Kedden suli után ledobom a táskámat a szobámba, aztán lemászok a konyhába kajáért. A hűtőben tegnap esti pizzát találok, szóval bedobom a mikróba és várok, hogy felmelegedjen. Amikor kész van, enni kezdek a tök üres ház tök üres nappalijában. Levetődök a kanapéra és bekapcsolom a tévét – nem mintha az éppen aktuális brazil szappanopera annyira érdekelne, de ha már másra nem, legalább arra jó, hogy kiröhögjem magam.

Amikor végzek a pizzával, a tányért csak a dohányzóasztalra teszem. Kihalászom a zsebemből a mobilomat, és okos módon bámulni kezdem, hátha úgy jobban el tudom dönteni, mégis mi a fészkes fenét akarok. Sóhajtok. Nem sok kedvem van hozzá, de nyomkodok hármat a kütyün és felhívom apámat. Annyi kedvem van a vele való beszélgetéshez, mint a foghúzáshoz.

A telefon kicsöng, aztán meg beleszól egyetlen és megismételhetetlen, sajna el nem felejthető felmenőm. A hangja még most is furcsa és idegen, hogy múlt héten valamikor beszéltünk. De hiába, két évig még csak nem is láttam az öreget, szóval annyira nem kéne meglepődnöm. Igazi mintaapa a szentem.

Ha nem ismerném, jobban elhinném, hogy komolyan örül a hangomnak. Mindenesetre a csevej nem tart sokáig és ki is merül annyiban, hogy hol és mikor találkozzunk, hogy végre a szemembe mondhassa, mégis mi olyan rohadék fontos, hogy két év masszív ignorálás után végre akad hozzám gusztusa. De mindegy, annyira nem érdekel. A legnagyobb aggodalmam inkább az, hogy anya mégis hogyan fog reagálni, ha megtudja. Nem kergetek hiú ábrándokat: ha csak fele annyira akad ki, mint akkor, amikor még rendszeresen találkoztam az apámmal, már akkor is csúnya lesz a végkifejlet.

Anya nem könnyű eset, ha apáról van szó. Meg sok minden másban is eléggé nehéz elbírni vele, de ez most mellékes. Semmi, de semmi kedvem nincs az előttem álló beszélgetéshez, mert már látom is magam előtt anya sértődött arcát meg a kapkodó mozdulatait, amivel az indulatát próbálja palástolni, persze tök fölöslegesen. A hangja szinte a fülemben cseng, és olyannyira belemerülök a gondolataimba, hogy meg sem hallom, amikor nyílik a bejárati ajtó.

Egyszer csak valaki teli torokból beleüvölt a fülembe, én meg annyira összeszarom magam, hogy azzal a lendülettel le is zúgok a kanapéról, és háttal érkezek a parkettára. Drake persze azonnal röhögőgörcsöt kap, és az ujjával mutogat rám, miközben a másik kezével a térdét csapkodja és röhög, röhög, röhög.

- Te faszkalap, hogy nyalnál konnektort! – üvöltöm a képébe, miközben még mindig a földön fetrengek. Drake nevet néhány másodpercig, aztán odasétál hozzám és felsegít a hideg padlóról. Még akkor is vigyorog, amikor azt hazudja, sajnálja.

- Mi van, öcsi? – kérdezi később, ahogy levetődik a díványra. Követem a példáját és leülök mellé. – Ó, ez a kedvenc sorozatom! – kiált fel, amikor ránéz a tévéképernyőre. – Alejandro megtudta már, hogy Maria gyereke valójában Hosé Paulóé?

Hitetlenkedve meredek rá egy ideig, mert nem tudom, hogy komolyan gondolta-e. Amikor ismét vigyorogni kezd, rájövök, hogy csak hülyült, én meg megkönnyebbülök, mert Drake-nél sosem lehet tudni, mire vetemedik, ha sorozatokról van szó. Minek után nagy fanja lett az Én kicsi pónimnak, nem tudom teljesen eldönteni, hogy a szappanoperák világa vajon haladásnak vagy pedig visszafejlődésnek számítana.

Ismét sóhajtok egyet és kikapom a kezéből a távirányítót, mielőtt még ténylegesen magába szippantaná a brazil remekmű. Ha van rá lehetőség, inkább előzzük meg a bajt, nem? Inkább valami teleshopos hülyeségre váltok, mert az kisebb veszéllyel fenyegetőzik.

- Na, mi ez a búvalbaszott kép? – bokszol a karomba a bátyám. Olyan erővel és olyan hirtelen üt, hogy úgy érzem, mintha legalább egy teherautó ment volna át a karomon, és alig két másodperc múlva már zsibbad is az egész vállam, de nem szólók.

- Beszéltem apával – felelem végül.

- Ó – reagál Drake.

- Ó?

- Ó.

Felvont szemöldökkel meredek rá egy ideig, mire egyszerűen csak megvonja a vállát és elhúzza a száját. Kiropogtatja az ujjait, mielőtt komolyabban kifejtené, mégis miféle mögöttes tartalommal bír ez a bizonyos „ó”.

- Most komolyan azt várod tőlem, hogy lepődjek meg? – kérdezi. Ezúttal én vonom meg a vállam. – Azt hiszem, egy ideje már aktuális a dolog, nem?

- Gondolom – felelem. – Mindegy, csak gondoltam, szólok neked is. Holnap találkozunk. Állítólag valami nagyon fontos dolgot akar velem közölni. Alig várom.

- Azt el tudom képzelni. – Humortalanul felnevetek. – Anyának mondtad már?

- Á, dehogy. Így is előre félek, mit fog hozzá szólni.

Drake egy nyögés kíséretében felkel a kanapéról. Ahogyan elhalad mellettem, még a vállamra teszi a kezét és bátorítón megszorítja, mielőtt megszólal.

- Nos, ha engem kérdezel, szerintem anyának nincs sok beleszólása ebbe a dologba – mondja. – Mondd el neki, aztán ne foglalkozz vele, ha nagyon kiakad.

Bólintok. Drake megpaskolja a vállam, aztán ténylegesen elhúz, a hangokból ítélve egyelőre csak a szobájába.
 

***
 

Nos, a változatosság kedvéért anya tényleg nem örül, amikor kedd este elé állok a hírrel. Tulajdonképpen fortyog, de úgy-ahogy csak magában. A konyha küszöbén állva is tisztán látom, ahogy összeszorítja az állkapcsát, miközben a vacsorát készíti. Tíz perc alatt annyira felhergeli saját magát, hogy majdhogynem sírva fakad, miközben elhordja apát mindennek és tudom, hogy percekre vagyok attól, hogy engem is elküldjön melegebb éghajlatra.

Az este hátralevő részében érzelmileg próbál zsarolni, mert nem szól hozzám egész végig. Nem foglalkozok vele, egyrészt mert megszoktam, másrészt mert nem érdekel. Tudom, hogy holnapra lenyugszik, még akkor is, ha nagyon nem örül a dolognak.
 

***
 

Szerda délután finoman szólva kurva hideg van. Az időjárás úgy dönt, így február végére végre tél lesz, ezért egész álló nap szakad a hó, és a szél konkrétan kicsavarja a helyéről az egyik tavaly ültetett fát az iskolaudvarból. Szóval hurrá. Minden csodás.

Amikor az utolsó óráról is kicsöngetnek (infó), gyorsan elköszönök a srácoktól és futok a buszmegállóba. Billy és Tada egy ideig még faggatják Gilt, mégis hova a francba rohanok úgy, mintha pokolkutyák kergetnének, de mivel a baltás gyilkosnak sem mondtam el, hogy ma délután könnyes családegyesítésben részesülök, a srácnak csak annyi gőze van, mint a többieknek. Nem igazán aggaszt a dolog, túl fogják élni. Holnap reggel úgyis első dolguk lesz kifaggatni, és amennyire én ismerem Spike-ot, addigra ő már fel is fog vázolni a többieknek egy olyan forgatókönyvet, ami szerint leléptem a naplementébe egy eszetlen szőke libával. Csak mert az annyira rám vall.

A busz egy órával később beér a belvárosba. Abban a pillanatban, hogy leteszem a lábamat a járdára, kettéfagyok. Mire odaérek a megbeszélt találkahelyre, már nem érzem az arcomat és szabályszerűen fájnak a lábujjaim, de mindegy! Az ember apjáért bármit…

Beülök a kávézóba az egyik ablak melletti asztalhoz. Levedlem a kabátomat és ráterítem a székre, miközben a táskámat meg magam mellé ejtem az asztal alá. Összedörzsölöm a két kezem, hogy legalább újra érezzem őket, aztán várom, hogy valaki felvegye a rendelésemet. Amikor az egyik pincérlány odajön hozzám kávét kérek, majd tovább agonizálok ültömben, miközben mint a messiást, várom apámat.

Próbálom figyelmen kívül hagyni a gyomromban növekedő görcsöt. Ha már csak attól elönt az ideg, hogy az előre láthatólag kínos viszontlátásra gondolok, el sem tudom képzelni, milyen lesz, ha az öreg szemtől-szemben áll majd velem. Nem véletlenül vesztünk össze annyira, hogy azóta se láttam. Két év alatt egyetlen szót sem váltottunk, most meg hirtelen látni akar – minek után nem keresett se szülinapokon, se karácsonykor, se újévkor, se semmikor. Valami világrengető dolognak kellett történnie ahhoz, hogy hirtelen levetődjön az egójáról és rászánja magát, hogy megkeresse a tulajdon fiát. Nem reménykedek olyasmiben, hogy csak hiányoztam neki. Ugyan. Az effélék nem jellemzők az öregre, máskülönben legalább annyi lett volna benne, hogy a születésnapomon felhív.

Vajon tudja egyáltalán, hogy mikor van?

Húsz percen keresztül aszalom a seggem, mire a kávézó elé leparkol felmenőm ismerős autója. Apa lassan lépkedve benyit az épületbe, az érkezését még az ajtó fölé akasztott csengő is jelzi. Odalép a pulthoz és valamit magyarázni kezd a pénztárosnak, mire az az irányomba bök az ujjával. Apa megköszöni az útbaigazítást, majd megindul felém.

Van alkalmam megfigyelni, mielőtt még odaérne az asztalhoz. Nem hinné az ember, hogy képes valaki ennyi idő alatt változni, de úgy érzem, neki sikerült, mivel megőszült, és eltűnt a bajusza. Persze a vonásai nyilván nem változtak, legalábbis nem jelentősen, de akkor is. Nem így emlékeztem rá. Bár két év az két év, az emlékek meg emlékek, szóval tényleg nem nagy felfedezés, hogy nem úgy néz ki, mint ami rémlett.

Összefonom a karomat a mellkasom előtt, mielőtt még odaérne hozzám, és mély levegőt veszek.

- Sam! – üdvözöl. Az arcán erőltetett, nagy valószínűséggel csak megjátszott öröm vonaglik, miközben egyik lábáról a másikra helyezi a testsúlyát. Enyhén kitárja kesztyűs kezeit, mint aki ölelésre vár, és csak fél perccel később, amikor megköszörüli a torkát, esik le, hogy tényleg arra várt. Hát, én aztán nem vetődök a nyakába, az hót ziher.

- Apa – mondom én is köszönésképpen, és érzem, hogy már ennyitől is bukfencet vet a gyomron. Semmi kedvem az egész pofavizithez meg a fölösleges bájcsevejhez.

Apa leül velem szemközt, és egy mosolyt erőltet az arcára. Kigombolja a kabátját és a székére teríti, majd meglazítja a sálát. Lehúzza a kesztyűjét, zsebre gyűri. Összekulcsolja a két kezét az asztalon.

- Hogy megnőttél! – mondja zavartan. Próbálja mosollyal elrejteni, de valójában eléggé szánalmasan fest. Nem szólok érte. – Mondd csak, mi újság?

A mellkasomon összefont karjaimmal meg a homlokom közepére szaladt szemöldökömmel alighanem úgy nézek ki, mint Gilbert, de ezzel most nem foglalkozok. Az agyam leragad ott, hogy egyelőre képtelen vagyok elhinni, az apám első két mondata tényleg az volt, ami. Ennél sablonosabbat keresve sem találhatott volna. Arról nem is beszélve, hogy képes úgy tenni, mintha egészen eddig minden rendben lett volna.

- Mi újság? – ismétlem a kérdését hitetlenkedve. Valamiért nem vagyok csevegő hangulatban, de ő ezt mennyeien ignorálja.

Apa végigszánt a haján az egyik kezével, majd később leint egy pincért, és rendel egy kávét ő is. Időközben én kibámulok az ablakon és a szakadó hóesést figyelem. Remélem, hogy a buszokat nem törlik el miatta, mert ha mégis, akkor meg kell kérnem apát, hogy fuvarozzon haza, azt pedig főként nem akarom. Így is elég lesz ennyi apa-fia program a mai napra.

- Megváltoztál – jelenti ki az egyértelműt apa. – Más lett a hajad.

Ez most komoly?

- Ja – felelem. – Megnőtt. Tudod, eltelt már egy kis idő, mióta utoljára találkoztunk.

Nem válaszol. Idegesen mocorog a székén, mielőtt újra megszólalna, de még akkor is csak sületlenségekről beszél.

- Szóval, hogy megy az iskola? – próbálkozik aztán ismét, amikor kikapja a kávét. – Tanulsz rendesen?

- Fogjuk rá – felelem.

Nem akarom megkönnyíteni a dolgát, de azt sem akarom, hogy sokáig tartson ez az egész. Próbálok úgy válaszolni, hogy leessen neki, nincs sok kedvem a fölösleges halandzsához. Egy pillanatig felcsillan bennem a reménysugár, hogy talán veszi a célzást, de amikor újra szólásra nyitja a száját, szerte is foszlik minden hitem.

- Helyes, helyes – bólogat szorgosan. – Az jó. És mondd csak, még mindig jóban vagytok azzal a fiúval? Hogy is hívták… Gusper, igaz?

Nem tudom eldönteni, hogy sírjak-e vagy nevessek.

- Mármint Gilbert? – kérdezem vissza szemöldökráncolva. Végül is csak kilenc éve volt a válás előtt, hogy megjegyezze a legjobb barátom nevét.

- Igen-igen, ő! – mondja azonnal. – Gilbert, persze. Szóval még mindig sülve-főve együtt vagytok?

- Sülve-főve? – meredek rá. A helyzet annyira kiábrándító és komikus, hogy legszívesebben izomból belefejelnék az asztalba. Talán már csak apa képe miatt is megérné a dolog. – Asszem – válaszolok helyette.

- Örülök neki.

- Aha, én is.

Könyörgöm, valaki lőjön le!

Kortyolok egyet a – még mindig gőzölgő – kávémból, azért is mert finom, és azért is mert ezt már nem bírom. Apa időközben kikapja a sajátját, szóval ő is így tesz. Néma csend és hullaszag. Az egész jelenet annyira természetellenes és kellemetlen, hogy kényszert érzek arra, hogy lekaparjam a saját arcomat.

 - Mesélj valamit, Sammy!  - mondja.

Akaratom ellenére is kiráz a hideg, amikor így hív. Gyűlölöm, és ezt rajta kívül mindenki más tudja. Még Gilbert sem szólít Sammynek soha, mert egyszerűen annyira ki nem állhatom, ha becézgetnek, és ez már nagyon-nagyon régóta így van. És mégis: az apámnak fogalma sincs róla, vagy pedig direkt arra megy, hogy felhúzzon. Nem hinném, hogy az utóbbiról lenne szó, az első lehetőség meg eléggé elszomorító, de mindegy, inkább figyelmen kívül hagyom ezt is.

- Valami – felelem egykedvűen. Megvonom a vállam és hátradőlök a széken. Mire észbe kapok, már a fél számat lerágtam idegemben.

- Szoktál beszélni Tommyval? – kérdezi aztán apa csevegő hangon, mintha nem vette volna észre, milyen sok kedvem van ehhez az egészhez.

Lassan kifújom a levegőt, miközben bólintok. Ekkor rádöbbenek: apa tényleg azt hitte, hogy majd úgy fogok tenni, mintha elfelejtettem volna, hogy tulajdonképpen gond nélkül leszarta a saját gyerekét hosszú-hosszú időn át, és talán még komolyan meg is van sértődve, amiért olyan látványosan a hátam közepére se kívánom.

- Időnként küldd e-mailt, amikor ráér – szakítom meg a gondolatmenetemet, bár nem sok kedvvel. Apa várakozó tekintettel bámul rám.

- És?

- És? – Úgy látszik, a kérdései ismételgetése ma a szokásom lesz. De nem tehetek róla. Olyan idiótaságokat mond, hogy fogalmam sincs, mégis mire akar kilyukadni.

- Miről beszélgettek? – folytatja.

Ismételten megvonom a vállam. Két könyökömet felteszem az asztalra és előrehajolok, miközben kitűröm a hajamat a szememből. Körbenézek a kávézóban.

- Mindenféléről – magyarázom. – Leginkább csak elmondjuk, hogy éppen mi történt velünk. Már ha történik bármi is.

- Értem – kortyol megint. – És mesélt esetleg valamit… rólam?

Igazán próbálok tenni ellene, de egyszerűen nem megy. A kérdés szimplán csak kibuggyan a számból.

- Rólad? – Már magamat is kezdem idegesíteni a folyamatos visszakérdezéssel. Ha így folytatom, a nap végére az apám meg lesz róla győződve, hogy a legkisebb fia retardált. Bár tulajdonképpen pont leszarom, mit gondol rólam. – Mégis mit kellett volna mesélnie rólad?

Apa megint megköszörüli a torkát. Idegesen körbehordozza a tekintetét a helyiségben, és megvakarja a tarkóját, mint aki nem tudja, mit mondjon. Egy pillanatra lesüti a szemét, aztán mocorogni kezd a székén. Kibámul az ablakon.

- Jaj, Sammy – kezdi. – Nem is tudom, hogyan mondjam el ezt neked.

- Mégis mit?

Próbálom nem mutatni, hogy mennyire ideges vagyok. A tény, hogy még csak sejtelmem sincs róla, mégis mi a fészkes fenét akar annyira meggyónni nekem, csak tovább növeli a nyugtalanságomat, és apa ráadásul még az időt is húzza. Nem bírják ezt az idegeim.

- Szóval az a helyzet… - fog hozzá ismét. – Az a helyzet, hogy… Hogy lesz egy kistestvéred.

Mi a fasz?
 

***
 

Az apával való találkozás után egyből Gilbertékhez megyek. Valószínűleg jobb lenne, ha előbb haza mennék, és beszámolnék a családnak a nagy viszontlátásról, de rohadtul nincs kedvem az egész kínvallatáshoz meg az utána következő egész estés kínos csendhez. És amúgy is szerda van. Ami azt jelenti, hogy Gilberttel Odaátot nézünk. Yep.

Még akkor is enyhén sokkos állapotban vagyok apa hírétől, amikor megnyomom a Halvore/Cuthbert ház csengőjét. Hogy miért, arról egyébként fogalmam sincs. Mármint arról, hogy miért vagyok kiakadva. Egyáltalán nem meglepő, hogy apának a harmadik házasságából is gyereke lesz. Eggyel több vagy kevesebb, mégis mit számít? Legfeljebb majd alkot belőlünk focicsapatot.

De komolyan: mégis mi a jó francért vagyok kibukva?

Esküszöm, hogy gőzöm sincs.

A szakadó hóesés majdhogynem hóbuckává változtat, mire Gil kinyitja az ajtót, és a helyzeten nem segít semmit az sem, hogy másodperceken keresztül mozdulatlanul, felhúzott szemöldökkel bámul rám. A kezében egy tál müzli, rajta meg egyetlen melegítőnadrág és egy ujjatlan póló, a haja pedig merő káosz. Kényszert érzek arra, hogy kiröhögjem, de nem érzem az arcomat.

- Bejössz még ma? – kérdezi gúnyosan, és kanalaz egyet a gabonapelyhéből.

- Nem megy – felelem. – Azt hiszem, idefagytam.

Gilbert bólint, miközben lenyeli a falatot.

- Akkor jó éjszakát – mondja.

Ezzel a lendülettel a pofámba csapja az ajtót.

Pár pillanaton keresztül megkövülten állok a küszöböm, amíg próbálom felfogni, hogy Gilbert Halvore komolyan rám csukta a kibaszott ajtót. A hóvihar kellős közepén, a dübörgő szélben és a mínusz kétszáz fokban. Amikor éppen sokkos állapotban leledzek, bár erről ő még nem tud. De akkor is.

Újra csöngetek. Gilbert nem sokkal később bosszúsan sóhajtva megint kinyitja az ajtót, és ismételten megjutalmaz fenomenális szemöldökmutatványával.

- Te rám csuktad az ajtót – mondom hitetlenkedve. Gilbert önelégülten vigyorog és bólint, miközben tovább kérődzik a kajáján. – Mégis mi a fasznak?!

Gil nyel egyet. És aztán megint a szemöldök. Valamiért kényszert érzek rá, hogy szó szerint leharapjam a képéről. Kezdek megőrülni.

- Nem tudom, hogy észrevetted-e, de kibaszott hideg van – kezdi magyarázni, mintha minimum óvodás lennék. – Ha be akarsz jönni, tedd meg az elkövetkezendő három másodpercben, mert ha nem, akkor rád is zárom az ajtót. Nem fogok miattad megfázni.

- Ez most komoly? – kérdezem.

- Három.

- Mi van?

- Kettő.

- Jó van!

Gilbertet félrelökve berontok a házba. Halvore ráérős mozdulattal becsukja az ajtót, és rám se pillantva megindul a nappali felé. Nem tudom nem észrevenni, hogy még madárfészekkel a fején, szakadt felsőben és melegítőben is úgy lépked, mintha divatkifutón lenne. Nem tudom, hogy ez elképesztő vagy csak szimplán nevetséges-e.

Kihámozom magamat a kabátomból meg a sálamból, és tízpercnyi intenzív küszködés után végre a bakancsomat is levakarom magamról. Mire végzek, a cipőmön maradt hó teljesen leolvad a benti harminc foktól, aminek eredményeképpen talpig gázolok a jégkásában. A lötty annyira hideg, hogy azonnal berohanok a nappaliba Gilt követve, és figyelmen kívül hagyva barátom kárörömtől ragyogó arcát, gondolkodás nélkül mellé vetődök a kanapéra. Ennek következtében tulajdonképpen félig rajta landolok, mert persze az ugrás közben el is veszítem az egyensúlyomat. De nem gáz a helyzet. Dehogy. Végül is csak a hétvégén lesmárolt, de ugyan már! Mégis mi az? Egyértelműen semmiség. Aha.

Szóval a zavaromat siránkozással leplezve felkelek Gilbertről, és az ölembe húzom a pacskerom. Azért persze Gilre nem nézek rá. Inkább dörzsölgetni kezdem a talpam, mert tényleg, tényleg nagyon hideg volt az a szar, és különben is egy órán keresztül fagyoskodtam a buszon, szóval ja: fázik a lábam.

- Azért bőgni ne kezdj el, kérlek – nézi rideg tekintettel Halvore a szenvedésemet.

- Tudod mit? – pillantok rá. – Bekaphatod, Spock kapitány.

- Első tiszt.

- Mi van?

- Spock az első tiszt, nem a kapitány.

Egy ideig zárlatot kapva meredek rá.

- És látod? – kezdem aztán. – Amikor az ember azt hinné, ennél rémisztőbb már nem lehetsz, még mindig tudod tovább fokozni!  - Egy ideig csendben maradok. – Egyébként miért is tudsz te ilyeneket?

Valójában tudom a választ – nyílván. Gil nagy sci-fi rajongó, de úgy igazán. Mármint gigantikus. Én is imádom meg minden, de koránt sem vagyok olyan szakértő, mint ő. Az ágya alatti rész tele van képregényekkel meg mindenféle kacattal, amiket csak azért nem rak ki a szobájába, mert Rylan az első adandó alkalommal olyan szinten kigúnyolta érte, hogy legszívesebben pofán vágtam volna a csókát.

- Fogd be. – Elvigyorodok. Tudom, hogy Gilbert is zavarban lehet, mert ennél általában azért értelmesebb visszavágásokat szokott kitalálni. – Egyébként mi a fenéért vagy itt?

- Odaát-este van, nem rémlik? – kérdezem szemöldökráncolva.

Gilbert az utolsó falat gabonapelyhet is kikanalazza, majd megvonja a vállát.

- Azt hittem, valami programod van – feleli. – Suli után eléggé hamar leléptél.

Aha. Így már világos.

- Ó, hogy az! – mondom. Törökülésbe helyezkedek, és hátradőlök a díványon. Elhúzom a számat. Visszaemlékezek az apával való beszélgetésre meg az örömteli hírre, és már görcsbe is rándul a gyomrom. – Na ja, randim volt.

Minden különösebb ok nélkül fejezem magam ki így, de nem tudom figyelmen kívül hagyni, ahogyan Gil szájának sarka megrándul, amikor elhangzik a mondatom.

- Randi? – kérdezi tökéletesen semleges hangon. Bólintok. – Mégis kivel?

Vigyorogva ránézek. Hatásszünetet tartok, mielőtt válaszolok, ezúttal már nem túl vidám arccal.

- Az apámmal – mondom, és minden igyekezetem ellenére a hangom csöpög a gúnytól.

Halvore hunyorít a szemével és fintorog egyet.

- Könyörgök, soha többé ne használd ezt a két szót együtt – suttogja undorodva. Felnevetek.

- Barom. – Megvakarom a tarkómat, és körbenézek a szobában. – Hol van egyébként Kate és a mostohaapák gyöngye?

Gilbert előrehajol a dohányzóasztalhoz, és a kéttucatnyi magazin meg miegymás alól előhalász egy cetlit. A mutató- meg a középsőujja közé csippentve nekem nyújtja, én pedig a szememet meresztve elveszem tőle, mert este hét óra van és vaksötét, mivel Gil nem kapcsolt villanyt. Mondanom se kell, a papír tartalma ugyanolyan homály marad.

- Gil, kurvára nem látok semmit sem – mondom. - Mi lenne, ha csak elmondanád, hogy mi van rá írva? Mint a normális emberek, tudod. Csak beszélj. Minden sokkal egyszerűbb.

Gilbert sóhajt egyet, aztán kikapja a kezemből a papírdarabot és összegyűri. Rádobja az asztalra. A galacsin kecsesen pattog kettőt, és zuhanórepülésben a padlóra érkezik. Két másodperc múlva Darth rávetődik a kanapé mögül, és morogva kirángatja a szobából. A hangból ítélve valaminek neki is megy a folyosón, de egyikünk se kel fel, hogy megnézze, mi történt.

- Üzleti út – mondja Gil, amikor már egyikünk se hallja a macska csatakiáltásait.

Igyekszik leplezni, de a hangja sértett. Nem mintha Kate meg Rylan tehetne a dologról, de azért teljesen megértem. Nyílván nem Mr. Cuthbert távolléte esik neki rosszul. Nem is értem, miért.

Együttérzőn megpaskolom a vállát, ahogyan Drake is szokta nekem. Megint sóhajt.

- Egyébként miért is nem szóltál? – kérdezi hirtelen.

- Miről? – értetlenkedek.

Türelmetlenül masszírozni kezdi az orrnyergét, mielőtt válaszol. Amikor elegendő türelmet gyűjt ahhoz, hogy jobban kifejtse magát, beleborzol a hajába és nagy levegőt vesz. Nem néz rám, a hangja majdnem érdektelen. Majdnem.

- Arról, hogy az apáddal találkozol.

- Ja – reagálom. – Azt mondtad, nem érdekel.

Nem rosszindulatból vagy sértettségből mondom, mégis látom, hogy Gil izmai megfeszülnek a bőre alatt, és enyhén összeszorítja az álkapcsát. Néhány másodpercen keresztül homlokát ráncolva bámul rám.

- Nem mondtam ilyet – magyarázza. – Azt mondtam, nekem mindegy, de nem azt, hogy nem érdekel. A kettő nem ugyanaz.

Ééés megint megvonom a vállam. Nem teszem szóvá, hogy szerintem a kettő ugyanazt jelenti, és tulajdonképpen akár egymás szinonimái is lehetnének. Viszont azt sem tudom, hogy erre mit feleljek, szóval babrálni kezdek a hétvégén szerzett sebem maradványaival. Csak megvakarom a körmöm hegyével. Már nem olyan friss, de azért még mindig eléggé érzékeny, viszont viszket, ahogyan gyógyul.

 - Hogy van a karod? – kérdezi Gilbert.

- Jól – mondom. – Egy-két nap, és teljesen begyógyul.

Gilbert bólint. Visszahúzom a kezemre a pólómat, és megdörzsölöm a seb szélét még utoljára. Az órára pillantok a DVD-lejátszón. Két óra a filmig.

- Szendvics? – fordulok hozzá.

- Kérek.
 

***
 

Kettő és háromnegyed órával később Gilbert kikapcsolja a tévét. A kanapé mellett álló komódhoz fordul és felkapcsolja a kislámpát. A hirtelen fény miatt hunyorognom kell és összerándulok, amiért meg abban a pillanatban tizennyolc karom váj a lábamba, ahogy Darth Vader kikéri magának a mocorgást. Valamikor a sorozat közben lopódzott ide hozzám, valószínűleg azért, mert Gilbert a fekete aurájával teljesen beleolvadt a vaksötétbe.

 Egy ideig még simogatom Darth puha bundáját, de a macska nem sokáig marad nyugodt. Amint sikerül valamennyire felocsúdnia az álmából és tudatosul benne Gilbert jelenléte, viszonylag csendesen, lesunyt fülekkel kirohan a szobából. Kinyújtózkodok és ásítok egyet, miközben Gil ugyanolyan pózban ül a helyén, mint a film kezdete előtt.

Amikor öt perccel később még mindig nem mozdult egy millimétert se, megbököm a vállát. Egy „hm?” kíséretében hozzám fordul, mire felvonom a szemöldököm. Fel és le mozgatom a fejem, mintha azt kérdezném, mi van.

- Mit akart? – szól tűnődve.

Úgy látszik, ez ma tényleg egy ilyen visszakérdezős nap a részemről, mert így ebben a momentumban fogalmam nincs, kiről beszél.

- Ki?

Gilbert sóhajt.

- Az apád.

- Ó. – Felhorkantok. – Nem fogod elhinni.

Pár másodpercen keresztül nem szólalok meg, mert egyszerűen nem visz rá a lélek, hogy kimondjam hangosan. Olyan… furcsa. És rossz. És ettől meg csak méginkább szarul érzem magam, mert tudom, hogy más ember örülne ennek a hírnek, de nekem egyszerűen csak nem megy. A saját apám éveken keresztül magas ívben leszarta a fejem, erre egy napon megjelenik, mintha mi sem történt volna, és aztán meg bejelenti: „Ja bocs, de gyerekem lesz attól a nőtől, akivel megcsaltam az anyád, amikor nyolc éves voltál!”

- Samuel! – ránt ki a gondolataimból Gil hangja. Amikor észreveszi, hogy végre rá fókuszálok, folytatja. – Mégis mit nem fogok elhinni?

Megint felhorkantok.

- Bátyó leszek.

Hozzászólok!

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.