feltápászkodok a földről, és szúrós szemekkel nézve rá felkapom azt. A párnával a markomban megindulok kifelé a szobájából, de amikor az ajtóhoz érek, megszólal: - Add vissza a párnám!

Az arcához vágom. Puszta szeretetből.

 

***

 

A könyvtár előtt mindenki ledöbben, amikor Gilbertet nem találják sehol. A faggatás abban a pillanatban megkezdődik, hogy ledobom a táskámat Bobby és Rió közé, a megszokott helyemre. Addig sem várnak, amíg legalább a seggem is követi a sorban.

- Hol hagytad a pszichó-srácot? – kérdezi Spike elsőként, a hangjában teljes értetlenség. – Börtönben van? Börtönben van, igaz? Végre megtalálták a hullákat a kertjükben.

Megpróbálok egy Gil-féle lesújtó pillantást vetni rá. Nem mintha olyan hatalmas szemétséget mondott volna, de akkor is. Valamiért úgy érzem, nekem most ezt kell tennem. Szóval gonoszan ránézek, aztán dramatikusan sóhajtva hátravetem a fejemet a hideg csempének, és válaszolok.

- Éppen pillangóvá változik.

- Már pont itt volt az ideje – nevet fel Bobby, miközben kistükörrel a kezében feketére festi a száját. Amikor végez vele, és az ajkai már sokkal inkább hasonlítanak halotti misére, mintsem valódi ajkakra, a biztonság kedvéért még kétszer végig húzza rajtuk a rúzst.

- Mi van? – kérdezi vissza Spike intellektuális kapacitásának minden erejével.

- Beteg – mondom.

Rió és Tadacó azonnal közelebb hajolnak hozzánk.

- Tudtam – A kékfejű izomból homlokon csapja magát. – Ez itt az Armageddon.

Bobby úgy néz rá, mint a reményfosztott, csalódott anyukák a gyerekeikre. Látom az arcán, hogy egy pillanatra komolyan megfontolja, hogy kirakja Spike-ot egy templom küszöbére, hátha valaki átvállalja. Szerintem senki sem hibáztatná érte.

- Mi a baja? – szedi aztán össze magát.

Megvonom a vállamat, és rávillantok egy vigyort.

- Rájött, hogy Darth Vadernek lenni király.

Nem, azért sem válaszolok pontosan. Szenvedjenek meg a hírért, kijár nekik is.

- Azt hittem, ezt eddig is tudta – röhögi Spike röfögve.

- Nem értem – reagál Bobby nagyra nyitott szemekkel.

- Senki sem érti Darth Vadert – válaszolja a kékfejű.

- Kylo érti – kontrázok.

Bobby megörül, hogy végre van valami, amit ért.

- Kylo csak az emóket érti – vigyorogja, teljesen büszkén a poénjára.

Tadacó itt elégeli meg a hülyeséget. A füle mögé tűri szögegyenes haját, és a kezében szorongatott matekkönyvvel előrehajolva ijedten rám néz.

- Sam – szólít meg aggódva. – Mi a baja Gilbertnek?

Iszonyat bűntudatom támad, amiért azonnal mérges leszek rá. Szegény igazán nem érdemli meg, hiszen semmi rosszat nem csinált, de akármennyire is igyekszek, nem tudom magamat teljesen lenyugtatni. Kegyetlen megerőltetőnek tűnik normálisan válaszolni neki.

- Láza van – válaszolok, és hogy a saját gonoszságomat leplezzem, még egy mosolyt is erőltetek magamra.

- Fűti a szerelem – visít fel Bobby. Aztán rájön, hogy mit mondott, és hirtelen a szájához kapja a kezét. Ijedten rám néz. Legszívesebben megfojtanám. – Bocsi – suttogja nekem oda rettegve. – Kicsúszott.

Rió ezt a pillanatot választja, hogy végre felnézzen a telefonjából. A vonásain már-már érdeklődést látok. Lehúzza az orra végére a szemüvegét, és a zsebébe gyömöszöli a telefonját.

- Gilbertnek láza van? – kérdezi hitetlenkedve.

Összefonom a kezeimet a mellkasomon, és bólintok.

- Aha.

Rió gondolkodni kezd. Enyhén hunyorít, összehúzza a szemöldökét és meredten bambul a semmibe. Aztán megtalálja azt, amit talál:

- És elment a hangja – jelenti ki.

- Yep – helyeslek.

- Meghaltam? – Spike meglepődést színlelve a mellkasához kap. – Meghaltam és a Mennyországba jutottam, igaz?

Bobby igazi lenéző pillantást vet rá, olyat, amit még Gilbert is megirigyelne.

- Nincs az az isten, aki téged a Mennyországba rakna, édesem.

- Nyalj unikornist, Bob.

- Bárcsak.

Tadacó szégyenlősen rájuk szól, majd hozzám fordul.

- De azért jól van? Hogy érzi magát? – faggatózik kisegér hangján.

Mély levegőt veszek. Nem akarok bunkó lenni, de kibaszott nehezen megy. Tényleg borzalmas ember vagyok.

- Csorba esett az egóján – magyarázom. – Szerintem mire hazaérek, elássa magát a kertben.

Ez félig-meddig valós lehetőség. Gilbert kurvára utálja, amikor beteg. Szerintem mondjuk csak azért, mert ilyenkor teljesen hiteltelenné válik a Charles Manson szerepe.

- És suli után mész hozzá, igaz? – kérdezget tovább Tada.

- Naná.

- Nehogy elfelejtsd a jegyzeteit – figyelmeztet Rió, miközben ismét előveszi a mobilját.

- Jesszusom, dehogy! – Az arcomba temetem a kezem. – Amit én azért kapnék.

- Én oda tudom adni a matekot meg az olaszt, ha gondolod – ajánlkozik Tadacó azonnal, szégyenlősen mosolyogva.

A vicsor, amibe a szám fordul, csak annyira nevezhető mosolynak, amennyire a szandál-zokni óvszer. Tudom, hogy csak segíteni akar, de az implikáció, hogy én nem tudnék Gilnek megfelelő jegyzeteket adni, valamiért igenis bánt. Illetve dühít. Hihetetlenül felkapom a szart.

- Kösz, Tada, de nekem is menni fog.

- Biztos? – röhög Spike. – Meg ne erőltesd a fejed, szöszi.

- Simogass kaktuszt, kakastaréj.

A mellkasához kap. Fintorba vágja az arcát. Megszólal a csengő, mi meg összepakoljuk a cuccainkat, és megindulunk az óráinkra. Spike menet közben még hátra fordul hozzám:

- Ez fájt.

- Helyes.

Ezek után tényleg külön válunk, bár nem teljesen. Rió, Tada meg én matekkal kezdünk, csak azért, hogy még ennél is szarabb legyen a hét első napja. Bobby meg Spike bezzeg tesire mennek, ami azért irigylésre méltó, mert negyvenöt percen keresztül egyikük sem fog csinálni semmit, csak bagóznak a suli körül, miközben a többiek futkosnak, mint a hülyék.

Az irigységemet lenyelve lepakolok a padra, amíg Rió meg Tada szintén elfoglalják a helyüket a jobbomon. A baloldalamon lévő szék kibaszottul furcsa üresen, ezért hanyagul rádobom a táskámat, mint valami low-budget Khan utánzat. Már éppen goggle szemeket ragasztanék rá, hátha az úgy hihetőbbé teszi, amikor a matektanár végre betápászkodik a terembe. Mrs. Johnson az elkövetkezendő húsz percben (költői túlzás) veszetten szűköl és levegőért kapkod, minek után sikeresen megmászta a Mount Everest magasságú iskolalépcsőt. Amikor végzett a tüdeje felöklendezésével, remegő ujjakkal kinyitja a feladatgyűjteményt, és veszettül magyarázni kezd. A tömény sokk, ami az arcára ül, amikor meglátja, hogy én is jegyzetelek, már majdnem megéri.

Érdekes módon a kedvem akkor baszódik el igazán, amikor két órával később osztályfőnökin a Tavaszi Bál a téma. A leghátsó padban ülve minden erőmmel azon vagyok, hogy a lehető legjobban kivonjam magamat a társalgásból, és hogy még csak véletlenül se vegyék észre, hogy egyáltalán ott vagyok. Az elején remekül megy, szobanövénynek álcázva magamat a szarnak sem jutok eszébe, és senki sem akar tőlem semmit. Tökéletes. Egészen addig, amíg valaki idióta meg nem kérdezi, hogy ki készíti a plakátokat.

- Van valaki, aki esetleg vállalkozna rá? – kérdezi az osztályfőnök, Mrs. Dolan, ahogyan végigpillant az osztályon, jelentkezőket keresve.

A tekintete megakad rajtam. Bunkóság ide vagy oda, de elfordulok.

Az egész osztály tudja, hogy rajzolok. Mindenki arra vár, hogy én majd az ügyeletes rajzos-srácként magamra vállalom ezt a szar melót, amihez senkinek semmi kedve. Hát, arra aztán rohadtul várhatnak, mert én aztán nem vagyok rá hajlandó. A-a. Nem. Soha.

- Valaki? – kérdezi Mrs. Dolan ismét.

Mindenki rám néz. Komolyan. Két perccel ezelőttig még csak azt sem vágták, hogy itt vagyok, most meg az összes tahó engem bámul. Összekulcsolom a mellkasomon a kezeimet, és tüntetőlegesen kinézek az ablakon. Valaki megköszörüli a torkát.

- Sam esetleg elvállalhatná – mondja egy jelentéktelen csajszi (Tara) az első padsorból.

Ilyen nincs.

De van.

Kurvaanyádringyó.

- Nagyszerű – ujjong a tanárnő lelkesen, én meg három másodpercre vagyok attól, hogy lekaparjam a saját arcomat. – Akkor Sam felelős a dekorációért. Samuel, keress pár embert, akik segítenek neked – folytatja. – A nap hátralévő részében nem kell bemennetek a többi órára, üljetek össze valahol és dolgozzatok.

Még mindig hitetlenkedve körbenézek a termen. Most bezzeg az osztály legalább fele jelentkezik. A jobbik része az, hogy már csak együttérzésből is, de Tada és Rió is felemelik a kezüket. Tadacó arcán sajnálkozó mosoly ül, Rióén meg totális unalom. Nem számít, elfogadom a szánalmukat és kiválasztom őket, meg melléjük még két másik embert is. A választás Zak-re, egy graffitis srácra esik és egy lányra, akinek nem emlékszem a nevére, de tudom, hogy szokott firkálgatni. Egy halálraítélt minden lelki erejével küszködve kiindulok a teremből a folyosóra, utánam a többiekkel, mint valami elbaszott kacsamama meg a fiókái.

Az elkövetkezendő négy órában az öngyilkosságról szóló gondolataim bizonyulnak a legszebbnek.