A reggeli napfény telibe kapja az arcomat. Arra kelek, hogy a szemeim mindjárt lángra kapnak, mert tegnap este nem húztuk be a függönyt Gilbert szobájában. Momentán az egész világ vörös meg sárga foltokból áll, de azért sem nyitom ki a szememet. Vaktában nyújtózok egyet egy ásítás kíséretében, mire a mellkasomon trónoló Vader mocorogni kezd. Még mindig lehunyt szemekkel körülbelül kiokoskodom, merre lehet, és megsimogatom.

De valami nem stimmel. A kezem hosszú, lágyszerű hajba siklik, nem pedig Darth rövid, selymes bundájába. Kételkedve erősebben markolok a tincsekbe, csakhogy biztosra menjek a dologban, de amikor egy kéz hirtelen arrébbcsapja a tenyeremet, ezer százalékosan meggyőződök róla, hogy ez akkor sem egy macska. Lefagyok. Óvatosabban tapogatózok tovább, és a kezem alatt egyre biztosabban körvonalazódik egy emberi koponya.

Gilbert.

Bassza meg.

Nem tudom, mit kéne tennem. Ha most felébresztem Gilt, tutira kinyír, efelől semmi kétségem. Mégsem maradhatok így, félig-meddig őt ölelve, mert… Mert ő Gilbert, azért. Tíz éves korom óta még csak komolyabban hozzá sem értem, mert a srác olyan szinten zárkózott, velem szemben is. A legutóbbi alkalom, amikor a vállveregetésnél komolyabban megérintett, a három évvel ezelőtti osztálykirándulásunkon történt, mert magamat adva elestem és annyira tönkrevágtam a térdemet, hogy neki kellett cipelnie egészen a táborig.

Nagyot fújok. Megadón magam mellé ejtem a két karomat, de a bal Gil vállára érkezik. Oda sem merek nézni, csak félve ellazítom a kezemet, nehogy felébresszem az alvó srácot. Gilbert halkan szusszant egyet álmában, aztán enyhén a mellkasomba fúrja az arcát. A bal tenyere a hasamon pihen, a másik valami kifacsarodott ördögűzős pózban az oldala és az ágy között.

Nem merek megmozdulni. Mindenki más valószínűleg ellökné őt magától egy hasonló helyzetben, de én valamiért képtelen vagyok rá. Gilbert csak akkor ilyen, amikor alszik, és jelenleg még nem állok készen az egész napos gonoszkodására. Jól esik egy kis pihenő, amikor nem öljük egymást minden erőnkkel.

Lehunyom a szememet, és jobbommal megdörzsölöm a homlokomat. Megtapogatom az orrnyergemet, hogy egy kicsit kitisztuljon a fejem, aztán meredten bámulom a plafont egy darabig. A háttérben megy a tévé, valami reggeli rajzfilmet adnak, és a hangerőt figyelembe véve csodának tűnik, hogy egyáltalán képes voltam elaludni az éjjel.

Döntök. Óvatosan Gilbert csupasz vállára teszem a tenyeremet, felkészülve arra, hogy egy szimpla mozdulattal csak legörgetem magamról. Mélyet szívok a levegőből, és hosszasan kifújom utána. Lassan megfeszítem a kézfejemet, és ellököm Gilbert vállát.

Aztán a srác minden figyelmeztetés nélkül átmegy Részeges karatemesterbe, és lerúgva a vesémet a padlóra küld. Szó szerint, mindennemű túlzás nélkül. Puszta reflexből, ártatlan arccal tovább húzva a lóbőrt, miközben én összezúzott fenékkel meg oldallal kínlódok a napmeleg parkettán.

Kabbetebarom.

A kapott ingerek elegendőek ahhoz, hogy véglegesen kitisztuljon a kép. Hunyorogva az ágyon horpasztó Gilbertre nézek. A srác békésen szuszogva elfoglalja a helyet, ahol alig két másodperccel ezelőtt még én feküdtem, és hasra fordulva a párnába fullasztja magát. A haja olyan kócos, mintha minimum megtépte volna egy ventilátor, de ezen már nem akadok ki, nagyjából minden nap találkozok a reggeli ábrázatával. Volt már ennél rosszabb is. (Amikor tavaly nyáron rágózva aludt el. Az kész rémálom volt, de tényleg.)

Hátravágódom a padlón, és kinyújtva két karomat ismét a mennyezetre meredek, mert az olyan szép és megnyugtató. Kifújom magam. Igyekszem messzire kergetni a gyilkos gondolatokat és figyelmen kívül hagyni a belső hangokat, amik Gil kivégzésére buzdítanak olyan lelkesen, már évek óta. Amikor több-kevesebb sikerrel megvagyok ezzel, úgy döntök, ideje ártalmatlan bosszút állni, ami nem okoz maradandó károsodást legeslegjobb barátomban. Fölpakolom a pacskeromat az ágy szélére, Gilbert oldala mellé, aztán mély lélegzetet veszek. És rúgok.

Gil rándul egyet, majd hirtelen felül az ágyon, ölében a takaróval. A tekintete olyan éber és gyilkos, hogy ennél éberebb és gyilkosabb már nem is lehetne. A szemrései összeszűkülnek, a kék szembogarak pedig mérhetetlen mennyiségű képzeletbeli villámot szórnak, és ennyi már elég is ahhoz, hogy rájöjjek, óriási nagy hibát vétettem. De már késő visszacsinálni a dolgokat.

-  Te megrúgtál - mondja vészjósló hangon, mindennemű kérdőjelre utaló hangsúly nélkül. Biztosra tudja, hogy így tettem, de azért reménykedni még szabad. Amikor Gil mérges, az ember csak reménykedni tud.

- Talán… - mondom elnyújtott hangon. Bocsánatkérő vigyort húzok az arcomra, de Gilbert reggelente túlságosan morcos ahhoz, hogy ezt értékelni tudja. Bár belegondolva máskor se nagyon érdekli a dolog. Na, mindegy. – De csak azért, mert te meg az ágyról rúgtál le – mentegetőzők. – És nagyon fáj, tudod?

Gil nagyon lassan és nagyon hangosan mélyet nyel a levegőből. Néhány másodpercre még a szemeit is lehunyja és megszívja a szája szélét, ahogyan akkor szokta, amikor gondolkodik. Nem sokkal később ismételten kinyitja látószervét, majd rám néz, ezúttal teljesen nyugodtan. Enyhe bűntudat suhan át az arcán, amit nem is igazán tudok hova tenni.

Gilbert ráncolja a szemöldökét egy ideig, majd körbenéz a szobában. A pillantása megakad a bekapcsolt tévén. Egy darabig figyeli a Spongya Bob és Patrik körül kialakuló lehetetlen helyzetet, majd beletúrva a hajába megvakarja a fejét. Utána a csupasz ablakra tekint, olyan megvetéssel, hogy az már gyűlölet. A vakító napfényben hunyorog egy sort, végül lassú mozdulatokkal magára rántja a takarót és visszafekszik, nekem háttal. Teljesen beburkolózik az ágyneműbe, csupán a szuszogását hallom.

- Kapcsold ki a tévét és húzd be a függönyt – adja ki a parancsot. A takaró fogságában a hangja tompának és távolinak hat, sokkalta inkább tűnik dünnyögésnek, mintsem normális beszédnek.

- Hát hogyispersze! – mordulok. – Feleségül ne vegyelek?

- Az országunkban tiltják a melegek házasulását – válaszolja egyszerűen, valahol a paplan mélyéről. – És kettőnk közül te lennél a feleség, nem én.

- Barom.

Felkelek a földről. Néma sóhajjal az ablak elé lépek, majd megmarkolva a függöny két végét összehúzom. A szoba azonnal totál vörösbe fordul, mintha a tegnapi film összes felhasznált művérét a falakra és a bútorokra locsolták volna. Gilbert morog valamit az ágy közepén, majd egyik karját szabaddá téve a tévé felé bök mutatóujjával, végül visszafordul a csigaházába. Úgy döntök, jobban járok, ha nem akadékoskodok, szóval három lépéssel a szekrény elé lépek és kikapcsolom a masinát.

- Köszönöm – szól a takarókupac. Gil kézfeje megint szabad utat talál a külvilághoz, és a srác ezúttal az ajtó felé mutat. – Szendvics – mondja.

- Ugye most csak szórakozol velem? – kérdezem, mire Gilbert bosszúsan lerántja magáról a takarót és szembefordul velem.

- Megrúgtál – mondja.

- Te meg rohadtul lebrúszlíztál engem az ágyról! – felelem.

Gilbert sóhajt, hatalmasat. Leharcolja magáról a paplant, és kikászálódik az ágyból. A haja merő kóc, a szemei alatt karikák, és a kitágult fekete póló a vállára csúszva. Elém lép, nagyjából egyetlen lépéssel átszelve a szobát, aztán a tipikus baltásgyilkos tekintetével a szemembe néz. Beszívja szájának oldalát és keresztbe fonja maga előtt a karjait. Végigmér.

- Öltözz fel – szól, majd megindul kifelé.

- Miért? – kérdezem összezavarodva.

- Mert azt mondtam – replikáz szimplán, felvont szemöldökkel.

- Anyád – mondom, de hatástalanul.

Gilbert hátra sem néz, csupán jobbjával bemutat nekem, miközben másik kezével kinyitja az ajtót, és elindul a lépcsőhöz. Simán otthagy, meg sem fordul a fejében, hogy esetleg megvárhatna, de mindegy, ez igazán a legkevesebb. A szoba közepén állva még látom, ahogyan a folyosó végén megáll.

- Elhúznád a függönyt, kérlek? – kérdezi szenvtelenül.

- Ó, hogy törjed szét magad! – üvöltök ki neki. A lépcső nevetni kezd.

Ezt nem hiszem el.

De azért persze megcsinálom. A feladat végeztével Gilt a konyhában találom, éppen szendvicset készít magának. A helyiség lehető legtávolabbi sarkában, az etetőtálja felett köpködve ott gubbaszt Vader, olyan púpos háttal, hogy az már gerincferdülés. A macska minden erejét felhasználva védelmezi a területét, a szemében olyan gyilkos indulat ég, amit még a gazdája is megirigyelne. Amikor Darth meglát engem, rám néz, majd menten lenyávogja a fejemet a helyéről, amiért egyáltalán a közelébe engedtem pszichopata barátomat. Engesztelésképpen megsimogatom a fejét, majd Gil hátához fordulva leülök az asztal elé.

- Miért kell felöltöznöm? – kérdezem.

- Mert elmegyünk a romokhoz – feleli Gilbert, mintha teljesen egyértelmű lenne a dolog. Tulajdonképpen tényleg az, mert amikor szép idő van, mindig oda megyünk, de akkor is.

Időközben befejezi a kajakészítést és leül velem szemközt az asztalhoz, a tányérján két szendviccsel, előtte egy pohár tejjel. Azonnal enni kezd, a rá jellemző finomkodó mozdulatokkal, mert Gil még erre is kényes, sőt talán pont erre a leginkább. Én csak nézem és nézem, miközben arra gondolok, nekem is követnem kéne a példáját, ha nem akarok éhen dögleni.

Nagy nehezen felkelek a székről és a konyhapulthoz lépek. A kenyértartót felnyitva a legszembetűnőbb dolog az, hogy nincs kenyér, ami azt jelenti, Gil volt kedves felhasználni az összest, gondolkodás meg kérdezés nélkül. Nem baj, van tej meg müzli. Kinyitom a hűtőt, és már keresem is az alapanyagot, de akárhogyan meresztem a szemeimet, sehogyan se találom. Gilbertre nézek. A srác előtt érintetlenül ott áll az utolsó pohár tej.

Deszeretlek.

Ezúton hivatalosan is kijelentem, hogy nincs mit enni. A főzés nem opció – számomra életveszélyes, Gil meg ki nem állhatja, és amúgy sincs az a pénz, amiért nekikezdene sütni-főzni a kedvemért. Jobb híján lerogyok barátom elé, és két kezembe temetve az arcomat relaxálok, mert az olyan menő mostanság, és amúgy is jól hangzik.

Tányér siklik az asztalon. A tárgy nekiütközik a könyökömnek, mire felnézek: benne egy sértetlen szendvics, míg Gilbert egy szalvétába törli a száját. Később a szemetesbe dobja azt, végül elém tolja a pohár tejet is, de mindeközben rám se néz. Kibámul az ablakon, egyáltalán nem szándékozik megszólalni.

- Ezmiez? – kérdezem az ételre bökve, mire felvonja a szemöldökét és úgy néz rám, mint egy hülyére.

- Kaja – feleli. – Tedd a szádhoz, harapj bele, rágd meg, aztán meg nyeld le. Ismételd, ameddig el nem fogy. Menni fog?

Elhúzom a számat a megjegyzésre, de úgy döntök, egyébként figyelmen kívül hagyom. Bizalmatlanul a kezembe veszem, a biztonság kedvéért még meg is szagolom, van-e benne bármi aljasság, de első és második ránézésre ártalmatlannak tűnik. Attól eltekintve persze, hogy Gil keze műve.

- Miért kapom? – értetlenkedek tovább. – És mi van benne?

- Tudod mit? – kapja fel a vizet sértetten. – Ha ennyire finnyás vagy, akkor inkább kérem vissza! – Ezzel elveszi előlem a tálat.

- Hé! – kapok utána, de el már nem érem.

Gil a feje fölé emeli a tányért. Mivel ő jó egy fejjel – ha nem többel – magasabb nálam, esélytelen, hogy valaha is saját erőből megkaparintsam azt az átkozott szendvicset. A konyha közepén Gilbert gonoszul vigyorog, miközben én körülötte ugrálva próbálom legalább csak megérinteni azt az átkozott szelet kenyeret. Amikor már sokadjára vallok kudarcot, besokallok, és megmarkolom Gil vállát. Egy gyors nindzsamozdulattal feljebb lököm magam, miközben ugrok, és sikerül végre kivenni a kezéből az üveget.

Diadalittasan felkiáltok, és azonnal beleharapok az ételbe. Gilbert csípőre teszi a kezét és elhúzza a száját, majd elégedetlenül felmordul. Vader fújtatva kifut a konyhából, kis híján talán még a világból is.

- Ha ilyen gyorsan zabálsz, meg fogsz fulladni – mondja Gilbert fanyalogva, amikor visszaülünk az asztalhoz.

- Kuss! – válaszolom két harapás között. – Éhes vagyok.

- Azt látom – bólint ő. – Idd meg a tejet is. Addig átöltözök – sóhajtja, majd visszaindul a szobájába. Magamban nyugtázom, hogy Gil még soha a büdös életben nem adta oda nekem önszántából a kajáját.

Amikor a srác eltűnik a földszintről, Darth kürrögve a szobába rohan, és felugrik az asztalra. Tíz centire tőlem leül, és nagy, sárga szemeivel hipnotikusan bámul hol rám, hol az ételre. Éhesen megnyalja a száját, mintha nem húsz perccel ezelőtt falt volna fel egy egész csomag aszpikosat.

Gonosz vagyok, nem adok neki. Túl sokat eszik amúgy is, én csak vigyázok az alakjára. Elégedetten hümmögve kérődzök a kenyéren, majd amikor elfogy, egy hajtásra lehúzom a tejet. Megtörlöm a szám a kézfejemmel, aztán a mosogatóba rakom a tálat meg a poharat, és elindulok megkeresni haveromat. Darth felkoppintva tovább ücsörög az asztalon, teljesen lesokkolva, hogy már megint nem kapott enni. Sprite.

Felrohanok a lépcsőn, és kopogás nélkül benyitok Gilhez.

- Váó – mondom. – Bálba mész?

A srác az ajtónak háttal áll a ruhásszekrény előtt, teljes harci díszben. Igazán nem értem, miért csípte ennyire ki magát, amikor csak az erdőbe megyünk: sötét farmert visel szegecses övvel, fehér inggel és fekete öltönymellénnyel. Mintha egy cseszett divatbemutatóra készülne, komolyan, de végül is tökmindegy, ha őt nem érdekli, hogy estére az egész ruhája merő mocsok lesz.

Gilbert felvonja a szemöldökét. Ujjaival a mellény gombjával babrál, majd amikor sikerül begombolnia őket megáll előttem, és zsebrevágja a kezét.

- Pofa be – feleli. – Inkább te is öltözz.

Felfújom az arcom, és úgy nézek rá. Néhány másodperc múlva kifújom a levegőt és sóhajtok, miközben ő oldalra döntött fejjel figyel.

- Akkor haza kell mennem tiszta pólóért – összegzem, mire jutottam.

Gil elhúzza a száját, végül visszalép a komódhoz. Kitárja az ajtait és lehajol, majd turkálni kezd a ruhái között. Hamarosan egy határozott mozdulattal kiránt egy fekete darabot, és hozzám vágja. Becsukja a szekrényt. Lerántom az arcomról a ruhadarabot, majd kezembe fogva rámeredek. Értetlenül hunyorgok a srácra.

- Ez a tiéd – mondom.

- Nagyon jó – helyesel. – Még valami?

- A kedvenced. – Kihajtogatom a pólót, és magam elé emelve rápillantok. Valóban Gil legjobban kedvelt ruhaneműje: Karácsonyi Lidércnyomásos, Kate-től kapta még régebben. – Miért engeded, hogy akárcsak hozzáérjek?

Gilbert lesújtón rám néz, a szemhéja résnyire szűkül. Idegesen mordul egyet.

- Na, szerinted mégis mire vannak a pólók, te szerencsétlen?! – kérdezi. – Csak húzd már végre fel és tűnjünk innen. Herótom van ettől a háztól.

Ezt elhiszem. Gil szívesebben lenne bárhol máshol az egész világon, mint a saját házában. Ha teheti, inkább elmegy otthonról, mert olyan szinten rosszul érzi magát itt, de ezt persze sose mondta ki kerek-perec. Nem nehéz kitalálni, hogy miért. Jim halála után Kate teljesen megváltozott, és már nem is igen foglalkozott annyit Gilberttel, mint régebben. Aztán jött Mr. Cuthbert, Gil mostohaapja, aki ráadásul Mr. Halvore cégtársa volt. Gilbertet még csak meg sem kérdezték a dologról, a férfi azonnal beköltözött, és szinte az első pillanattól kezdve próbálta Gilt fegyelmezni – ami a srácnak még inkább nem tetszett. Mivel Gilbert olyan, amilyen, az ellenszenvét egyszerű lázadozással fejezte ki, és a mai napig megtesz bármit azért, hogy Mr. Cuthbertet idegesítse.

Felocsúdok a mélázásból. Nem reagálok a megszólításra, azt figyelmen kívül hagyom. Némán a számba harapok, aztán kezemben a felsővel a szekrényhez lépek, és leemelem a tegnapi farmeremet a tetejéről. A fürdőszobába csoszogok és átöltözök, később fogat mosok meg fésülködök. A tükörbe bámulva végignézek magamon – nem kellett volna. Bár a hajam szőke és a szemem zöld, mégsem szeretem az arcomat. Az orrom túl lapos, a szeplőim meg idegesítőek; a szám lányosan duzzadt, ami pedig kiábrándító. Inkább annyiban hagyom az egészet. Visszabattyogok Gil szobájába, de a srác már nincs ott. Összekapom a rajzcuccaimat az asztaláról, aztán beledobálom őket a válltáskámba. Leindulok a földszintre.

Gilbertet a nappaliban találom. A kanapén ülve tévét néz, mögötte az ablakpárkányon Vader ül. A macska meredten bámulja gazdája hátát, az arcán tömény gyűlölet, és kész csoda, hogy még nem ugrott rá a srácra mérgében. Gilre pillantok, majd mellette elsétálva Darthoz lépek, és megsimogatom. Az állat belesimul a tenyerembe, még elégedetten nyávog is egyet, és már nem is akarja annyira szétszaggatni Gilt.

Barátom kikapcsolja a készüléket, a távirányítót az asztalra dobja. Felkapja maga mellől a táskáját.

- Kész vagy? – kérdezi.

- Aha.

Az előszobában felhúzzuk a cipőinket. Gilbert már régen befűzte az acélbetétest, amikor én még mindig az első féllel egyensúlyozok a szoba közepén, egyik kezemmel a falnak támaszkodva. Mivel a cipőhúzás fél kézzel nem megy, vagy öt percen keresztül vesződök azzal az egy darab Dorkóval, míg Gil az egyik sarokban összefont kezekkel fintorog rajtam. Amikor végre sikerül a jobbomra erőltetni a darabot, hajolok a másikért. A feladat immáron könnyebb, most már csak egyszer taccsolok majdnem el.

- Könyörgöm, szedd már össze magad – mondja Gilbert. A kezébe temeti homlokát.

- Ne szóljá’ be, koncentrálok! – felelem.

- De teljesen eredménytelenül – morogja az orra alatt.

Végszóra. Sikerül. Indulhatunk.

- Hallelúja! – csapja össze a kezét Gil, és már nyitja is az ajtót.

Szemét.

Odakint tényleg szakad a napsütés. A monszun trilógia véget ért, legalábbis a mai nap erejéig, szóval minden szivárvány meg boldogság, unikornisok és kertitörpék.  Csak Gil nem, ő még a szép idő ellenére is minimum sírásó, de ez mellékes.

Kisvárosban élünk. De tényleg, a szó legszorosabb értelmében. A házak majdhogynem tökéletes másolatok, mindegyikük ugyanúgy néz ki, legfeljebb néhánynak nem gyöngyház, hanem felhő fehér az árnyalata. Kertváros, az ám. A belváros egy órányi útra, autóval – még sosem éreztem késztetést, hogy gyalog menjek oda. Szerintem senki se.

Gilbert kulcsra zárja a bejárati ajtót, bár véleményem szerint tök fölöslegesen. Itt senki sem lop. Nem-nem: az emberek vasárnaponként templomba járnak, és még a húsvét előtti böjtöt is betartják, mert azt úgy kell. Mindenesetre azért az utcán trécselő nénik a legjobb biztonsági szolgáltatást nyújtják, ha esetleg a plébánosra rájönne a kleptománia. De úgysem jön. Jobb fizut kap, mint amit én valaha is fogok, és ez így van, mióta világ a világ.

Kibaktatunk az utcára. Szemközt nézek a saját házunkkal, ami annyiban különbözik Gilbertékétől, hogy a miénk az övék tükörképe. A kertben látom anyát, amint éppen túrja a földet, de persze csak kapával meg ásóval, mert anya ilyen természetbarát. Vagy valami hasonló. A lényeg az, hogy amint csak egy percre kisüt a nap, anya azonnal rohan is a kertbe, hogy virágokat öntözzön meg ágyást díszítsen, satöbbi-satöbbi. Általában ilyenkor a feladatát nehezíti a kutyánk, Áfonya. Alaszkai malamut, de ezt igyekszik titkolni – valójában minimum vakondoknak képzeli magát, mert kész útvesztőket ás a földbe. Anya nagyon szokta szeretni érte.

Amíg Gil a hatféle kapuzárral bíbelődik, odasétálok felmenőmhöz. Anya meglát, miközben átvágtatok a kétsávos úton, ami egyébként kihalt, mint a temető. Leszúrja az ásót a földbe, majd megtörli a homlokát és rátámaszkodik a szerszámra, miközben engem vár.

- Szervusz, édesanyám – ugrok elé. Anya megforgatja a szemét, de azért mosolyog. Szülőmnek rövid szőke haja és zöld szeme van; ha húsz évvel idősebb és lány lennék, valószínűleg totál úgy néznék ki, mint ő.

- Szervusz, gyermekem – feleli. – Már megint a romok? – kérdezi Gilbert felé bökve a fejével.

- Ja – válaszolom. – Megleszel egyedül?

Anya bosszúsan fújtat. Nem szereti, ha túlaggódom a dolgokat, de nem tehetek róla.

- Nagy kislány vagyok, tudok magamra vigyázni – mondja. – Ráadásul a bátyád is hamarosan hazaér.

Ó, tényleg. Drake. A bátyám, bár csak fél tesó. Anya első házasságából. Öt évvel idősebb nálam – egyáltalán nem hasonlítunk, semmiben. Két teljesen külön naprendszer vagyunk. Sőt univerzum, ha nagyon drámai akarok lenni.

- Akkor oké. – Zsebre vágom a kezem. Gil mellém lép. Köszön, mire anyának azonnal felderül az arca: nagyon szereti Gilbertet, időnként még kedvesebb is vele, mint velem. Szerintem azért, mert bűntudatot érez Kate és Mr. Cuthbert miatt, bár ezt nem teljesen értem. Nem mintha az ő hibája volna, amiért Gilbert nevelőapja olyan, amilyen.

- Mikor jössz haza? – kérdezi anya. Elbizonytalanodok.

- Öt nap múlva, pirkadatkor, kelet felől? – kérdezem, mire megcsóválja a fejét.

- Vigyázzatok magatokra, fiúk! – mondja később, aztán visszafordul a rózsalugashoz a kapunk fölött. Elköszönünk, és végre ténylegesen indulunk.

Egy ideig csendben haladunk az utcán, zsebre tett kézzel. A szomszédok ránk köszönnek, néha még kedvesen integetnek is, ami vicces, mert valójában a legtöbbjük csak annyira kedvel minket, amennyire az atomrobbanást szokás. Nem igazán vagyunk a szomszédság kedvencei, mivel az idősek vandáloknak meg punkoknak tartanak minket, ami Gilbertre igaz, meg talán rám is, de akkor is. Nem szép dolog az előítélet, na.

- Kéne pia – mondom merengve, amikor elhaladunk a kocsma mellett. Gil némán bólint, aztán már nyit is be az épületbe, nyomában velem.

Barátom céltudatosan a pulthoz lép, ahol Rue, egy magas, vékony lány törölgeti a korsókat. Rue a tulaj, David lánya, aki meg Gilberték rokona szegről-végről, így mindig kapunk alkoholt, habár koránt sem vagyunk még nagykorúak.

Gil köszön a lánynak, mire ő mosolyog, aztán megkérdezi, mi kell. Amikor közöljük vele, kacsintva a raktár felé bök azzal a mondattal, hogy Dave-vel beszéljünk. Beszélünk vele. A férfi először úgy tesz, mint akinek esze ágában sincsen sört adni nekünk, de aztán persze röhögve mondja, hogy csak viccelt, mintha nem lett volna alapból egyértelmű. A kezünkbe nyom egy hatos pakkot, aztán már ott sem vagyunk.

Ezután már hamar odaérünk az erdőhöz. A romok nem sokkal a szélétől helyezkednek el, egy régi vár megmaradt törmelékei és alapzata. Nem nagy dolog, a város még arra sem tartotta érdemesnek, hogy legalább műkincsnek vagy hasonló idétlenségnek nyilvánítsa. Ahhoz képest, hogy gyerekkorunk óta járunk hozzá, eléggé jó állapotban van, pedig már számolni sem tudom, hányszor tehettünk kárt benne.

Gilbert magabiztosan halad az erdőben, a fák között szlalomozva. Rutinosan kerüli ki a kiálló gyökereket meg lehullott faágakat, de én nem vagyok ilyen ügyes. Áh, ugyan már! Én meg az akadálymentes közlekedés? Dehogyis. Úgy hasra vágódok az első rönkben, ahogyan azt kell – még bele is fejelnék a sárba, ha nem sikerülne megkapaszkodnom Gil vállában.

- Legközelebb legalább várd meg, ameddig kartávolságon túlra érek – gúnyolódik barátom. – Hadd legyen már egy jó napom.

- Nézd, Gil, egy csillámfaszláma! – mutatok oldalra. – Nem akarod megnézni, hogy ott vagyok-e?

Nem akarja. Helyette megragad a pólómnál fogva – ami egyébként még mindig az övé, de mindegy –, és maga elé tol. Szerintem azért, hogy a legközelebbi eltaknyolásomat premier plánból nézhesse és kiröhöghessen, ahogyan azt jó baráthoz illik.

Két perc múlva térdig gázolok a gazban. A susnyás akkora, hogy az már őserdő, ahogy a fák átmennek .rarba, az aljnövényzet meg orgiázik, bár a februárra tekintettel még szolidan, amolyan veteményeskert-szerűen. A legjobb dolog a télben az, hogy így legalább egy óra múlva nem leszek élő kullancs-svédasztal, mint ahogyan az nyáron lenni szokott. Már a két kezem sem elég ahhoz, hogy megszámoljam, hány ilyen görényként szedtem össze itt tizenhat évem során.

Megpillantom a romokat. A régi vár környékén a fák nem állnak olyan szorosan, így már látni is lehet valamit az égből. Megkönnyebbülten sóhajtok egyet, aztán megmarkolva a táskám pántját futni kezdek a törmelék felé.

- Nyughass már! – kajabál utánam Gil. – Ha összetöröd magad, itt hagylak a medvéknek.

Nevetve megfordulok, és kidugom a nyelvem.

- Itt nincsenek medvék – mondom.

Gilbert nem válaszol, csupán komótosan sétál tovább. Mire én feltornázom magam a derékig érő várfalra, addigra ő is megérkezik, és felvont szemöldökkel nézi vesződésemet.

- Tulajdonképpen te hogy maradtál eddig életben? – kérdezi elborzadva, ahogyan végre leülök a kőre.

- Ez még számomra is rejtély – felelem.

- Azt mindjárt gondoltam.

Ezúttal enyém a hallgatás joga. A lábamat lógatva körbenézek a helyen, nem mintha nem láttam volna már elégszer. Gil még mindig nem sokkal előttem áll, hozzám hasonlóan ő is a környéket kémleli, kezében a sörrel. A pakkra nézek, végül némán kinyújtom a jobbomat felé. Párszor ki-be mozgatom az ujjaimat, mintha meg akarnám fogni, hogy Gilbert észrevegye a jelzésemet. Mikor a srác meglátja, egy laza mozdulattal kitépi az egyik dobozt a helyéről és a markomba nyomja.

Elégedetten kortyolok a sörből. Időközben Gil ledobja a cókmókját egy közeli fa tövébe, ő pedig leül mellé, hátát a törzsnek vetve. Kinyit egy dobozt, majd nagyot húz belőle. Hátraveti a fejét és lehunyja a szemét, miközben a nap az arcába süt. Megint békésnek tűnik. Egy ideig bámulom őt, majd matatni kezdek a táskámban.

Magam alá húzom a lábaimat, aztán előveszem a rajzmappámat. Sietve a vékony fatáblára rakom a lapot és a négy sarkát leragasztom, hogy a szél ne fújja el, mint ahogyan tavaly jártam. Egy komplett hét munkája vágódott taccsra akkor, pusztán csak azért, mert idióta voltam és nem gondoltam ilyen alapvető dolgokra. Furcsa mód akkor még Gil sem nevetett ki, sőt még keresni is segített, de persze hiába.

A tolltartómból kikaparok egy cerkát meg egy radírt. A papír fölé görnyedve egy ideig még körbeforgatom párszor a fejemet ihletet keresve, de valójában egy cseppnyi kedvem sincs most a tájképekhez. Ekkor Gilbertre nézek: a srác még mindig lehunyt szemmel, ugyanabban a pozícióban ül, csupán a piát emeli időnként a szájához.

Rajzolni kezdek. Gil alakja lassan de biztosan felkerül a lapra, miközben a sör észrevétlenül fogy. Nem veszem észre, hogy a fejembe szállt volna, annak ellenére, hogy eléggé valószínű, hogy később így lesz. (Nem igazán bírom az alkoholt, ráadásul nem is hoztunk magunkkal semmi ennivalót, szóval a hatás szinte tutibiztos.)

Gilbert valamikor félúton kivesz a táskájából egy elnyűtt Sherlock Holmes novellát, de a testhelyzete nagyjából ugyanaz marad, így nem parádézok rajta. Amúgy sem tenném: bár sosem kérdeztem, mégis van egy olyan érzésem, hogy a srác nem díjazná, ha rájönne, lerajzoltam őt.

Mire a harmadik Gilbertet is papírra kanyarintom, a nap már lemenőben van. Bár még legalább két óránk van az estéig, azért már nincs olyan világos, így Gil ráérős mozdulatokkal pakolni kezd. Én még egy ideig ücsörgök a falon a lábamat lógatva, kezemben szorongatva régi, fekete táskámat.

Gil megáll nem sokkal előttem, a térdem szinte az oldalát érinti. Baráton hunyorogva néz rám, mert a nap pontosan a hátam mögött van.

- Mit rajzoltál? – kérdezi.

Annak ellenére, amilyen, Gilt mindig érdeklik a rajzaim. Tulajdonképpen ő a legnagyobb kritikusom, és ez nekem igenis nagy szó, mert rajta kívül soha senki nem ad normális értékelést a próbálkozásaimról. Ha anyának mutatom őket, csak annyit mond: „szép” – nem azért, mert nem foglalkozik vele, hanem mert nem tud rá mást felelni, mivel nem akar megbántani azzal, ha szerinte valami nem jó. Gilbert ezzel szemben kegyetlenmód megmondja, ha valamit elrontok, de a legtöbb beszólásával ellentétben ilyenkor nem gorombán, csupán tárgyilagosan. És ez jó. Ő legalább tud mit mondani rájuk.

A mappára nézek az oldalam mellett. Nem akarom, hogy meglássa. Talán jó lett, de nem hiszem, hogy értékelné, hogy éppen ő volt a modell. Nem akarom, hogy kinyírjon. Meg fogok halni, ha meglátja.

- Semmit – felelem, és magam elé rántom a műanyag táskát.

Nem láthatja meg.

Gilbert nem foglalkozik a tiltakozásommal, egyszerűen csak kikapja a kezemből az egészet úgy, ahogy van. Lassú mozdulattal kigombolja a fedelét. Amikor megpróbálom visszaszerezni, csak hátrébb lép egyet, hogy ne érjem el. Veszettül kapálózok, hogy legalább csak a közelébe kerüljek, de naná, hogy teljesen hasztalan. Gil óvatosan kihúzza a lapot a helyéről, aztán csak hümmög egyet, amikor meglátja saját magát.

Megint nyúlok, hogy elvegyem tőle, mielőtt még bármit is mondhatna, de Gilbert megint kicselez, és akkor bumm! az alkohol hirtelen fejbe csap, én meg elegánsan levágódok a kőfalról.

És telibe zúzom magam.

Bassza meg.

***
 

Gilbert szobája.

Az ágyon ülök, mellettem Gil. A srác oldalánál elsősegélydoboz; a jobbjában fertőtlenítős vatta, a baljában a karom, ami alkartól könyékig felhorzsolódott. És cseszettül fáj.

Sóhajtok. Ennyire szerencsétlen is csak én lehetek. Gil már kitisztította a sebet, éppen arra vár, hogy végre összekaparjam magam, hogy legyen elég erőm a továbbiakra. Behunyom a szemem, jelezve, hogy csinálhatja.

- Aztaku… - harapok a számba, amikor a vatta a bőrömhöz ér. Kínlódásomban a takaróba marok, amit Gil ezúttal nem ró fel nekem. Meglepően óvatosan és gyengéden nyomkodja a fertőtlenítőt a sebhez, az első csapás után már nem olyan vészes. De azért nem is kellemes.

Összeszorított foggal és szemmel várom, hogy végre vége legyen. Amikor Gilbert befejezi a sterilizálásomat, matat egy sort a dobozban, és gézlapot meg kötszert szed elő. A biztonság kedvéért múmiává válásom előtt még egy adag Betadine-t rányom a horzsolásra, amitől kis híján felüvöltök, de helyette sikeresen csak nyüszítek.

Gilbert nem szól egy szót sem. Azóta nem beszélt hozzám, amióta eltaknyoltam és hazatámogatott hozzájuk. Nem akartam hozzánk menni, mert féltem, hogy anya nagyon kiakad, és amúgy is – nem bírja a vért, ez pedig több mint véres. Különben is, Gilléknek legalább van elsősegélydobozuk, ami rólunk már nem mondható el. Otthon semmire sem mentünk volna, anya legfeljebb berángatott volna a sürgősségire, ami meg teljesen fölösleges egy ilyen hülyeség miatt.

Gilbert finoman bekötöz, majd elteszi a helyére a dobozt. A fürdőszobában kezet most, aztán visszatér a szobába, és leül mellém az ágyra. Az órára néz az éjjeliszekrényen, én meg követem a pillantását. Még csak fél kilenc van, mégis úgy érzem, hogy bármelyik pillanatban bealudhatok. Gil valószínűleg kábé ugyanígy érez, mert hátravágódik a matracon, és a plafonra mered. Fáradtnak tűnik.

Fáj a karom. Mély levegőt veszek, mire Gilbert rám néz a szeme sarkából. A bal kezével megmarkolja a felsőmet a mellkasomnál, és lenyom maga mellé. Nem ellenkezek. Még mindig be vagyok csípve, a lesérülés semmit sem józanított. Érzem, hogy az arcom ég, valószínűleg az egész pipacsvörös, ahogyan ilyenkor lenni szokott. Megdörzsölöm a homlokomat.

Gil oldalra fordítja a fejét és engem figyel. Én is felé fordulok, a vállunk teljesen összeér. Annak ellenére, hogy piszokmód fáj az alkarom, mégis jól érzem magam. Gilbert nagyon régen volt utoljára ilyen kedves és figyelmes velem, és egyszerűen csak jól esik tudni, hogy még képes hasonló gesztusokra. Ezek szerint nincs annyira kőből a szíve, mint hittem. Ezt megnyugtató tudni.

Elmosolyodok a gondolatra, még mindig őt nézve. Az álom szélén vagyok.

Gilbert helyezkedik egy kicsit, míg végül felkönyököl mellettem. Egy ideig a szemembe bámul, aztán lassan közeledni kezd, és mire én egyáltalán felfognám, mire készül, megcsókol.

Én meg hagyom.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.