Egy rohadtnagy pókháló van a plafonomon. A sarokban, az ágyam fölött. Látom, ahogyan háton kiterülve fekszek és meredek magam elé. Kurvára bájos. A pókháló meg én is.

Nagyjából egy óra telt el, mióta hazaértem a suliból. A ház tök üres, senki sincs itthon: anya dolgozik, Drake meg valamelyik haverjával lóg valahol nem itt. Egyedül vagyok, és a csönd lassan olyan fülsüketítő, hogy egyenesen megkönnyebbülök, amikor Sherlock és John őrült vehemenciával tépni kezdik a ketrecüket. Akkora erővel harapják és szaggatják a rácsot, hogy a lendülettől az egész a falnak vágódik, egymás után kurvasokszor. A festék lepotyog, és alatta ott a fehér vakolat. Anya ki fog nyírni.

Pókom is van. Hatalmas fekete hasú, hosszú vékony lábú. A hálójába ragadt egy valami. Végignézem, ahogyan agyontrancsírozza, aztán sóhajtok.

Ma beszélni fogok Gilberttel, és totálisan nem érdekel, hogy neki erről mi a véleménye. Ha megint a pofámba csapja az ajtót, majd elegánsan rárúgom, de ennek az állapotnak még ma vége lesz. Mert ha akár csak egyetlen nyomorék nappal is tovább kell élnem így, akkor meg fogok őrülni. De legalábbis idegbeteg leszek.

Mi is a különbség?

Tökmindegy.

Megint sóhajtok. Megdörzsölöm a homlokomat, aztán komótosan feltápászkodok az ágyról. A gyomrom görcsben áll, valahányszor Gilbertre meg az előttünk álló beszélgetésre gondolok, de igyekszem legyűrni. A hifihez sétálok és bekapcsolom, aztán egyszerűen csak elindítom a legelső lemezt, ami benne van.

The All-American Rejects.

Dirty Little Secrets.

Önkéntelenül is Gil jut az eszembe. Hangosan felhorkantok. A fürdőbe lépek, hogy összekaparjam magam, mielőtt csatába indulok. Összefogom a hajamat egy hajgumival, és vizet locsolok az arcomra.  Fogat mosok, mert optimista vagyok, habár rohadtul nem érzem magam annak. Másik pólót is húzok, mert csak, aztán pedig visszalépek a szobába.

A lemez a Gives You Hellre vált. Elhúzom a számat és kikapcsolom a magnót. A zsebembe gyömöszölöm a telefonomat meg a kulcsomat, és elindulok. Sherlockot és Johnt könyörtelenül otthagyom az undorítóan dagadt pókkal. Ha hazaértem, majd kilakoltatom.

***

Kopogok.

Még egyszer.

És megint.

Valahol a ház belsejében Gil csörömpöl egy sort. Otthagyja akármit is csinál, és megindul az ajtó felé. Hallom, ahogyan közelednek a léptei, aztán hirtelen megtorpan. Az ajtó másik felén áll, pontosan előttem, de nem nyit ajtót. Vár. Amikor végül mégis lenyomja a kilincset és meglátom, a látvány zavaró: kócos hajjal, hideg tekintettel áll egy szakadt My Chemical Romance pulóverben és egy képregényes pizsamagatyában.

Görcsbe szorul a gyomrom, ahogyan engem néz.

- Beszélnünk kell – mondom határozottságot erőltetve magamra.

Gilbert sóhajt és egymásnak feszíti a két állkapcsát. A tekintete nem kifejezetten mérges, inkább csak zaklatott. Feszült. Mindenesetre a vér megfagy bennem tőle, ennek eredményeként pedig másodperceken keresztül csak álldogálok vele szemközt a szakadó hóesésben.

- Nem kell – mondja rekedt-mély hangon.

- De igen, kell – felelem kissé erősebben. – Ha nem engedsz be, rád rúgom a kibaszott ajtót.

Elhúzza a száját, de arrébb lép. Bemegyek, ő meg becsukja az ajtót. Engem figyel, miközben magamhoz képest egész nagy fürgeséggel lehúzom a cipőmet és a fogasra akasztom a kabátomat. Miután végzek, én is ránézek. Nem mondok semmit egy darabig, csak megpróbálom megfejteni, hogy mi kavarog a fejében, de nem járok sok sikerrel.

Nem akarok veszekedni. Igen, rohadtul dühít, ahogyan az utóbbi napokban Gil viselkedett, de nem akarok vele veszekedni. Csak tudni akarom, hogy miért volt olyan, amilyen. Tudni akarom, hogy tényleg féltékeny volt-e. Tudni akarom, hogy pontosan mi van köztünk.

- Beszélj – szól hidegen Gilbert, amikor már megunta a várakozást. Összefonja a mellkasa előtt a karjait, és úgy méreget engem tovább. A piercingjét birizgálja a nyelvével.

Nem foglalkozok a kedves természetével. Nem fog felidegesíteni. Most nem – addig nem, amíg végre le nem rendezzük ezt. Szóval sóhajtok, és beljebb indulok a házba. Minden szó nélkül a konyhába sétálok és felrakok forrni egy adag vizet. Miután megvan, leülök az asztalhoz és várok. Nem sokkal később Gil megjelenik, de csak a küszöbig jut el. Ott megáll, ismét összefonja a két kezét és a félfának támaszkodik.

- Miért vagy ilyen? – kérdezem.

Komolyan a szemembe néz, aztán egyszerűen csak megvonja a vállát.

- Ez vagyok én.

- A faszt – reagálom le.

A hajába túr. Megdörzsöli a homlokát.

- Mit akarsz, Samuel?

- Már mondtam – felelem viszonylag higgadtan. – Beszélni.

- Mégis miről?

- Tudod jól, hogy miről.

Felforr a víz. Gil már azelőtt odalép, hogy időm lenne megmozdulni. Lekapcsolja a gépet, vizet önt két bögrébe és beletesz egy-egy filtert meg cukrot. Az egyik poharat kérdezés nélkül elém rakja, a másikkal pedig leül velem szemközt. Nem szól semmit.

- Gilbert…

- Fejezzük ezt be – vág közbe.

Ledermedek.

- Mit?

- Ezt az egészet – feleli a bögrének. A hangja komoly. – Akármi is ez az egész.

A tüdőmben reked a levegő. Nem hiszek a fülemnek. Ez nem lehet.

Az arcomon is látszódhatnak a gondolataim, mert amikor Gil végre nagy nehezen rám néz, valami megbánásszerű fut végig az arcán.

- Ne csinálj úgy, mintha olyan sokat jelentett volna.

Nem jutok szóhoz. Úgy érzem magam, mintha Bruce Lee izomból mellkason rúgott volna.

Aztán elönti a szar az agyam.

- Nem – felelem dühösen.

- Mi van?

- Nem fogod ezt még egyszer eljátszani velem, Gilbert – folytatom. – Valami bajod van, azért jössz ezzel a faszsággal, szóval nyögd ki, hogy miről van szó, mert tőlem aztán meg nem szabadulsz – mondom mérgesen. – Főleg nem ezek után.

- Nincs semmi bajom – mondja. – Csak meggondoltam magam.

- Nem hiszek neked.

- Az a te bajod.

Nem néz a szemembe. Még mindig a teáját fixírozza, de rám nem néz. Próbálom lenyugtatni magam, mert tényleg nem akarok veszekedni. Csak rendbe akarom hozni a dolgokat, nem pedig tovább rontani.

De akkor miért mond ez a barom ilyeneket?

Nagyot kortyolok a teából. Rohadék forró, de nem törődök vele. Sóhajtok. A teával együtt megpróbálom a haragomat is lenyelni.

- Gil – szólok halkan, higgadtabban. A szavai kezdenek léket verni a fejemben, és valamiért kegyetlenmód elönt a pánik, ha arra gondolok, Gilbert tényleg meggondolta magát. – Tudom, hogy valami bajod van. Nem veszekedni jöttem, hanem beszélgetni.

- Nem akarok beszélni.

Nagyot nyelek.

- Oké – mondom. – Akkor csak áruld el, hogy mi rosszat csináltam, és már itt sem vagyok.

A szemembe néz. A bögre füle köré fonja az ujjait, majd egyetlen húzásra megissza a maradék teáját. Leteszi a poharat az asztalra, majd a hajába túr az ujjaival.

- Csak menj – válaszol. – Valamelyik barátnőd biztosan vár.

Lefagyok.

Ezt nem gondolhatja komolyan, ugye?

- Szóval erről van szó? – kérdezem összevont szemöldökkel. – Féltékeny vagy?

Valami reményféleséget érzek. Ha féltékeny az jó, nem? Azzal tudok mit kezdeni. Csak az igazat kell mondanom, és akkor minden rendben. Ha elhiszi, hogy nincs oka féltékenynek lennie, akkor többé nem jön ilyen hülyeségekkel. Nem?

Felhorkant. Mindent megtesz, hogy egy hangyányi reménysugaram se legyen.

- Nem vagyok féltékeny.

- De igen – mondom. – Akkor akadtál ki először, amikor hétfőn megjelent Tracy.

Muszáj annak lennie. Nem lehet, hogy tényleg csak meggondolta magát. Nem lehet.

- Nem igaz.

- De igen – ismétlem erőszakosan. – Ne tagadd.

Ne tagadd.

- Nem vagyok féltékeny! – csattan fel.

Akaratlanul is összerezzenek, ahogyan felemeli a hangját.

A csalódottság képen ver. Ha nem féltékeny, akkor az azt jelenti, hogy nem is érdekli a tracys ügy. Ha nem érdekli a tracys ügy, akkor én sem érdeklem. Ami azt jelenti, hogy Gil csak azért habarított magába olyan kurvára, hogy utána elküldhessen a fenébe.

Elönt a méreg.

- Akkor miért, ha? – váltok hangosabbra én is. Mérgemben felállok a székről, olyan elcseszett szappanoperaszerűen, mert az olyan hatásos és nagy segítség. – Miért csinálod ezt? Mi a faszt rontottam el, amitől ennyire kurvára a hátad közepére sem kívánsz?

Vagy csak meglepte, hogy ennyire kitörtem magamból, vagy valami lehet a hangomban vagy az arcomon, mert Gilbert nem válaszol. Ökölbe szorított kezekkel, indulattól nehéz mellkassal és összeszorult torokkal állok vele szemben, és egyszerűen csak nem értem. Lehet, hogy ő sem.

- Nem erről van szó – feleli csendesen, miközben elkapja rólam a tekintetét.

- Csak mondd el, Gilbert – mondom. – Kérlek. Csak mondd el, mi a szarért gondoltad meg magad.

Sokáig nem mond semmit. A száját rágja, ide-oda ugrál a tekintete. Aztán a vonásai megváltoznak, és hirtelenjében olyan kibaszottul szomorúnak tűnik, hogy sírni támad kedvem. Már mérges sem vagyok. Csalódott és zavarodott, igen, de nem dühös.

- Azért – kezdi –, mert ha én nem fejezem be ezt, akkor te fogod.

- Mi van? – kérdezem. – Te normális vagy? Mégis mi a fenéért csinálnék ilyet?

- Ugyan már, Sam – sóhajt. – Te az egészet alapjáraton nem is akartad.

- Ez nem igaz.

- A faszt nem – ellenkezik. – Én erőltettem rád, utána meg annyira kiakadtál, hogy rám sem tudtál nézni.

Erre nem tudok mit válaszolni. Az igaz, hogy Gil csókolt meg először és hogy rohadtul nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, de… Ez nem jelenti azt, hogy én nem akartam. És utána még volt egy csomó másik alkalom, amikor nem is ő kezdeményezett. Meg…

Leülök. A kezembe temetem az arcomat. Megpróbálom összekaparni a gondolataimat. Amikor úgy vélem, hogy nagyjából sikerült, akkor ismét ránézek. Nem vagyok hozzászokva, hogy Gil ennyire sebezhetőnek tűnik. Túlságosan abszurd a dolog.

- Ha annyira ellenemre lett volna a dolog, nem hagytam volna. Ha egyáltalán nem akartam volna, akkor meg főleg – mondom. Aztán váltok. – Miért kezdtél ilyen idiótaságokon rágódni?

- Kivel mész a tavaszi bálra? – kérdezi válasz helyett.

- Hogy jön ez ide?

Nem foglalkozik a kérdéssel, pedig tényleg nem értem. Minden magyarázat nélkül tovább folytatja.

- Kivel fogsz táncolni a szalagavatón? Amikor Spike meg a többiek tovább nyaggatnak, mit fogsz mondani, kitől kaptad az első csókodat? – sorolja. – Amikor anyád meg Drake megint rákezd, mit fogsz mondani, ki tetszik?

És akkor megértem.

Az egész annyira nyilvánvaló, hogy legszívesebben kettéfejelném az asztalt.

Gilbert nem egyszerűen csak féltékeny, és főként nem Tracyre vagy Bobbyra. Gilbert baja az, hogy soha a büdös életben nem csinálhatunk más emberek előtt olyanokat, amiket a normál párok vagy hasonlók szoktak. Gilbert baja az, hogy az emberek utálnának minket, ha tudnák. Gilbert baja az, hogy azt hiszi, én mindezt nem tudom, és az első alkalommal kihátrálnék az egészből, puszta gyávaságból.

De Gilbert téved.

- Gilbert – mondom határozottan.

- Mi? – néz rám értetlenül.

- A válasz, a kérdéseidre. Gilbert. Mindegyikre. – A szemei elkerekednek, amikor rájön, mit értek ez alatt. És akkor jön az ismerős kétség: még csak nem is járunk. – Ha akarod.

Nagyot nyel.

- Mi van Bobbyval?

Megint nem értem. Fogyatékosnak érzem magam, amiért ennyire nem vágom, mire gondol Gilbert.

- Mi van vele? – kérdezem ráncolódó homlokkal. Megiszom a teámat.

- Azt ígérted neki, hogy vele mész a bálra – magyarázza.

Ó. Hogy az. Valóban.

Megvonom a vállamat.

- Nem hiszem, hogy ki fog akadni.

Bólint.

- Az jó.

Bólintok.

- Az.

Ránézek. Mintha semmi sem történt volna, Gilbert ismét önmaga. Éppen most fejeztünk be egy eléggé kényes és személyes témát, minek után napokon keresztül adta a drama queent, és erre tessék: úgy ül a székben, mintha a két perccel ezelőtti dolgokat csak képzeltem volna. Mintha nem most beszéltük volna meg virágnyelven, hogy járunk. Mintha nem most tisztáztuk volna le, hogy az sem érdekel, mások mit szólnak hozzá.

Bár valószínűleg pont, hogy inkább ez az oka, amiért megint ott van a szája szélében az a gúnymosoly. Mert újra minden rendben van. El sem merem hinni.

Gilbert és én járunk.

A gondolattól remegni kezdenek a végtagjaim, és hirtelen zavarba jövök. Ami kurvára nevetséges tekintve, hogy néhány perccel ezelőtt felváltva üvöltöztem és majdhogynem esdekeltem Gilbertnek, és mégsem éreztem zavart. Most viszont rohadékmód. Tök logikus.

És megint engem néz, de most tök máshogy. A szemeiben nyoma sincs kétségnek vagy sajnálatnak vagy anyám kínjának, egyszerűen csak úgy bámul rám, mintha idióta lennék. Vagy valami hasonló, furcsa kifejezéssel, amitől totálisan ideges leszek. Zavart-ideges.

Felkapom a két bögrét, és a mosogatóba rakom őket, csakhogy csináljak valamit. Már éppen nyitnám a csapot, hogy el is mosogassam őket, amikor Gilbert minden figyelmeztetés nélkül átkarol hátulról, és a nyakamba fúrja az arcát. Nem kapok levegőt. A kezeivel átkulcsol elölről, miközben puszit nyom a tarkómra. Kiráz a hideg.

- Ha most neki mersz állni mosogatni, kinyírlak – morogja a fülembe.

Visszadobom a poharat a tartóba.

- Mégis ki a franc akart itt mosogatni? – nyögöm szánalmas hangon.

Érzem, hogy mosolyog.

Nyelek egy nagyot, aztán szembe fordulok vele. Közel van, nagyon-nagyon közel, és az egész helyzet kísértetiesen hasonlít a hétvégihez. Nem mintha bánnám.

Beharapom a számat. Felemelem a kezem – az összes ujjam remeg, mint a kocsonya. Gilbert arcán már ott is a gúnymosoly, de most valahogy nem olyan tipikusan gonosz, mint amilyen lenni szokott, szóval megbocsájtom neki.

- Pofa be – mondom. Ráteszem a kezemet a nyakára, ahová már nem ér el a pulcsi. A bőre forró. A szívem mindjárt kirúgja a bordáimat.

- Nem mondtam semmit – feleli Gil.

- Mondtam, hogy pofa be – sziszegem.

Megcsókolom.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.